Közélet, hírek
Szentpéteri Márton: A hatalom és felforgatói: fasiszta építészet Nápolyban
2002.04.02. 09:15
A cikkben a nápolyi fasiszta építészet apropóján az építészeti nyelv autonómiájáról, s így a modern esztétika - a politikai és szakrális szférától való - kívánatos, minél nagyobb önállóságáról esik szó.
”Minek rugdosni a döglött oroszlánt?”
A cikkben a nápolyi fasiszta építészet apropóján az építészeti nyelv autonómiájáról, s így a modern esztétika - a politikai és szakrális szférától való - kívánatos, minél nagyobb önállóságáról esik szó. Hogyan egyeztethető össze ez az álláspont egy másik, rokonszenves - a tavalyi velencei Biennálé szlogenjével fémjelzett - állásponttal? Több etikát, kevesebb esztétikát? Hogyan lehet etikus az építész és épülete, ha az építészeti kommunikáció csak vajmi kevéssé képes ideológiát közvetíteni? Úgy, hogy az etikát az építészetnek önazonos módon kell nyújtania, saját koherens elvárásrendszerének megfelelve.
Ahogy építész körökben mondani szokás, az épület feladata az emberi testhőmérséklet minél optimálisabb szintentartása. Prózaibban: az épület leginkább funkcionálisan lehet erényes, például ha egy posta, vagy színház jól használható, ha egy lakás jól belakható, ha egy beruházás anyag- és energiatakarékos, s nem pedig úgy, hogy politikai eszméket, ködös nemzeti ideálokat, a mindenkori hatalom ideológiáját kívánja közvetíteni. Az építészet a saját ”eszméinek”, szabályrendszerének, ha tetszik nyelvének, eszközeivel kell, hogy kommunikáljon, s így is mindig a lakók, építészeti fogyasztók igényét kell, hogy kielégítse. A totalitáriánus rendszerek középületei ezért nonszenszek gyakran, hiszen nem elsősorban a köz kézzelfogható érdekeit szolgálják (sokszor nem felelnek meg elvárt középületi funkcióiknak).
Minek rugdosni a döglött oroszlánt? - kérdezte a zsennyei előadásomat követő vitában Cserny József designer. A válasz roppant egyszerű, az oroszlán nem döglött, legfeljebb gyengélkedik, és jó mindig odafigyelni rá! A közelmúlt magyar építészete hangos volt az olyan vitáktól, ahol a háttérben a most tárgyaltak jelentős szerepet játszottak, akár a Sevillai Világkiállítás magyar pavilonja körüli ádáz vitákra, akár a most épülő Nemzeti Színházra is gondolhatunk, avagy az úgy nevezett magyar organikusok (Makovecz-iskola?) ideológiai építészetére, amely sajátosan magyarnak szánt stílusát többek között például Rudolf Steineri elvekből vezeti le, és alkotásaikkal kapcsolatban bizony gyakran tapasztalhatjuk, hogy az eszmét közvetíteni hivatott megoldások egyáltalán nem tartoznak az épületek lényegéhez, hanem csupán díszítőelemek, amelyek ily módon sokkal inkább az ábrázoló művészetek - és nem a szűken vett építészet - tárgykörébe tartoznak.
Janákyt vagy Bán Ferencet bizony a leggyakrabban olyan támadások érték, amelyek nem kiemelt építészeti szempontokra támaszkodtak, a kifogások nem az építészeti kommunikáció által megvalósítható célok szférájába tartoztak, a klasszikus és alaptalan - már a közbeszédbe is beszivárgó vád -, miszerint a győztes pályaművek nem feleltek meg - az álláspontom szerint precízen előre sohasem definiálható - nemzeti építészet eszméjének, megdöbbentően rímel a fentiekben írottakra. Az mellékesen egyáltalán nem vitakérdés, hogy demokráciában törvényesen, nagy (szakmai) nyilvánosság előtt rendezett pályázatok győztes terveinek mindenképpen meg kellene épülniük, már csak a demokrácia szabályainak tiszteletben tartása miatt is. A kérdés most már csak az, hogy a magyar állampolgárok szubverzív ereje, civil kurázsija a birtokbavétel során van-e, lesz-e olyan erős, mint a nápolyiaké?
Képek: Hajdu András
A teljes szöveg a csatolt dokumentumban olvasható.
A cikk nyomtatásban megjelent a Balkon folyóirat 2002/1-2. számában.
