Szerény vélemények - 10. Építészkongresszus

Identitás: jól tették a 10. Nemzetközi Építészeti Kongresszus szervezői, hogy az alapos vizsgálódáshoz az olvasó és a távollátó szemüveget egyaránt az orrunkra biggyesztették - Pozsonytól Zimbabwéig, és azon túl: Ausztrália hihetetlen flórájáig és faunájáig terjedt a fókusz.

A kerek évfordulón a tíz építészkongresszus eredményes és élményt adó lebonyolításáért Timon Kálmán az általa alapított "Sivatagi Kőrózsa Díj"-at Csanády Pálnak adományozta.

A különféle, térben és kulturálisan is egymástól igencsak távol eső vidékek építészeti törekvéseinek közös eredője a felelős építészet – még ha hely-specifikusan mást és mást is értünk e fogalom alatt. Úgy tűnik, építeni csak szent céllal érdemes, legyen bár a cél a természetfeletti erők, a földön istenként regnáló hatalom, vagy az emberré vált isten kultusza. Momentán a szent cél a társadalom szolgálata. Ahhoz, hogy ezt felismerjük, és piramisok helyett kunyhók építésére fordítsuk az alkotó energiát, kellett jó néhány erőteljes fejbevágás és farba rúgás. Az ember oktalan állat, úgyhogy a teremtő nem bízta az üzenetet a véletlenre. Finoman indított, társadalmi válságokkal, majd beleerősített: a végítélet egyelőre elmaradt, de természeti katasztrófából bőven jutott az elmúlt években.

Az eget ostromló üvegfalloszok talmi csillogásának helyébe lép a szerény megfontoltság, a környezet felé forduló figyelem, az apró részletek iránti érzékenység. Az ezévi kongresszus mindenestre ennek szentelte előadásait, idén talán kevesebb előadóval, viszont egy részük legalább nagyon messziről érkezett. De bárhonnan jöttek is, az építészetben kifejeződő identitás tartalmát keresve az előadók óhatatlanul az építés ősi gyakorlatához jutottak el – mind technikai, mind társadalmi vonatkozásban. Előbbi kézenfekvőbb: a helyi anyagok és technikák, szerkezetek újrahasznosítása akár már trendnek is nevezhető. Az ősi gyakorlat azonban a közösségi építést is magában foglalta, amely a jelenkor társadalmi problémáira éppúgy válasz, mint az esetleges katasztrófa-helyzetekre.

A bevezető előadás - Katona Vilmos, BME és Ronny Hardliz, Luzerni Egyetem, Just Architecture - mindjárt ezt az úgyszólván ad hoc építészetet, Ronny Hardliz szavait idézve "professzionális dilettantizmust" helyezte magas posztra, mellé idézve a hazai és svájci jó gyakorlatokat a közösségi építés terén (svájci építészeti múzeum projektjei, Pozsár Péter, Nagy Tamás táborai, Czigány Tamás pannonhalmi kápolnája). Ugyanakkor egyes bemutatott, a formai, szerkezeti egyszerűsítést céljukul kitűző oktatási projektek az öncélúság egyfajta csapdáját is sejtetni engedték. Egy amúgy valóban szép szerkezet láttán is visszás a kommentár: "ennek a kútnak nem az a célja, hogy azután vizet merítsünk belőle".

