„szinte kézbevehető”

A manapság felettébb népszerű tervezői szemlélet, amely az épületet egyfajta szoborként értelmezi, Taraczky Dániel villája esetében nem tolakodó, erőltetett formai mutatványt jelent, hanem olyan rejtett sajátosságot, amely a mű kohézióját biztosítja.
Haba Péter kritikája.

A Taraczky Dániel tervei szerint épült adyligeti villáról mindaz elmondható, amit egy lakóház kapcsán manapság pozitívumnak tartunk. Hogy védelmezően zárt és intim hangulatú, alaprajzi rendszere és formavilága mégis nyitott és dinamikus, ugyanakkor szinte japánosan tiszta, „üres”, terei áramlóak, noha a funkciók egyértelműen elkülönülnek, szellemesen használja ki a környezeti adottságokat, energiatudatos és természetes anyagokat alkalmaz. Már első látásra is professzionális munka – minden szempontból. A ház azonban több és más mint az imént felsorolt tulajdonságok összessége.

A villa rugalmasan alkalmazkodik a lejtős terephez: az U-alakban elrendezett épületszárnyak által közrefogott belső kertet a negyedik oldalon húzódó támfal rekeszti el. A logikus sorrendben egymásra következő földszinti helyiségek – előszoba, nappali, étkező-konyha, velneszhelyiségek, uszoda – üvegfalakkal nyílnak meg az otthonos hangulatú átrium felé. A gyerekszobákból és a szülői hálókból nem csak a belső udvarra lehet letekinteni, hanem az uszoda land artos karakterű felülvilágítóira és a nappali előtti teret lefedő, ácsolt szerkezetű üvegtetőre is. A bejárat és a hozzá kapcsolódó előszoba az északkeleti sarokba került: a ház fegyelmezett derékszögű rendszer, szerkesztési rasztere csak itt bomlik meg, bátor cikkcakkvonallal mozgatva meg a tömegeket.

Az udvari homlokzatok megnyugtató látványával szemben az épület külső arca zártabb, egyszersmind mozgalmasabb is. Az egyes szintek homlokzati síkjai hol visszalépnek, hol előreugranak egymáshoz képest, ekképp a bejárati rész élénk plaszticitása nem csak az épület alaprajzában, hanem metszetében is megmutatkozik. Érdemes megfigyelni, hogy a cikkcakkvonal a homlokzatot átlósan kettészelve is feltűnik (az előszoba kiszögellő kubusának és az emelet előreugró tömegének kontúrja mentén).  Ezt a rendkívül összetett és virtuóz formajátékot fokozza a burkolatok kontrasztja is – a gyerekszobák horizontális tagolású sötét fafelülete az alsó és oldalsó falszakaszok világos, négyzetes kiosztású mészkövével áll szemben. A változatos méretű és formájú nyílások hektikus elrendezése, a „fellazított” részek és a hosszan elnyúló „vak” szakaszok hozzájárulnak az összkép drámaiságához.

Azt gondolhatnánk, hogy a külső és a belső homlokzatok ellentéte kibékíthetetlen – az épület egésze mégis kompakt, szerves kompozíciót alkot. Ez nem egyszerűen az egységes anyaghasználatnak köszönhető: például a nyílások rejtett tokolása segíti, hogy szemünk mindig és mindenütt csak a tiszta, töretlen formákra fókuszáljon, ne vonják el figyelmünket az épület működésével kapcsolatos szerelvények, rátétek, rögzítőelemek.

Mindezt a tervező az enteriőrökben is folytatja, s nem csak az elvek szintjén. A falakat és padlókat ugyanaz a mészkő és borovi fenyő borítja, bár a funkciókhoz igazodóan sok helyütt megjelenik a festett vakolat is. A szekrények, asztalok, beépített bútorok, pultok tovább már nem redukálható geometriai formákat mutatnak – első látásra nem is keltik használati tárgy benyomását, csak amikor felfedezzük az alig észrevehető részleteket, illesztéseket, vágásokat, tolófelületeket, ismerjük fel a tényleges funkciókat.

Ennek köszönhető az egész épületen – a tömegformától a berendezésig – végigvonuló szoborszerű karakter, vagy ahogy a tervező fogalmaz, a tapintható, szinte kézbevehető tárgy érzete. A manapság felettébb népszerű tervezői szemlélet, amely az épületet egyfajta szoborként értelmezi Taraczky villája esetében nem tolakodó, erőltetett formai mutatványt jelent, hanem olyan rejtett sajátosságot, amely a mű kohézióját biztosítja.

Haba Péter (szöveg); Bujnovszky Tamás (fotó)