Szocialista bérház
Csontos Györgyi írása tisztázni kívánja az alapvető különbségeket a panelházak, a szociális bérházak, vagy épp’ az átlagos, többlakásos lakóépületek között.
Ugyan elismerésre méltó az a törekvés, hogy az említett helyszínen két lakótömb is épült a szociálisan rászorult emberek számára az utóbbi években, de az azért mégsem lehet mindegy, hogy hogyan, milyen színvonalon történt mindez. A probléma sajnos nem kizárólag Pécs-specifikus, de az itt kialakult sajátos építészeti kép miatt érdemes erről a konkrét esetről szót ejteni.
A korábbi, Pelényi Margit által tervezett tömb térfala farkasszemet néz a későbbi, Ráth Miklós által jegyzett, lazán beépített telekkel. Az építkezések ideje a látvány alapján azonban fordítottnak tűnik: Pelényi háza jól tartja magát, viseli a „belakás” által rákerült pluszrétegeket is (műanyag redőny és társai), míg az alig egy éve elkészült szomszédján még a meglévő rétegek is eltűnő félben vannak (a rossz minőségben kivitelezett vakolat igen hamar kezdi megadni magát).
Az utóbbinak igen „rosszul jött” az előbbivel való szomszédság, mert így könnyedén összevethető a kétféle telepítésből adódó óriási különbség. Pelényi háza a terep- és a helyi viszonyokhoz igazodó, „utcás” telepet hozott létre, a földszintre rakott garázssorral — különösebb anyagi, fizikai és üzemeltetési erőlködések nélkül. Az utca az „identitástudat” egyik hordozója, mely történeti városépítészeti elemet épp a paneles építkezések vertek szét. Itt viszont utcaszegletekbe, árkádokba és a terepszintre felkapaszkodó lépcsőkbe sikerült becsempészni valamiféle otthonosságot, mely valószínűleg a privát és a közösségi zónák helyesen megválasztott arányából is adódik.
Persze, az előírás nagy úr: az építészeknek be kell tervezniük a megadott garázsszámot... De mikor írnak ki végre olyan pályázatokat, ahol nem a rossz beidegződések, és a területkizsigerelő beépítések lesznek érdekesek, hanem az alternatív megoldások keresése? Mikor lesz arra pénz és idő, hogy egy-egy ilyen témát, mint a szociális lakásépítés, először kutatások és akár elméleti síkon mozgó előkészítő tervpályázatok előzzenek meg? Miért nem érdekes a lakásépítéseknél — formálgatásokon túllépve — azok későbbi üzemeltetési kérdéseivel is foglalkozni? Ha ezek — a szóban forgó házegyüttesnél — kicsit is szempontok lettek volna, akkor talán most a mélygarázs rosszul megtervezett szellőzőcsövei helyett a napkollektorok csillannának meg a homlokzatokon, vagy az elgazosodott közpark helyén a földszinti lakások kiskertjei díszeleghetnének.
A rosszul értelmezett demokrácia jegyében azonban itt ismét az uniformizálás győzedelmeskedett: ha az emeleti lakónak nincs kertje, akkor a földszintinek se legyen, és aki másfél gyermeknél többet akar, annak pedig azonnal lehetetlenüljenek el az életkörülményei. Az ilyen módon a tulajdonostudattól megfosztott és a lakókörnyezet rendben tartásában nem érdekelt emberek valószínűleg hamarabb el is használják a rendelkezésére bocsátott lakóterületeket, és a mikrokörnyezetükbe kényszerűen bezárt lakókká válhatnak. A — mindössze kétféle lakástípus közül főleg a nagyobbikban található — belső vizesblokkok és „csőkonyhák” kialakításai is kísértetiesen emlékeztetnek az egykori „panelben gondolkodó” metódusra. A lépcsőházak ugyan tágasabbak és világosabbak, mint a panelben volt, a színtelen falanszter jelleg azonban átöröklődött azokból. Lehet, hogy igényesebb, mívesebb részletek kialakításával több eredményt el lehetett volna érni, mint a folyosók és a kidugott erkélyek tömegjátékával.
Pedig a színes társadalmi összetétel még a régi, századfordulós ingatlanspekuláció révén létrejött bérházakban is létjogosultságot nyert (hogy a kertváros mozgalomból kiinduló kolóniás építkezésekről már ne is beszéljünk). A színesség itt megmaradt az egyen fémspaletták szintjén, a szomszédban viszont — úgy tűnik — maga az élet lett színesebb: a masszív, időtálló árnyékolók alatt vidáman lengedeznek a lakások elé kiteregetett ruhák — a mediterrán Pécs levegőjével átitatva...
Csontos Györgyi
Megjelent az Echo 2006/3. számában
