Szemerey Samu: Osztályfőnöki óra
Rendkívül tanulságos délutánban lehetett része az ártatlan hallgatónak, ha a véletlen folytán tudomást szerzett arról, hogy a Gazdasági Konzultáció keretében 2005. november 3-án délután Orbán Viktor volt miniszterelnök és Matolcsy György volt gazdasági miniszter a kamarák és a MÉSZ képviselőivel 'bensőséges hangulatú' beszélgetést kezdeményezett, és ellátogatott a rendezvényre. Szemerey Samu beszámolója az Építészek házában rendezett Gazdasági Konzultációról.
- Gazdasági Konzultáció az Építészek Házában -
Rendkívül tanulságos délutánban lehetett része az ártatlan hallgatónak, ha a véletlen folytán tudomást szerzett arról, hogy a Gazdasági Konzultáció keretében 2005. november 3-án délután Orbán Viktor volt miniszterelnök és Matolcsy György volt gazdasági miniszter a kamarák és a MÉSZ képviselőivel 'bensőséges hangulatú' beszélgetést kezdeményezett, és ellátogatott a rendezvényre. Minthogy az előadók bőségesen éltek a mesei és anekdotikus párhuzamokkal, beszámolónk sem nélkülözheti a kedélyes magyar úri társalgás eme alapelemeit, és - pártállástól függetlenül - igyekszik mindenkivel egyformán igazságtalan konstruktív lenni.
Az alapkérdést, hogy mennyit tanult a szakma képviselete az elmúlt tizenöt év politikai tapasztalataiból, a Földalatti beszélgetések két tavaszi epizódja is körüljárta már (építészet és politika, 2005. március; Podmaniczky-terv, 2005. május). A mostani alkalom azonban érezhetően a nagypálya előszele volt - ezúttal ugyanis nem volt menekvés íróasztalok, monitorok, színes ceruzák mögé: az építészeknek öt rövid kérdésre kellett válaszolniuk, mégpedig azzal kapcsolatban, hogy hogyan is képzelik el a saját helyzetüket egy modern demokráciában, a világnak ezen a tájékán. Az is nyilvánvaló, hogy nincs olyan politikai csoport, aki a válaszokat ne a szakmától várná - vagy ha van, hát attól az ég óvjon - a nyomás pedig egyre nagyobb: az építészet politikai és gazdasági jelentősége egyre nő, a városiasság szemünk láttára megújuló kultúrája pedig igen nagy társadalmi tőkét is hordoz. Ez pedig, mint azt a volt miniszterelnök kifejtette, más szóval szavazóbázist jelent.
A közéletben jól követhető az előbbi felismerés lassú folyamata - leginkább a sajtó elbizonytalanodásában, amikor építészeti eseményekről, befektetésekről, várospolitikai kezdeményezésekről kell nyilatkoznia: a hagyományos magyar kultúra a kutyaszar és a zöldfelület meglehetősen bináris témáin túl egyszerűen nem tud mit kezdeni a saját környezetével, de legalább most már ettől zavarba is jön. Másrészt, a környezet alakításának szimbolikus gesztusait a posztmodern politika talán a befektetőknél is gyorsabban tette magáévá: az elmúlt évek legnagyobb fejlesztéseit az építészeti jelekkel való térbeli választási küzdelem határozta meg. (A magas labdát végül, általános várakozás után, Orbán Viktor ütötte le - "úgy látszik, ma este nekem jutott a szerep, hogy kimondjak dolgokat" - a Nemzeti Színház ügyében mentségül felhozva, hogy a magyar közélet elvakultsága anno őket is elvakította, amikor a siker érdekében mindent megtettek. Hm. Nem tesz semmit.) Az építészek szerepének és hatáskörének tisztázatlan mivolta tehát nem csupán a szakma belső életét mérgezi, hanem a közélet - a közpolitika - működését is akadályozza. Ez utóbbi egyelőre, nyilvánvalóan saját érdekeinél fogva, jóval kezdeményezőbben lép fel, mint a szakma, ami, mint ezen a délutánon is kiderült, képviseletét illetően gyakran még mindig sajátos világban él.
***
A beszélgetés forgatókönyve szerint Eltér István bevezetőjében összefoglalta a kamarák elmúlt évtizedbeli kezdeményezéseit a konzultációra, egyben elindítva a népmesei szálat a három jó építészről, akik mindig rossz minisztériumi ajtón kopogtatnak. Megtudhattuk, hogy a kamara magyar találmány (hurrá!), és hogy meghallgattatás híján is dolgoztak: a közelmúlt legfontosabb eredményei az OLÉH létrejötte, a Közbeszerzési Törvény megalkotása és a Nemzeti Építészetpolitikai Irányelvek (lásd a dokumentum hetedik pontját) koncepciójának kidolgozása.
