Szezonális örökség: Civil bázisú településfejlesztés a harmincas évek nyaralótelepein – A szemesi Vigadó
Wettstein Domonkos Szezonális örökség című sorozatának legújabb része Balatonszemes példáján keresztül foglalkozik a Balaton-part fejlesztésének kérdéseivel. A szemesi Vigadó története egyfajta összegzése a part menti civil önszerveződés és közösségi élet 20. századi alakulásának.
A Balaton kezdeti fejlesztésében meghatározó szerepet játszott az alulról építkező nyaraló társadalom önkéntes szerepvállalása. Mai fogalomhasználattal civil társadalomként írhatjuk le a jelenséget, akkoriban elsősorban fürdőegyesületek formájában szervezték meg magukat. A nyaralók szezonális társadalma önkéntes munkával részt vett a fürdőtelepek környezetének rendezésében, közösségi tereinek kiépítésében. Ebben az alulról építkező fejlesztési modellben a közösségi tér kettős jelentéssel bír: egyrészt a közösségi épületek s közterek kiépítéséről, másrészt a szervezeti háttér kialakításáról. Ennek a sajátos közösségi térnek az egyesületi önerőből épülő tóparti klubházak adtak formát. A balatoni civil bázisú településfejlesztést a balatonszemesi Vigadó sorsán keresztül ismerhetjük meg.
Szezonális örökség: „Pózna-lemez architektúra" – így jellemezték a hatvanas évek elején tevékenykedő építészek azt a sajátos Balaton-parti karaktert, ami már a harmincas években is meghatározó volt a szezonális építészet közvetlen természetében. Doktori kutatásom során feldolgozott huszadik századi épületek kortárs rehabilitációja ma egyre inkább aktuális kihívást jelent. A sorozat ennek az egyre inkább eltűnő Balaton-parti identitásnak ered nyomába.
A tópart szezonális örökségéhez nemcsak az épületek, de az azokat létrehozó közösségek és az alulról szerveződő tópart társadalomképe is hozzátartozik. A nyaralótelepek fejlesztésében aktív szerepet vállalt a tóparton nyaranta megjelenő polgárság. Az első parcellázások és villák felépítését követően hamar fürdőegyesületeket alapítottak, melyek fontos szerepet vállaltak környezetük rendezésében. Személyes kötődésem révén Balatonszemes története, építészete meghatározó volt számomra a Balatoni nyaralótelepek építészetével kapcsolatos kutatásaim elindításában.
Balatonszemes mint történeti példa
Balatonszemes nyaralótelepeinek morfológiáját szemlélve jól kirajzolódnak a balatoni településekre jellemző társadalmi változások. Bár az egyes tóparti települések helyzetében és a nyaralótársadalom rétegzettségében különbségek mutatkoznak, Szemes jellegzetes déli parti helyzete, morfológiai átalakulása egyfajta modellként is felfogható a tóparti településszerkezetekben lejátszódó változásokra. A századfordulós térképeken már jól látható, ahogy az ősközség tópartra merőleges, organikus morfológiájától élesen elkülönülnek az első fürdőtelepek feszes rendben kiosztott, ortogonális hálói. A különbség nemcsak a települési formákban, de az életformákban is megmutatkozott. Az állandó lakosság mellett egyre nagyobb arányban jelent meg az üdülni vágyó városi lakosság, igaz csak szezonális jelleggel, 2-3 hónapig. Ezzel együtt az ősközség és a nyaralók közt kezdettől fogva jó együttélés, kapcsolatrendszer alakult ki.
