Szemerey Samu: Kromofág a Rozsdalugasban
Helyreállítás és bővítés: a filológiai kar könyvtára a (nyugat-)berlini Szabad Egyetemen
építész: Foster and Partners
Helyreállítás és bővítés: a filológiai kar könyvtára a (nyugat-)berlini Szabad Egyetemen
Emblematikus megnyitó zajlott a tavalyi év szeptemberében Berlinben, az emlékezetpolitika jelenlegi európai fővárosában. A huszadik század második felének egyik legjelentősebb épülete, a Freie Universität egykori nyugat-berlini campusán felépült, később Rostlaube, azaz Rozsdalugas néven elhíresült egyetemi épületcsoport részleges felújítását és bővítését a Foster and Partners iroda végezte. A sajátos sorsú mű felújításával kapcsolatban elsősorban az újonnan épített könyvtárra koncentráltak a publikációk – nyilvánvalóan, hiszen ez a komplexum signature-része, az FU, mint márkanév leporolásának fő építészeti eszköze. Azzal viszont, hogy ez a beavatkozás hol is történt, és hogy milyen hatással van a valaha ikonként tisztelt Rozsdalugas értelmezésére és jövőjére, csak néhány, zömmel kétkedő elemző foglalkozott.
Kevés épület van, ami szorosabb kapcsolatban állna egy korszak társadalmi változásaival, mint a Rozsdalugas. Az egyetem 1948-ban jött létre az akkori Nyugat-Berlinben, és a keletre került Humboldt doktriner oktatáspolitikájával szemben a szabad gondolkodás, a liberalizmus, a nyílt társadalom előretolt helyőrségeként az oktatási funkciókon túl fontos szimbolikus feladatot is betöltött. Az elzártság éveiben különösen nagy hangsúly került a nemzetközi hálózatokba integrálódásra, így a nyolcvanas évekre a legnagyobb német egyetemmé vált, és ezt a pozícióját Berlin léptékében ma is őrzi.
Az új egyetemi épületekre kiírt pályázaton 1963-ban a Team 10 köréből nem sokkal korábban szerveződött iroda munkája nyert egy olyan pályaművel, ami alapjaiban forgatta fel az egyetemi építészet addig ismert rendjét. A Georges Candilis, Shadrach Woods, Alexis Josic és Manfred Schiedhelm nevével jegyzett, 1973-ban befejezett épület az addig ismert hierarchikus rend helyett szétterülő, befejezetlen, a belső és külső terek közötti különbséget megszüntető struktúrát teremtett. A teoretikusként is elismert Woods korábbi írásai Split római kori palotájának várossá alakulását, valamint a törzs-ág struktúra és a hálózat fogalmait írták körül, amik hatása az épület decentralizált rendszerére jól látható. A tanszékek köré csoportosított funkciók helyett utcák és keresztutak által meghatározott, zárt (terem) és nyitott (tér, kert) közterek alkotják az egyetemi épületet, vagy inkább városrészt, amit a belakás, a benne zajló tevékenységek folyamatosan újrafogalmaznak. Ez szinte közvetlen kapcsolatban áll a hatvanas évek baloldali társadalomelméletének közösségszemléletével, ami a közösségek demokratikus önszerveződésében és egy együttműködésre alapuló, hierarchiától mentessé váló társadalom létrejöttében hitt[1].
Az épület szerkezete moduláris rendszerű, igen egyszerű modellen alapszik, amit Jean Prouvé tervezett, akárcsak a néhány elemből számos variációban építhető panelszerkezetű homlokzatot. Az eredeti elképzelések szerint akár szezonálisan is át lehetett volna építeni, valamint igény szerint bővíteni stb., ez azonban több okból sohasem valósult meg. A homlokzati panelek anyaga az akkor teljesen új Cor-Ten acéllemez volt, előre oxidált felületkezeléssel, ami azonban alulméretezettnek bizonyult és az évek során a szerkezet teljes vastagságában pusztulásnak indult. A szakma azonnali teljes lelkesedésén túl a közvéleményt megosztotta a hagyományos értelemben szépnek nehezen nevezhető épület, az állag romlása és az átgondolatlan belső átalakítások pedig szintén azokat a véleményeket támasztották alá, amik az egykori építészeti gesztus utópista, túlzottan ideologikus, folytathatatlan jellegét hangsúlyozták. A további bővítések külön épületekben valósultak meg, az egyre rozsdásodó, valamilyen formában mégis központi szerepű Rostlaube pedig egészen az Architectural Association híres publikációjáig szép lassan a feledésbe merült.
Érdekes látni, hogy a belső átalakítások, tanszéki szervezések éppen az eredeti, alapvetően bázisdemokratikus térbeli szervezés ellenében történtek, és a központosítás, a hierarchia irányába mutatnak. A szerkezet romlásának megállítására tett beavatkozások pedig egy sajátosan költői réteggel vonták be az épületet, az esendőséget, a Woods által kiemelten fontosnak tartott 'negyedik dimenziót' azaz az időt az építészet részévé, drámaian láthatóvá téve[2].