További kapcsolódási pontot kínált fel Matolcsy György felvezetője, aki a népmesék helyett a Grimm-mesék rémtörténeteit emlegette fel, majd párhuzamot vont a nyolcvanas évek végének bizonytalan, változást indukáló helyzete és a jelen között. Ez utóbbit, már csak a közéleti retorika párhuzamai okán is, lásd Kis Magyar Pornográfia, jogosnak is éreztük.
Ezt Orbán Viktor bevezetője követte, amiben a sajtóvisszhangokban olvasható (Mostoha sorsú építész-világ, Gazdasági Konzultáció a Magyar Építész Kamarával; Orbán a kamarák és a civil szervezetek megerősítése mellett (itt az eredeti cikkben azóta megszűnt hivatkozások voltak külső oldalakra - aszerk., 2011) fő politikai kijelentéseken túl - kétpárti koalícióteremtés, programszövetség, a politikus új, koordinátori, szövetségkötő szerepének felvázolása, az átmenet korszakának lezárása, patrióta gazdaságpolitika - a fentebb említett öt kérdést fogalmazta meg, illetve beszámolt azon tapasztalatáról is, hogy milyen nélkülözhetetlen is az ember számára, hogy mindig a közelében legyen egy építész. A kérdések a következők - ezekre a válaszokat, javaslatokat a beszélgetésen túl is várja a konzultáló testület:
- A fejlesztés-építés szervezeti keretei
- A szakmai érdekképviselet igazgatási jogköre
- A szakmai szervezetek anyagi keretei
- Közbeszerzés, versenyszabályozás (a patrióta gazdaságpolitika tervezetéhez kapcsolódóan)
- Budapest - építésszabályozás, területfejlesztés.
Az érezhetően komoly gazdasági és jogi elképzeléseket váró kérdésfelvetésre a szakmai szervezetek előadói által adott válaszok inkább a hagyományos, jellemzően kulturális szerepek megerősítését javasolták, illetve a szintén ismert panaszokat sorolták fel a jegyzetelő politikusok és a szép lassan a pogácsák közé kiszivárgó újságírók előtt.
Az európai épített környezet elmúlt ötven évének átalakulását a 'tradicionalitás után' az 'elvont eszmék' uralmával leíró Noll Tamás az európai építészetpolitikai dokumentumok létrejöttét a 'drámai és követhetetlen változásokra' adott válaszként értékelte, és egyben sürgette egy hasonló magyar alapszöveg létrehozását. Az építészet kulturális tett és közügy - ennek jegyében a szakma legfelsőbb képviseletét az elhangzott javaslat szerint a kulturális tárcán belüli központi felügyeleti szervnek kellene ellátni, illetve egy döntéshozói-civil-szakmai Nemzeti Építészeti Tanácsnak, ami koordinálhatná a szabályozások és a kutatás-programadás menetét. (Az ezt nehezen megemésztő politikusok szemmel láthatóan nagyra értékelték a Ceské Krumljov belvárosát és egy lakótelepet összehasonlító posztert, rajta az idézettel: "Egy nemzet tisztessége, becsülete és ítélőképessége az építészetén mérhető le." E. Renan; megfigyelőnknek pedig a norvég kulturális miniszter nyilatkozata jutott az eszébe, amit 1999-ben, az operaház kiírásakor olvasott fel, és ami 2000. elején elhangzott a Bercsényi kollégiumban rendezett vitán is.
Az új, felállítandó vagy támogatandó intézmények sorában a többi előadó (Laposa József, Reischl Gábor, Vajai Tamás, Vásárhelyi Dániel, Kaszab Ákos, Borvendég Béla, Meggyesi Tamás) által megemlítésre került az Építészeti Múzeum, egy Kortárs Építészeti Központ (megjegyzés: és valóban! nemrégiben megalakult, pontosan ezen a néven, nemsokára találkozhat vele a nagyérdemű közönség is), egy Tájintézet, és persze a Közmunkák Tanácsa (úgy is, mint 'világméretekben szabadalmaztatható megoldás').
