Szezonális közösségek: Vissza a természethez? – nyaralótelep ideák

Két korszakos idézet, két látszólag hasonló, azonban némiképp eltérő elképzelés a Balaton-parton egyre dinamikusabban kiépülő nyaralótelepekről. A tópart intenzív urbanizációja ma is aktuális kérdésként állítja elénk, van-e közös víziónk, elképzelésünk a Balaton-parti üdülőhelyek karakteréről? Vannak-e olyan közös értéktényezők, amelyek keretet adnak a tóparti környezetről való gondolkodásnak? A múlt koncepciói mára már egyre inkább feledésbe merülnek, miközben talán épp azok az értéktényezők hordozzák a rekreáció zálogát, amelyeket már a kezdetekben is megfogalmaztak.

Szezonális örökség: „Pózna-lemez architektúra" – így jellemezték a hatvanas évek elején tevékenykedő építészek azt a sajátos Balaton-parti karaktert, ami már a harmincas években is meghatározó volt a szezonális építészet közvetlen természetében. Doktori kutatásom során feldolgozott huszadik századi épületek kortárs rehabilitációja ma egyre inkább aktuális kihívást jelent. A sorozat ennek az egyre inkább eltűnő Balaton-parti identitásnak ered nyomába.

Meggyesi Tamás A városépítés útjai és tévútjai című könyvében[1] urbánus és antiurbánus karakter szerint rendszerezte a városépítészet eszmetörténeti tendenciáit, és bár rendszerében az üdülőterületek nem jelennek meg önálló problémakörként, az általa felvázolt korszakos eszmetörténeti mintázatok hatásai az üdülőhelyek kialakulásában is érezhetőek, majd későbbi átalakulásuk is párhuzamba hozható a könyv tanulságaival: utak és tévutak rajzolódnak ki az üdülőhelyek fejlődéstörténetében is… Az üdülőhelyek kezdetben az ősközségektől függetlenül, önálló településként vagy településrészekként alakultak ki, sajátos környezeti minőséget definiálva. A modernizáció és a korai tömegturizmus hatásaiból adódóan azonban kezdettől fogva magukban hordozták a korabeli városépítészeti tendenciák eszmetörténeti ellentmondásait. Nagyvárosi exodusként az új parcellázások egyszerre kerestek közvetlen kapcsolatot a táji környezettel, miközben a városi életvitelben megszokott szolgáltatások és komfort iránti igény is hamar megjelent. Ez az ambivalens viszonyulás a táji környezethez kezdettől fogva kihívás elé állította a rekreációs célú építészetet.

A balatoni üdülőhelyek épített és természeti környezetének kialakításáról már a tizenkilencedik század második felében, az első rendezett parcellázások során karakteres elveket fogalmaztak meg. Ebben a munkában pionír szerepet vállalt Spur István mérnök, aki az egyik első jelentős fürdőtelep, Balatonföldvár parcellázását koordinálta. Ez a pionír szerep nemcsak a koncepcióalkotás úttörő munkáságában, de a korábban lakatlan terület lakhatóvá tételében is megfogalmazható. Balatonföldvárt, ahogy a hasonló karakterrel kialakított Fonyód Bélatelepet is, 1894-ben alapították, és nem csak a villaépítészet motívumaiban, de a települési környezet kialakításában is hasonló elveket követtek mindkét településen. Földvár rendezése azonban mind a léptéke, mind funkcionális megszervezése szempontjából is összetettebb feladatot jelentett.

Az egykori Földvárpuszta nevű területen korábban nem állt nagyobb település, közvetlen ősközségi kapcsolattól függetlenül (hivatalosan Kőröshegyhez tartozott), önálló üdülőhelyként alakították ki, így a tervezési elvek tisztán érvényesülhettek. A területet a tulajdonos Széchenyi család kezdeményezésére parcellázták, a telep kialakításában az uradalmi mérnök Spur István mellett Schilhán József uradalmi kertész vett részt. Az ő kettejük együttműködése alakította ki azt a táji-települési keretet, ami ma is meghatározza a település karakterét. A telep rendezésénél nagy hangsúlyt fektettek a zöldfelületi rendszer kialakítására. A villákat egy 70 holdas park vette körbe, ahol további közösségi helyszíneket, sétányokat, sportpályákat, kápolnát és kilátópontokat helyeztek el a tájképi szerepüknek megfelelően. A fürdőhely megnyitásakor, 1896-ban már közel 40 villa állt a területen, és hamar a felsőbb társadalmi rétegek kedvelt üdülőhelyévé vált. Spur István neve azonban nem csak földvári tevékenysége miatt jelentős. Később balatoni kormánybiztosként is sokat tettek a fürdőtelepek fejlesztéséért és rendezett kialakításáért. Nagy szerepe volt a balatoni műút kiépítésében, illetve a badacsonyi bányászat szabályozásában.