Katona Vilmos kiemelte az építészet politikai motiváltságát, amely különösen katasztrófák idején válik hangsúlyossá. A következő előadó, Turi Attila (Kós Károly Egyesülés) mondandója erre fókuszált. Budakalászon végzett főépítészi gyakorlatának bemutatása után a vörösiszap katasztrófa nyomán kialakult helyzet megoldására tett erőfeszítéseket mutatta be részletesen. A felépített 170 ház az eltérő részletformálásával (napsugaras, címeres, kerek ablakos oromfalak, boltozatos, deszkadíszes kapubejáróik stb.) az egyéni igényeket a hagyományos falukép építészeti jegyeinek változatos sorolásával igyekszik kielégíteni. Ugyanakkor az effajta, társadalmilag mindenképpen pozitívan elkötelezett építészeti beavatkozás éppen identitásproblémákat vet fel: vajon mit kezd egy véletlenszerűen kialakult csoport, egy kész, és az egyes tagok számára esetleg idegen identitást tükröző építészeti kerettel. Normális esetben ugyanis a falu - akár a házak, akár az emberek összességét értjük rajta – hosszú időn keresztül formálódik közösséggé, és egységes építészeti arculata épp a közösen birtokolt életforma és építő tudás eredménye, következménye. Ettől válik változatosságában is egységessé, vagyis „identitás-hordozó”-vá.

Ezzel elérkeztünk az identitással kapcsolatos legfontosabb fogalomhoz, a közösség fogalmához – mely a következő előadó, U. Nagy Gábor gazdag szövegének gerincét adta. Az Őrségben élő és családi házakat építő építész a hagyományokban rejlő identitás keresését voltaképpen a közösség keresésével azonosította, nem tagadva, hogy az általunk nosztalgiával idézett építészeti gyakorlat egy eltűnőben lévő életforma identitását tükrözte. Ugyanakkor vallja, hogy az építészet funkciója a hagyományok szempontjából kettős - nem csak megörökíti, hanem örökíti is az építészeti nyelvet, hiszen „az építészet taktilis műfaj, bőrön át hat”. Képek csak az építészet képét közvetítik. U. Nagy Gábor pozitív üzenettel adta át a szót a következő előadónak: a válságnak vége, és a válságon túl új közösségek, azaz új hagyományok alakulása következik.

Pavol Paňák (Pozsony, Architecti BKPŠ), a berlini szlovák követség épületének tervezője a közép-európai közös hagyományoktól indult, és meggyőző példákat mutatott a tornácos ház, sőt a sátortetős kockaház újrafogalmazására. Itthon is követendő gyakorlat lehet a tagadást valamilyen módon állítássá formálni. A pozsonyi Nemzeti Színház építése időbeli lefutását tekintve kísértetiesen idézi közös hagyományainkat, (27 évvel a pályázat után épület fel) igaz, annyiban meghaladja, hogy az elmúlt években végül is megtörtént a vízparti fejlesztés, ami az addig kihalt területet vonzó városi célponttá tette. A műtermét egy felújított víztoronyban kialakító iroda vezetője saját műhelyét tíz éven keresztül alakította ki, egy földalatti boltozatos pince átformálásával. A közép-európai identitás legfontosabb vonását a folytonos kérdésfeltevésben látja, ami persze jó dolog, ha a kérdésekre a válasz időben érkezik, mondjuk egy épület formájában.

Határozott válaszokat kínált a következő előadó, Eike Roswag (Berlin, Ziegert-Roswag-Seiler), aki építészeti gyakorlata során a természetes építőanyagokat (földet, bambuszt), és adott estben a helyi technológiát (kosárfonás módján szövött pálmalevél – födém) alkalmazza innovatív módon, korszerű struktúrák kialakítására, keleten és nyugaton egyaránt. Berlinben egy ipari üzemcsarnokhoz készített közel 20 m fesztávú, íves rácsos tartókat bambuszból. 2012-ben Holcim-díjjal kitüntetett pakisztáni bambusziskolája az identitást firtatásának új aspektusára hozott példát – a helyi erők részvételét, a közösségi építést hangsúlyozta. A közösségnek a vizibivaly éppúgy tagja, mint a helyi lakosság - előbbi a töreket tapossa, utóbbiak a két kezüket falazásra, két lábukat és testsúlyukat a rácsostartók teherbírásának ellenőrzéséra bocsátották rendelkezésre. A közönség fiatalabb frakciója lelkesen azonosult a pörgős előadással, megjegyezvén, hogy csak az a baj, hogy Magyarországon tilos földházat építeni. A berlini tervező hosszan és grafikonokkal érvelt a földfalak kiváló hő, és páratartó tulajdonságai mellett, miközben rámutatott, hogy míg az emberiség 50%-a földfalú házban él, mégis majdnem mindenki szilárd falazat után vágyakozik. A gyakorlatban megépült, korszerű és jól funkcionáló földházai konkrét érvek a föld-építészet mellett, és a közösségeket visszavezetik saját hagyományaihoz, végső soron pedig identitásukhoz.

