Szintézis és megújulás
145 éve született Lajta Béla, a magyar építészet fáradhatatlan útkeresője, korának kiemelkedő alakja. Pályafutása során épületek sokasága mellett, több mint 40 síremléket tervezett. Folytonos megújulást mutató pályájával megelőlegezi a későbbi építészeti korszakokat. Kiss Tamás írása.
Lajta Béla, sz. Leitersdorfer Béla[1] 1873. január 23-án született Budapesten, Leitersdorfer Dávid jómódú hatgyermekes családjának negyedik gyermekeként. 1883 és 1891 között a fővárosi IV. kerületi főreáliskola tanulója volt, s már ekkor is fogékonyságot mutatott a művészetek iránt. Élénken vonzódott a színészethez, de végül 1891-től a budapesti Magyar Kir. József Műegyetem építészhallgatója lett. Egyetemi évei alatt a kor két neves építészét Hauszmann Alajost és Steindl Imrét is mesterei között tudhatta. Mindamellett már középiskolás éveitől kezdve nyomon követte Lechner Ödön munkásságát. Építész oklevelét 1895 őszén szerezte meg, a végzett hallgatók részére kiírt pályázaton 100 koronás pályadíjak egyikét nyerte el. Nem sokkal később, Hauszmann Alajos irodájában dolgozott.
Építész pályája elején mintegy öt évet felölelő tanulmányútra ment; Rómában építészettörténeti kutatásokat folytatott, Berlinben Alfred Messel, majd később Ernst von Ihne német építészek irodájában dolgozott. Mindezt követően Anglia, Franciaország, Spanyolország, Marokkó és –vélhetően – Szíria is szerepelt még úti céljai között. Valamennyi helyszínről rajzokkal, könyvekkel és fényképekkel tért haza. Hazatérését követően aktív közéleti személyiséggé vált: számos szervezet és bizottság tagja, alapító tagja, esetleg elnökeként szerepelt. Az ezt követő pályafutása során – mint ahogy Vámos Ferenc fogalmaz – „(…) csöndben telt élete az alkotómunka roppant erőfeszítéseiben.” Rövid, ugyanakkor annál is gazdagabb, termékeny életútja, 1920-ban Bécsben bekövetkezett halálával ért véget.
Lajta még pályája kezdetén, temetőkért felelős műszaki tanácsosként szoros kapcsolatba került a szakrális építészet funerális szegmensével; a temetők műszaki és építészeti felügyelete mellett megannyi síremlék tervezésére kapott felkérést. Ő tervezte 1904 és 1908 között budapesti Salgótarján utcai izraelita temető bejárati valamint szertartási épületét is. A sírművészetben rejlő lehetőségek alkalmat adtak Lajtának ifjúkori vágyai kibontakoztatására: szobrászati, képzőművészeti jellegű alkotások tervezésére. Életműve így két párhuzamos, folytonos fejlődést mutató szálon fut, e szálakon azonban koránt sem egyazon formanyelvben bontakozik ki építészete. Kevésbé ismert sírművészeti munkásságának egyik talán legizgalmasabb műve Bródy József és családja számára 1907-ben tervezett, Budapest, Salgótarjáni utcai izraelita temetőben álló síremlék.
A sír kompozíciója két résztömegre bontható; a kőelemekből emelt hátfal és az annak támaszkodó imitatív kőszarkofág részre, és az ehhez csatlakozó íves oszlopgerendás szerkezetre. A csiszolt svéd gránit kőelemek nagyméretű, azonos léptékű, összhangban levő építőelemek. A temető szabályos szerkesztésű úthálózata ezen a helyszínen kitér a raszterből. A tompaszögben csatlakozó út mentén az építész kiváló érzékkel komponált síremlékével erényé kovácsolta a temető e gyengeségét. A pavilon jellegű építmény átmenet a centrális és axiális terek közt. Az oszlopok félköríves elhelyezkedése egyértelműen centrális hatást idéz elő, amely szándék a környező utakról nagyon jól érzékelhető. Ezt a centrális hatást segíti, hogy a kör alaprajzot meghiúsító hátfal határozottságát, a rajta levő áttörések és a változó síkok oldják.
A síremlék által határolt téren keresztül átlátások jönnek létre, s így a tér „többhéjúvá” válik. A fizikai helyünkből adódó „külső” térből tekintünk az oszlopok közt a „belső” síremlék által kiszakított térrészbe. Tekintetünkkel tovább haladva ismét a „külső” térben találjuk magunkat, de ezúttal már a síremlék túloldalán. Az effajta térélmény a hátfal irányába az ott levő szabálytalan alakú áttörések útján biztosított. A sír alapvető építészeti koncepciója a körtemplom, amely egyértelmű utalás az ókori görög tömegalakításra. Ezt erősíti, hogy Lajta Béla temetőkről írt saját írásában lejegyezte, hogy a görög téralakítást látja a legszakrálisabb vallási felfogásnak. További erősen klasszicizáló forma, hogy az oszlopok a görög dór oszloprendet követve, közvetlenül az alap-pódiumon állnak. További építészettörténeti párhuzam a kockafejezetek mibenléte; ez az architektonikus építészeti forma egyik legjellegzetesebb eleme a középkori keresztény romanikának. Jellegzetes, szecessziós hatásként jelenik meg a szabálytalan alakú áttört nyílás a hátfalon. A kockafejezetek síkmetszetein levő díszítések a népművészetben ismeretes fafaragás (pásztorfaragás) megjelenésével megegyező módon megmunkált kőfelületek. A középmezőben ősi, illetve népi eredetű és zsidó felekezeti formai szimbólumok variánsai láthatóak. Lajta a magyar folklór mellett, németországi útjai során is találkozhatott velük fachwerk épületek külső felületi faragványaiként. A hátfalon megjelenő boltöv kapuként is értelmezhető. Az alatta álló sztélé a legősibb zsidó sírok megjelenésére utalhat; amely párhuzamba hozható a sziklasírok bejárata elé helyezett kőtömbbel. A kapu szimbolikája nagyon beszédes, kultúrtörténeti szimbólumok egyik alapvető archetípusaként szolgál; e kontextusban leginkább átjáróként értelmezhető a földi világ és másvilág közt.
Lajta Béla e műve kiváló példája formanyelvének, hisz valamennyi alkotásában zseniális rátermettséggel szintetizálta az ősi kultúrák történeti építészetének nyelvezetét, a magyar formakincset, valamint a kortárs építészeti és szellemi irányzatok elemeit is; s így sajátságosan új szintetikus építészeti nyelvet alakított ki, hidat képezve a lechneri magyaros szecesszió és a modern építészet között.
Kiss Tamás
Források:
Vámos Ferenc: Lajta Béla, Akadémia Kiadó, Budapest, 1970.
Gerle János – Kovács Attila – Makovecz Imre: A századforduló magyar építészete, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1990.
Gerle János, Csáki Tamás: Lajta Béla, Holnap Kiadó, Budapest, 2013.
Lajta Béla Virtuális Archívum, szerk.: Csáki Tamás, http://www.lajtaarchiv.hu