Balatonföldvár átalakulása plasztikusan kifejezi a huszadik századi eszmék hatásmechanizmusait. Sajátos földrajzi helyzete és társadalmi státusza révén az egyes korszakok eszméi más tóparti nyaralóhelyekhez képest tisztábban érvényesülhettek. A fejlődést megalapozó Spur István elképzelésére hatással lehettek a korszakban felfutó európai üdülőhelyi építkezések. A rekreációs célú építészet kialakulása elsősorban a városi környezet ellentétét kereső antiurbánus eszmékkel hozhatók párhuzamba, mely irányzatok az antik villát mint archetípust követve a természeti környezet minél közvetlenebb megtapasztalására vagy épp a kultúrtáj megismerésére vágyakoztak. És bár a villaépítészet hagyománya valóban hatással volt az újonnan formálódó üdülőhelyekre, ahogy ezt a Balaton-part kolonizációjának első lépéseinél is láthatjuk, a tóparti nyaralótelepek sajátos területhasználati berendezkedésük és egyre növekvő beépítettségük következtében hamar levedlették magukról ezeket a szenzitív koncepciókat.

Urbánus és antiurbánus tendenciák összefüggésében épp ezért inkább a kertváros hagyomány eszmetörténeti irányzata adhatott követhető mintákat a századfordulós nyaralótelepek kialakításához. Az Ebenezer Howard munkássága nyomán[2] a századfordulón megjelenő kertváros víziók a természeti környezet jótékony hatásait és a városiasodás értékeit kívánták szimbiózisba hozni, miközben határozott távolságot kívántak tartani a városias környezettől. A kertváros mozgalom hatása Antal Dezső harmincas évek elején megfogalmazott nyaralótelep ideájában is megjelenik.[3] A bevezetőben mottóként megfogalmazott idézet fogalomhasználata kissé elnagyolt, de a természeti környezet és a vidék mint kultúrtáj értékei egyértelműen megfogalmazódnak soraiban. Balatonföldvár kertvárosias beépítéséhez hasonló az a rendezési terv, amelyet Balatonalmádi részére elkészített. Nagyvonalú zöldfelületi rendszerbe ágyazva helyezte el az lakóépületeket, a központban, parkosított környezetbe a szabadon álló közfunkciókat telepítette. Értekezésében nagy hangsúlyt helyezett a városias minőségek távoltartására. Az üdülőhelyen ugyanis szerinte nem szabad sűrűn beépített városias környezetet kialakítani, mert a városi emberek épp az urbánus környezet ellentétét keresik a rekreációban.

Ha ehhez hozzátesszük azokat a – Kotsis Iván által is hangoztatott – korabeli koncepciókat, amelyek szerint a tóparti üdülőhelyek kialakítását funkcionális igényeik miatt a falusias beépítéstől és a népi építészet formáitól is szükséges megkülönböztetni, akkor láthatjuk, hogy az üdülőhelyi karakter egy önálló, autonóm minőség, amely mind a városias, mind a falusias környezeti mintáktól elkülönül. Számára a regionális balatoni karakter elsősorban a rekreációhoz mint funkcióhoz kötődött, és épp ezért a szezonális életformából adódó különbség miatt tartotta szükségesnek az urbánus és rurális mintáktól való kétirányú távolságtartást. Erre a szenzitív funkcionális szemléletre azonban már a harmincas évek közepén kibontakozó „korszerű építészet", azaz a modern városépítészet eszméi is hatással voltak. Kotsis és a Balatoni Intéző Bizottság által kidolgozott nyaralótelep mintatervek már ennek a szikárabb funkcionális szemléletnek az alkalmazását mutatják az ortogonális hálós telekosztással és a racionális funkcionális zónákkal. Mindez azonban kezdetben nem jelentett ellentmondást a kertváros eszme hagyományával, hisz a modern építészet kialakulására a kertváros mozgalmak is hatással voltak.