A piacszabályozás témájában elsősorban a minőségi kritériumok előtérbe helyezését javasolták az előadók, a pályázatok elbírálásában ugyanúgy, mint a közbeszerzési projektek vagy a jelentősebb beruházások esetében. Az 'árverseny helyett minőségi verseny' követelménye mellett a döntési folyamatokba való bevonás és az ehhez szükséges jogi háttér megteremtése merült fel az igények között (a 'kevesebb esztétikát, több etikát' kijelentésre már közbekérdezett a volt miniszterelnök, mondván, nehezen követik a gondolatmenetet). A problémák felsorolásában az elismertség hiánya ('az építészet körüli klímaváltozás szüksége'), a közérdekek képviseletének hiányai, a szakképzés komoly problémái és a szakmunkások hiánya, a tervezetként régóta készen álló településügyi törvény meg nem léte, illetve a kecskeméti Malom Center példájával illusztrált ellentmondásos és hiányos jogi környezet, valamint a jogkövető magatartás teljes hiánya voltak a fő pontok.
Egyszóval - jelentős mértékben olyan témák, amik leginkább a szakmai szervezetek munkakörébe és képviseleti tevékenységébe tartoznak. A kívánságlistát hiába olvassa fel számos képviseleti vezető, ha a politikai szervezetek javaslatokat várnak. A labdát Orbán Viktor vissza is dobta összefoglalójában - olyan leckét adva ad hoc prezentációs technikából, nyilvános vitakészségből, hogy a jelenlevők talán észre sem vették, milyen nagyon vissza lettek zavarva a táblától a padba. Egy biztos: semmilyen politikai szervezet, párt vagy kormány nem fogja a szakma helyett kitalálni, hogy az milyen formában működjön és politizáljon. Mondanivalójának lényege ez volt - olyan javaslatokat fognak beépíteni a programjukba, amik verseny- és vitaképesek. A kulturális tárcába való betagozódással kapcsolatos elképzelések mindenesetre inkább hangzanak rémisztően, mint viccesen - most ugyanis megint azzal a helyzettel került szembe a szakma, hogy, legalábbis a politikai koncepciók terén, saját maga határozhatja meg a mozgásterét és későbbi vitapozícióit.
'A szakma jól áll, de céljai egyelőre nem közösek az országéval' - az elismertség kapcsán elejtett megjegyzés több, mint figyelemre méltó, akárcsak a kommunikáció illetve a közérdek képviseletének hiánya vonatkozásában tett kijelentés, hogy ti. az a politikus 'szakma' dolga. És bár - jogosan - visszautasította a politika kompetenciáját az építészeti alkotások megítélésében, kiemelten kezelte az építészet politikai befolyását és szimbolikus szerepét. Talán nem mellékes, hogy a társadalmi reprezentáció kiemelt helyszíneként, a közélet állapotát leíró szimbólumként a budai Vár merült fel példaként, a Palota, a Várbazár 'botrányos' helyzete, mint a közélet eltorzult állapotának tükörképe.
Úgy tűnik, lassan, végre, elkerülhetetlenné válik, hogy az építész szakma képviseleti szervei is belépjenek a politikai porondra, oda, ahol eddig is a helyük lett volna. Jelen esetben, ha másért nem, az építőiparba évente befolyó 1600 milliárd forint költségvetési összeg miatt. A politikai tőke és hatáskör kialakítása nyilván nem megy egyik napról a másikra (vö. elejtett megjegyzés - 'Szabad-e az építészetet építészekre bízni?'), abban a környezetben pedig, amiben mozognia kell, a Kamara, a Szövetség, legyen az bárki, nem engedheti meg magának, hogy ne legyen mind kifelé, mind befelé professzionális, gyors, hatékony, pontos és kőkemény. Amíg az építészek egymás között sem képesek tisztességesen rendezni saját ügyeiket, amíg az etikai bizottság tevékenysége és döntései nem nyilvánosak és következmények nélküliek, amíg a fiatal építészek szakmai előmenetelét inkább akadályozza, mint támogatja a szabályozás, amíg az oktatás érdektelenségre és kommunikációképtelenségre nevel, addig nehéz olyan koherens szakmai közönséget létrehozni, akit valóban érdekel is, amit csinál, vagy amit érte csinálnak. Addig az történik, mint a beszélgetéssel szomszédos szobában, ahol - miután a születésnapi ünneplés előtti eseményt komor tekintettel végigülő Makovecz Imre úgy nézett rá, hogy csoda, hogy állva maradt - a szemmel láthatóan teljesen tájékozatlan újságírónő hozzám jött oda megkérdezni, hogy akkor ezt most hogy is hívják itt, építészeti kamara?
Szöveg+kép: Szemerey Samu
Budapest, 2005. november 24.
a cikk eredeti megjelenése az epiteszforum.hu archivumában >>