A fenséges kudarc, vagy önálló életre kelt épület persze kevéssé volt fenntartható gondolat, amikor a Fal leomlása után az egyetem elvesztette protest-jelentőségét és (számos kelet-német építészeti ikonnal együtt, mint pl. a Palast der Republik) pusztán egy felújításra vagy lebontásra szoruló, viszonylag terhes örökség részévé vált. A közelmúlttal kapcsolatban szinte kórosan érzékeny német emlékezetpolitika sajátos viszonya az ezen időszak építészetével külön tanulmányt érdemelne – elemzés helyett ezúttal maga az épület felújítása tekinthető erre példának. Az 1997-ben kiírt pályázatot a Foster and Partners iroda nyerte meg, akik akkora a Reichstag átépítésével már jelentős (és vitatott) szereplővé váltak a berlini építészeti forgatagban. A pályázat fő programja az új központi könyvtár volt – és mint ilyen, eleve szembehelyezkedett a helyszín eredeti szellemiségével. Fosterék nyertes pályaműve tartotta leginkább tiszteletben az eredeti épületet, a könyvtárat végül a szomszédos parkoló helyett mégis a komplexum belsejébe kellett helyezni, ami hat udvar összenyitásával és komoly bontással járt.
A lebontott részek elemeit felhasználva rigorózus pontossággal állították helyre a sérült szerkezeteket, a Cor-Ten elemeket bronzra cserélve, amik idővel a megmaradt eredetiekhez hasonló felületűvé válnak majd. A beépített könyvtárépületnek viszont már semmi köze sincs a környezetéhez, sokkal inkább illeszkedik a Foster iroda elmúlt időszakbeli buborék-épületeinek sorába. A térhálós acélszerkezetre kettős héj feszül, ami – szintén a márkanév ideológiájának megfelelően – természetes klimatizációt teremt, radikálisan lecsökkentve a fűtési és szellőztetési igényeket. A belső terek szintjei egy központi mag köré szerveződnek, a héj alatti 'tálcák' olvasói egy nagy nyitott térben helyezkednek el, aminek természetes megvilágítását a héjon raszterben elhelyezkedő nyílások biztosítják. A környező, városi struktúrájú, alacsony szerkezetre csupán a kupola kis magassága utal, elkerülendő a látványos kiemelkedést az eredeti épületből.
A látványon túl azonban nincs igazán kapcsolat az átépített Rozsdalugas és az új könyvtár között – ez utóbbi gyakorlatilag teljesen kitölti a beépített udvar terét, aminek a szintjét is le kellett süllyeszteni a teljes program befogadásához. Ennek megfelelően nincs földszinti kijárata sem, pusztán a campus belső tereiből érhető el az 'Agy' becenévvel illetett központ – ezzel, és a celebrity-épületekre jellemző magabiztos fölénnyel szinte mindent megvalósítva, ami ellen a Team 10 építészei dolgoztak. A leglátványosabb ellentmondást éppen a pontosan felújított és az új részek kontrasztja adja – egy kritika szerint két modernizmus feszül itt egymásnak: a Team 10 szabadelvű, humanista modern gondolkodása és a liberális (kapitalista, corporate) piaci modernizmus, amit Foster perfekcionizmusa képvisel.
Ez utóbbinak, valamint az egyetem számára nyilvánvaló elismertséget és egy önmagában kiváló könyvtárat megteremtő beavatkozásnak egy óriási hibája van, és ez az, amiből a világnak ezen a tájékán különösen nagy figyelemmel kellene tanulnunk: a múlttal, az örökséggel való kapcsolat félreértése, populista használata vagy egyszerű mellőzése. Az ugyanis, hogy egy épületet restaurálnak, önmagában nem értékeli újra az azzal való viszonyt. Ez utóbbinak, a hatvanas évek előremutató társadalmi gondolkodásának (ami azóta is az FU fontos küldetése), az ehhez kapcsolódó páratlan építészeti értéknek és a mai kor kihívásainak a közös térbe emelése, a lehetséges viszonyulások átgondolása maradt el. A lehetséges alkalmak egyre fogynak, akárcsak az akkori épületek – a feladat előttünk áll.
szerző: Szemerey Samu (szöveg), Janesch Péter, www.wikipedia.org, www.flickr.com (kép)
Nézze meg a Rozsdalugast a Google Earth-ben! (klikk: a mellékelt .kmz kiterjesztésű file-ra)
[1] Érdekes történet olvasható az 1972-ben vendégprofesszorként ott tanító Heller Ágnes önéletrajzi interjúregényében: egy diáksztrájk alkalmával felhívták a figyelmét, hogy a belső terekben a sztrájk idején tilos tanítani – ő ennek tiszteletben tartásával az egyik udvarra vonult diákjaival, és folytatta az órát, minthogy a beszélgetést mindenek előtt valónak érezte. Ezzel gyakorlatilag tökéletesen a tervezők elképzelései szerint cselekedett.
[2] A szerzőre egyetemistaként nagy hatással volt Janesch Péter ihletett előadása a Rozsdalugasról.