Az első parcellázások 1895-ben kezdődtek, gróf Hunyady Imre birtoktulajdonos kezdeményezésére. A település keleti oldalán, a magaspart tetején található mai Bagolyvár villanegyed területén, illetve az alatta elterülő partszakaszon épültek fel az első villák. Építtetőik révén a középosztály tehetősebb rétegeit reprezentálták. Ezeknek az épületeknek a kialakítása a városias villák építészetét követte, szerkezeti és funkcionális szempontból egyaránt. A két háború közt indult el a mai Hunyady-telep parcellázása, amely a telkek méretét és az épületek kialakítását tekintve már a gazdasági válságok sújtotta középosztály lehetőségeit tükrözte. A telep építészetére Kotsis Iván korabeli nyaraló mintatervei voltak hatással. A második világháborúig kiépülő első és második korszak telepein még érződött egyfajta közösségi kohézió, ami az építészeti megformálásban és a közterek rendezett kialakításában is tükröződött. Ez az alulról szerveződő szezonális társadalom nem csak Szemesre volt jellemző. A Balaton körül pezsgő civil társadalmi élet bontakozott ki, amely regionális szintű összefogásban teljesedett ki.
A Balatonszemesi Fürdőegyesületet 1908-ban alapították, és kezdettől fogva a nyaraló társadalom közösségi életének megszervezése volt a feladata. Az adatokat Stirling János kutatásaiból ismerjük, aki részletesen feldolgozta a fürdőkultúra történetét.[1] Az érdekképviselet mellett nagy hangsúlyt fektettek a sport és kulturális tevékenységek megszervezésére, valamint a nyaralótelepek közterületeinek gondozására. Az építkezések előtt fontos kiemelni a zöldfelületek rendezésére, fásításra tett erőfeszítéseket, amelyek nagyban hozzájárultak a szemesi nyaralótelepek ma is kedvelt karakterének kialakulásához. A ligetek, fasorok, és a sétányok mentén elhelyezett korabeli, közadakozásból elkészített kőpadok még ma is megtalálhatóak Szemesen. Az önkéntes civil tevékenység építészeti emlékei a település központjában a tópartra levezető tengelyre fűződnek fel. Két végpontját a magaspart tetején a közösségi élet két meghatározó színtere, a Bagolyvár utcai kápolna és lent a vízparton a Vigadó jelölte ki.
A közösségi tengely nem egy előre eltervezett fejlesztési koncepcióként, hanem additív módon, fokozatosan alakult ki a század első felében. A központot a települést keresztül szelő Duna-Száva-Adria (DSA) vasútvonal állomás helyzete határozta meg. Az állomás – és a kikötő – megépítésének elősegítésében fontos szerepet játszott a Fürdőegyesület elnöke, Hegyeshalmi Lajos miniszteri tanácsos, aki a MÁV elnökhelyettese is volt. A vasútállomás 1927-ben készült el, Ney Ákos balatoni állomásaira jellemző, historizáló stílusban. Mivel a vasútvonal az első és felső fürdőtelepet elvágta egymástól, szükségesnek mutatkozott a biztonságos átjáró megoldása. A Fürdőegyesület adakozásából elkészült szerkezet technikatörténeti műemlék. Az Iszer István mérnök tervei szerint elkészült felüljáró volt az első hegesztett eljárással készült híd Magyarországon.[2] Az eljárással a szerkezet olcsóbban és könnyebben készülhetett el. A felüljárót idővel aluljáróval váltották ki, a szerkezetet Godisa állomásra szállították át. A felüljáró nem csak technikatörténeti emlék, de a balatoni fürdőtelepek korabeli fejlesztéseit is jól reprezentálja. A tóparton nyaraló civil társadalom, melynek számos jelentős szakember is tagja volt, olyan kísérleti megoldásokat hozott a tópartra, melyek a korukat megelőzve és a tópart urbanizációját segítették elő.
Az üdülőhelyek urbanizációját mutatja, hogy a közlekedési infrastruktúra-fejlesztések mellett már viszonylag korán, 1912-ben távbeszélő állomás, posta létesült a településen. Az állomás felett, a Bagolyvár felé vezető út mentén gyógyszertár is épült. A kétszintes, városias épület a központ urbánus karakterét vetítette előre, de ez a városépítészeti fejlődés idővel nem folytatódott. A nyaralótelep szabadtéri kápolnáját a Bagolyvár utcai villák melletti ligetben építették fel 1946-ban. A tervet a Szemesen nyaraló Csonka Pál műegyetemi statika professzor készítette. Építészeti szerepvállalása szintén jó példája a nyaralók szakértelmének kamatoztatására az üdülőtelep fejlesztésében.