A két utolsó előadó másfél – másfél órában képviselte a kulturális identitások távoli pólusait. Peter Rich Johannesburgból (Dél-Afrika) érkezett. Szabadon csapongó, érzékletes szabadkézi vázlatokkal kísért mondandója egy nagyon ősi időkbe visszanyúló, nagyon rétegzett kultúra és az építészet viszonyáról mesélt. Vele utazva nyilvánvalóvá vált, hogy az építészet formailag mennyire kötődik a földhöz, amely létrehozza, és ugyanakkor mondandójában mennyire univerzális. Az afrikai ház az ő olvasatában ugyanúgy az univerzum leképezése, mint a mienkben a magyar parasztház. Mindezt a megvalósult épületek irigylésre méltóan organikus formái tették hitelessé - innen nézve a szavannán álldogáló, szőrös hátú elefántcsordát idéző látogatóközpontja egyáltalán nem a narratív építészet példatárából való, belső kiképzése pedig páratlanul artisztikus, és képen is taktilis – visszautalva U. Nagy Gábornak a cikk elején idézett felvetésére.

A slusszpoént az Ausztráliából érkezett Glenn Murcutt előadása jelentette. Indító gondolatként az emberi és természeti ritmus végzetes, de legalábbis nagyon kellemetlen eltolódásának hatásait idézte. Utalt rá, hogy a természetes élet növeli a hatékonyságot – ez nyilván vonzerő a nyugati ember szemében, mégsem gyakorolja. Persze veszélyes gyakorlat – ha sokáig bámuljuk a virágos mezőt, nem lesz kedvünk a helyébe plázát építeni. A nyugati civilizáció identitásának elidegeníthetetlen vonása az állandó alkotás, folytonos machinálás – a konferencia összes előadójának munkássága erről vall, még ha tételszerűen nem is fogalmazódott meg az identitásnak ez a közös aspektusa.

Az előadások mind azt sugallták: a technikai civilizáció rádöbbent arra, hogy a világ mértéktelen manipulálásával mérhetetlen károkat okoz. Kreativitást tehát ezentúl abba öli, hogy a számára nélkülözhetetlen pszichés igényt jelentő aktív beavatkozást lehetőleg a természettel összhangban, és embertársai javára művelje. Glenn Murcutt bemutatott házai erre hoztak példát – az ausztrál őslakosok építési gyakorlatából kiindulva hozza létre széljárta házait.

Az Albert Dublert, az UIA elnöke által moderált konferencia záróakkordja a hagyományokhoz híven a helyszín bemutatása volt – az épületet a tervező, Lázár Antal ismertette.

Az idei kongresszus nélkülözte a show látványos elemeit – a piros cipők ideje lejárt. A koncepció új területek felé nyitott – és nem csak geográfiai értelemben. Van min gondolkodni, és úgy tűnik, maga az építészet is visszatér a gondolkodás ősi rítusához - a forma elsődleges jelentősége elhalványul. Ahogy Glenn Murcutt fogalmazott: az építészetet egyre inkább az ökológiai funkcionalizmus jellemzi, a folyamatokban való, felelős gondolkodás szabja meg működését. A praktikumot a szépséggel ötvözve a szükségesség esztétikai minőségét hozza létre. Egy biztos: utánunk nem maradnak piramisok. Vajon a rájuk hagyott nyomok alapján mit gondolnak majd utódaink többezer év múlva a mi saját magunk számára nehezen kibogozható identitásunkról?

Zöldi Anna