Bár a modern építészet eszméje az erős szociális elkötelezettség jegyében formálódott a CIAM nemzetközi fórumain, a Balaton két háború közti feladataiban ez a társadalmi érzékenység még nem fogalmazódott meg. A kiemelt üdülőhelyi építkezések a felsőbb társadalmi rétegek kiszolgálását célozták. Balatonföldvár struktúrája ekkorra már kialakult, így inkább egy-egy olyan fejlesztés karakterében érvényesült a korszerű építészet, mint a Preisich Gábor által tervezett strandfürdő. Földvár kialakult településképével szemben a korszakban indult el Aliga fejlesztése. A modern üdülőváros ideája a negyvenes évek elején az Olgyay fivérek által Balatonaligára készített tervében fogalmazódott meg legtisztábban. A terv a korszak és a régió legjelentősebb hasonló vállalkozása lett volna, azonban végül csak részleteiben valósult meg a háborús évek szorításában. A modernitás szociális aspektusát azok az elképzelések kezdték volna el kibontani, amelyek a munkásüdültetés kérdését kívánták új formában megoldani a negyvenes évek első felében. Az időközben megérkező frontvonal azonban elsodorta az elképzeléseket, a fordulatot követően pedig már az új államberendezkedés társadalompolitikája jelentősen hozzájárult a tópart modernizációjához és a táj transzformációjához.

A modern városépítészet eszméje a hatvanas évek Balaton-partjának településfejlesztéseit is áthatotta, és ez Földvár átalakulásában is érezhető. A zöld környezetbe ágyazott, koncentrált beépítés elvét több léptékszinten is értelmezve a koncepció táj-település és épület-környezet viszonyában is megjelent. Az átfogó zöldfelületi rendszer új lehetőségeket keresett természet és épített környezet egyensúlyában, miközben a tömegesedés révén újabb és újabb léptékváltásokkal tette egyre feszültebbé táj és üdülőterület ambivalens viszonyát. Ezzel együtt talán érdemes a modern várostervezés hatását még tágabb léptékben is értelmeznünk: a CIAM funkcionális városeszméje négy területileg is elkülönülő alapfunkciója közül a rekreáció akár a nagyváros vonzáskörzetében megjelenő önálló üdülő régióként is értelmezhető. A funkcionális területi elkülönülés így nemcsak a várostesten belül, hanem attól akár száz kilométerrel távolabb is megjelenhet, amire a Balaton esete plasztikus példát adhat: a vízparti üdülőterület szatelit városrészként valójában sokkal szorosabban kapcsolódik a Budapesthez, mint az adott üdülőterülettel közvetlenül érintkező ősközséghez. Ez a regionális fejlesztésben is ambivalens összképet eredményezett: az üdültetést egyoldalúan előtérbe helyezve a tájegység komplex fejlesztése helyett kizárólag az üdülőterületi sáv kiépítésére koncentráltak.