Az üdülőhelyi összefogás reprezentatív példája a Vigadó felépítése volt. Az állomást átszelő felüljáró a tópartra vezetett, a rendezett parkosított környezetbe pedig a közösség egy klubházat kívánt elhelyezni. A harmincas évek közepén, Angyal Pál elnök idején aktív közösségi élet bontakozott ki. Az 1933-ban létrejött klubház építő bizottságot Verebély László műegyetemi tanár vezette, az épületet 15.000 Pengő adakozásból építették fel. A tervezésre a neobarokk építészet meghatározó alkotóját, Wälder Gyulát kérték fel. A tóparti épület ugyanakkor nem kifejezetten neobarokk jellegű, a Balaton-part fesztelen környezetében érezhetően levedlette magáról a stílusépítészet kötöttségeit, ahogy ezt a korszak balatoni építészetében más esetekben is megfigyelhetjük. A vízparti épületek funkcionális és szerkezeti egyszerűségében szükségszerűen megjelent a modernitás, még ha ez nem is jelenti a korabeli, szigorú értelemben vett modern építészettel való azonosulást. A Vigadó esetében is inkább a korszak stíluspluralizmusának hatásait figyelhetjük meg. Az egyszerű, lapostetős tömegforma, vasbeton térlefedés mellett a homlokzaton íves záródású nyílássor és a historizáló építészetre utaló homlokzati tagozatok jelentek meg.
A tervező az épületet a tópart és a település közé helyezte el, és az épület nagyvonalú megnyitásával, az átlátásokkal épp ezt a határvonalat tematizálta. A két fő homlokzata egyazon nyílásritmusra komponált, ami az átlátást, azaz a park, illetve a tópart látványának keretezését szolgálta. Az épülethez a korabeli klubházakhoz és yacht klubokhoz hasonlóan egy kis kilátótorony is kapcsolódott, ami a szimmetrikus elrendezést feloldva a tömegforma meghatározó elemévé vált. Az épület 1934-re készült el, Berkes Ferenc boglári építési vállalkozó építette fel, és az állomás felé jelentős parkrendezési munkálatok is elkészültek. Az épületben aktív közösségi élet alakult ki és meghatározó szerepet töltött be a fürdőtelep identitásában.
Egy alulról építkező fejlesztési modell
A Balatonszemes kapcsán bemutatott civil önszerveződés általános jelenség volt a tópart körül. Az építészeti problémák több léptékszintet érintő, összehangolt kezelésére érdemes lehet megnézni, milyen regionális modellek alakultak ki a Balaton-part építéstörténetében. Kutatásomban részletesen is foglalkozom a két háború közt kialakuló fejlesztési modellekkel.[3] Bár az egyes nyaralótelepek más és más társadalmi státuszú nyaralóközönséget reprezentáltak és a fürdőegyesületek hatékonysága is eltérő volt, az alulról építkező civil társadalom meghatározó szerepet töltött be a fejlesztésben. Ebben az önkéntes tevékenységben a kor építészei is aktívan részt vettek. A tömeges építkezések színvonalának emelésére regionális szintű irányelveket fogalmaztak meg. Kotsis Iván vezetésével ez a törekvés idővel a regionális szintű szervezetként létrejövő Balatoni Intéző Bizottságban hivatalos kereteket is nyert. A Balaton-part fejlesztésének kérdései és általános problémái – elsősorban a településképi és településrendezési kérdések – hamar túlnőttek ugyanis a fürdőtelepek hatókörein és regionális szintű problémaként az országos döntéshozatalban is napirendre kerültek. A tópart felett osztozkodó három vármegye nem tudta hatékonyan kezelni a régió egységes problémáit, ezért egyfajta közvetítő szervként létrehozták a Balatoni Intéző Bizottságot. A szervezetben nagy hangsúlyt kapott az építésügy. A Balatonra kidolgozott sajátos szabályrendeletben részletesen szabályozták a több léptékszintet átfogó eljárásrendet. Ebben lehetőség volt arra, hogy a települések, a fürdőegyesületek és a regionális szintet képviselő BIB egyaránt véleményezze az építésügyi kérdéseket, és így a nyaralótelep, a település és a régió érdekei is összhangba kerüljenek.[4] Mindezt tovább erősítette volna egy olyan átfogó regionális terv, amely kifejezetten a helyi szervezetek szándékaira építette volna fel az átfogó regionális víziót, összehangolva a különböző programokat. Ezt az elképzelést azonban az időközben kitörő világháború elsöpörte.
A Vigadó sorsa
A szemesi Vigadó sorsa a két háború közti balatoni szezonális civil társadalom sorsát is tükrözi. A fürdőegyesületeket 1948-ban beszüntették, vagyonukat elvették. Az államosítást követően a Vigadó szervezett közösségi háttér nélkül, egyszerű szórakozóhelyként működött tovább. Az eredeti épületet fokozatosan átépítették, a zenés-táncos vendéglátóhely működése a kerthelyiségre helyeződött át. Ebből adódóan a park felőli homlokzatra fedett előtetőt építettek, míg a vízpart felőli homlokzata elvesztette funkcióját. A Balaton felé tájolt, boltívekkel tagolt fedett-nyitott teret befalazták, az épület előtti vízpartot feltöltötték, így elvesztette közvetlen vízparti helyzetét. A rendszerváltást követően egyre nehezebb volt élő funkcióval megtölteni a teret. A nyaraló társadalom már nem rendelkezett azzal az önerővel, amellyel megvásárolhatta volna és ismét a helyi közösség központjává tehette volna. A vízparton pedig túl értékes helyen állt ahhoz, hogy sokáig elhagyatottan várja a letűnt kor emléke iránt érzékeny műértő befektetőt. Az egykori pezsgő kulturális tér évekig üresen állt, állapota egyre romlott, majd elbontották. Ma már egy apartmanház áll a helyén.
Wettstein Domonkos
[1] Stirling János: A villatelep fejlődése és a szemesi Fürdőegyesület – Adatok a fürdőkultúra történetéhez – In: Stirling János Reőthy Ferenc: Szemes-Tanulmányok Balatonszemes múltjáról és jelenéről. Balatonszemesi Községi Tanács, 1990. 231-263.
[2] Reőthy Ferenc: Szemes és környékének közlekedése. – In: Stirling János Reőthy Ferenc: Szemes-Tanulmányok Balatonszemes múltjáról és jelenéről. Balatonszemesi Községi Tanács, 1990. 183-204.
[3] Wettstein Domonkos: Regionális stratégiaalkotás a Balaton-part rekreációs célú építészetében (1929-1979), BME Építészmérnöki Kar, Csonka Pál Doktori Iskola, 2018.
[4] Wettstein Domonkos: Regionális törekvések a Balaton-parti üdülőterületek építéstörténetében a két világháború között. Építés - Építészettudomány, 45 (2017) 1-2. pp. 139-171.
Irodalom:
Stirling János Reőthy Ferenc: Szemes-Tanulmányok Balatonszemes múltjáról és jelenéről. Balatonszemesi Községi Tanács, 1990. 231-263.
Schleicher Vera: Kultúrfürdő – Kulturális kölcsönhatások a Balaton térségében 1821–1960 között. L’Harmattan, Budapest, 2018.
Wettstein Domonkos: Regionális stratégiaalkotás a Balaton-part rekreációs célú építészetében (1929-1979), BME Építészmérnöki Kar, Csonka Pál Doktori Iskola, 2018.
Wettstein Domonkos: Vízparti nosztalgia? Fürdőtelepek és rekreációs célú együttesek rehabilitációja a Balaton-parton egy esettanulmány tükrében. In: Fazekas István, Szabó Valéria (szerk.) A környezettudatos települések felé. Debrecen, 2012, pp. 228-233.
Wettstein Domonkos: A Balaton-parti nyaralók építészete a rekreáció 20. századi életformáinak tükrében. Építés-Építészettudomány 48 : 1 pp. 49-74. (2020)
Szerk.: Winkler Márk