Ez az üdülőterületi sáv ugyanakkor lehetővé tette, hogy a korabeli tervezők kísérletet tegyenek a rekreáció sajátos karakterének megőrzésére. A harmincas években megfogalmazódó, mind a várostól, mind a falutól távolságot tartó szemléletet a háború után, a hatvanas években kidolgozott fejlesztési koncepciók is tovább viszik. A Farkas Tibor, Polónyi Károly és munkatársaik által megfogalmazott „üdülőhelyi jelleg" kifejezetten ezt a sajátos üdülőterületi építészeti minőséget kívánta definiálni, bár a pontos és hatékony kidolgozást a fejlesztés hektikussága végül elsodorta. Ezzel együtt is fontos szempontot jelentett a természeti környezet – ahogy Polónyi önéletírásában megfogalmazza: „a természet szelíd érintése"[4] – és a tézis, miszerint az üdülőhely önálló karakter, amely elsősorban a szezonális életformát szolgálja egyszerű és könnyed kialakításával, épp ezért nem válhat sem vernakuláris, sem urbánus jellegűvé. Ezek az elvek fontos szempontokat adtak a több léptékben – táji, települési és építészeti – felépített koncepcióban. Sajnos a fejlesztés dinamikája hamar szétfeszítette a tervezők által felállított kereteket és a tömeges üdültetés nagy léptékű létesítményei az urbánus karakter előtérbe kerülését idézték elő: „a szocialista üdülőkultúra" fokozatosan felülírta a korábbi rétegeket. Ha Földvárra visszatérünk, szembesülhetünk a folyamat eredményével. Az új léptéket és a történeti előzményeket a Neptun Hotelt is tervező Márton István rendezési terve kívánta összhangba hozni a hetvenes években, de a terv végül nem valósulhatott meg minden elemében.

A Balaton-régió napjainkban is zajló szuburbanizációs folyamatai a történetileg kialakult települési-táji identitásokat is válságba sodorják. Az elmúlt időszakban egyre több tóparti település jelentett be változtatási tilalmat, hogy időt nyerjenek környezetük újragondolásához. Ez az elbizonytalanodás is mutatja, nem egyértelmű mit is jelent ma egy olyan épített környezet, amelyben a rekreáció történetileg is meghatározó szereppel bír? Eltérő életformák és társadalmi státuszok keverednek, ami a települések zavaros összképében is megmutatkozik. Különféle urbánus és rurális identitásokat hordozó építészeti elemek kerülnek egymás mellé, miközben a rekreációs célú építészet öröksége alapján kérdés, az „urbánus" vagy a „rurális" kategóriák alkalmasak-e a tóparti üdülőhelyi környezetről való gondolkodáshoz? És az is kérdés, beszélhetünk-e még egyáltalán tisztán üdülőhelyi környezetről vagy új fogalmi kategóriákra van szükség tájképeink értelmezéséhez? 

Wettstein Domonkos

[1] Meggyesi Tamás: A városépítés útjai és tévútjai. Műszaki Kiadó, Budapest, 1985.
[2] Ebenezer Howard: Garden Cities of To-Morrow. London, 1902. Reprinted: Faber and Faber, London, 1946.
[3] Antal Dezső: Balatoni Fürdőtelepek kialakítása. In: Antal Dezső (szerk.): Balaton (A Magyar Mérnök és Építész Egylet értekezletsorozatának anyaga). Tér és Forma (Kiadó), Budapest 1931. 34–41.
[4] Polónyi Károly: Építész-településtervező a perifériákon - Polónyi Károly retrospektív naplója. Műszaki Kiadó, Budapest, 2000.

Irodalom:

Meggyesi Tamás: A városépítés útjai és tévútjai. Műszaki Kiadó, Budapest, 1985.
Farkas Tibor: A Balatonkörnyék fejlesztéséről. Kézirat, 1968. július 29.
Antal Dezső: Balatoni Fürdőtelepek kialakítása. In: Antal Dezső (szerk.): Balaton (A Magyar Mérnök és Építész Egylet értekezletsorozatának anyaga). Tér és Forma (Kiadó), Budapest 1931. 34–41.

A tanulmány az alábbi kutatásokra támaszkodik:

Wettstein Domonkos: Regionális stratégiaalkotás a Balaton-part rekreációs célú építészetében (1929-1979), BME Építészmérnöki Kar, Csonka Pál Doktori Iskola, 2018.
https://repozitorium.omikk.bme.hu/handle/10890/5623
Wettstein, Domonkos: Regionális törekvések a Balaton-parti üdülőterületek építéstörténetében a két világháború között. Építés - Építészettudomány, 45 (1-2). pp. 139-171. (2017)
Wettstein Domonkos: Modernizáció és modern építészet a két világháború közötti rekreációs célú építkezésekben. In: Veöreös, András; Horváth, Tamás (szerk.) Kortárs építészettörténet V. 100 éves a Bauhaus. Győr-Moson-Sopron Megyei Építész Kamara, Győr (2020) pp. 111-128.

Szerk.: Winkler Márk