Szupersztárok alkonya - Otto Kapfinger építészeti íróval Somlyódy Nóra készített interjút

”Új építészet Burgenlandban és Nyugat-Magyarországon” címmel 2004 őszén jelent meg az első határokon átnyúló, német, magyar és horvát nyelvű kortárs építészeti kalauz. A 140 bemutatott épület közül 14 magyarországi; ezek között szerepel Gunther Zsolt és Csillag Katalin Audi Fóruma, Skardelli György és Lázár Ferenc Pannonhalmi apátság fogadóépülete, Karácsony Tamás és a minusplus_architects csornai iskolája - valamint Czigány Tamás és U. Nagy Gábor több épülete. Otto Kapfinger a könyvben szereplő épületeket a régióban tett feltáróútjain ´gyűjtötte´, amiket aztán rövid, élményközeli ismertetőkkel látott el. A könyv eltér a szokványos építészeti kiadványoktól abban is, hogy ”kicsi és jelentéktelen” külsejű, és a borítóján nincs kép. A kalauz szerkesztőjével a budapesti könyvbemutató alkalmával beszélgettünk.

Otto Kapfinger: Ez nem egyedül építészeti kérdés. Összefügg az életformával, a gazdasági formával, amelyek aztán építészeti formává és településformává válnak. De a régiók és kulturális formák klasszikus meghatározása ma már nem lehetséges. Ennek ellenére az épület- és településstruktúrákban még mindig jelen van az emberi kéz által közvetlenül megmunkált táj maradványa, és ezt nem lehet kitörölni. A múlt halotti maszkja még mindig itt van, szembesülünk vele régióban.

OK: Azt gondolom, az építészetben a regionális csakis akkor tudja magát definiálni, ha nagyon precízen a lokalitásra, a helyi programra reagál. Ezért ezt nem is regionális építészetnek nevezném, hanem lokális válasznak. Amit Kenneth Frampton kritikai regionalizmus alatt értett, voltaképpen kísérlet volt arra, hogy a modernség egyetemes követelésével szemben egy alternatívát állítson. A modernség bizonyos értelemben helytől független, nemzetközi, univerzális volt. Adorno azt mondta, a házak olyanok, mintha útrakészek lennének, nem kötődnek a helyhez. Frampton nyomán a régióban még fellelhető tartalmak - térformák, tipológiák - kritikai átvétele révén próbáltak a nemzetközi építészeti fogalomkészlettel szembehelyezkedni.

OK: Hogy sikeres-e vagy sem, azt csak a helyszínen lehet lemérni. Peter Zumthor svájci építész világosan megmondta: ahhoz, hogy a hely specifikumát felismerjük, el kell távolodnunk tőle, hogy aztán az idegenből újból visszatérjünk. Azt hiszem, a regionális csak ott érzékelhető, ahol az építőipar, a helyi politika, az építészek és a használók között továbbra is fennáll a kapcsolat, vagyis az a regionális háló, amiből időhöz és helyhez illő építészet születhet. Az építészeti tudás, a településtervezői tudás, az eszközök ma mind globálisak, de ”a mű” mindig lokális. A globális tudás és a lokális sajátosság metszetében születik az összetéveszthetetlen térbeli esemény. Talán ezt a térbeli eseményt lehet regionálisnak nevezni.

OK: A nyolcvanas évek közepén, egy stájer tartományi elnök közreműködésével, tulajdonképpen fentről jött létre a grazi Haus der Architektur, az Építészet Háza. Ezzel párhuzamosan a grazi egyetemen is erősödött az aktivitás, aztán Bécsben létrehozták a kilenc tartomány építészeti alapítványát. Megvolt a központi politikai akarat és az anyagi támogatás, amihez a tartományok is csatlakoztak. Így jöttek létre a tartományi központok, úgy 1992-94 táján, tulajdonképpen elég későn. Az egyetemek nagyon fontosak ebben a folyamatban: Bécsben három egyetem, Grazban, Innsbruckban, Linzben egy-egy tanszék működik, aztán ott van Vorarlbergben az építőművészek informális ”ellenegyeteme”. Az intézményeken kívül pedig, a történeti és táji meghatározottságú sokféleség révén - legyen az hegység, síkság, dombvidék, nagyváros vagy közepes méretű város - még mindig annyi mentalitásbeli eltérés tapasztalható, ami dialektusokban, étkezési kultúrában, életfelfogásban is megmutatkozik. A kistérségi topográfia mindig megteremti a kistérségi sokféleséget. Miközben a kistérség a korábbiakkal ellentétben nem elzárt, hanem nemzetközileg behálózott. Persze tévedés lenne azt gondolni, hogy a hagyományos regionális kultúrák csak az elszigeteltségben jöhettek létre. Az úgynevezett regionális gondolkodás a művészettörténészeké, marketingszakembereké és örökségvédőké.

OK: Az én szerepem a kapuk megnyitása, anélkül, hogy stílusokat propagálnék. Úgy érzem, a kritikusokkal és művészettörténészekkel mindig az volt a gond, hogy stílusokat propagáltak. Ez ma már nem téma. Posztmodern korban élünk, de a posztmodern nem stílus, hanem állapot, amelyben tulajdonképpen nincsenek már stílusok. Frampton kritikai regionalizmusa jó kezdeményezés volt, de azonnal stílusfogalomként kezdték használni, ahogyan a dekonstruktivizmust is, mintha valami recept lenne. Ehelyett az összetéveszthetetlenséget és az autenticitást a maga egyediségében és modellszerűségében kell elfogadni. Ebben van nekem közvetítőszerepem.

OK: A határátlépés a megközelítésmódban. Akkoriban fontos volt művészekkel, írókkal, zenészekkel együtt dolgozni. Az építészet valahogyan ´out´ volt, más inspirációs és kommunikációs tereket kerestünk. Számomra az építészet továbbra is egy rendkívül tág jelenség, aminél nagyon fontos, hogy ne csak ´az építészet´ felől szemléljük. Az építészeten belüli szakmai vitában rettenetesen háttérbe szorult a más médiumokkal való kapcsolat. Az én vágyam az volt, hogy ez a multidiszciplináris szemlélet tovább fejlődjön. Gyakran készítettem például fiktív dialógusokat, foglalkoztam az építészet filmes dokumentációjával, hogy hogyan lehet teret mozgóképen ábrázolni. Ezen a területen analfabéták vagyunk. A képek sokkal jobban tudják, hogy hogyan képződik a tér, mint az építészek. Az építészeti fotó ma egyáltalán nem progresszív. Minden folyóiratban ugyanazokkal a képekkel találkozunk, mert sürgősebb a publikáció, semhogy érdekesen fel lehetne dolgozni egy épületet. Az avantgárdra vagy az eltérő médiumok intelligens bevetésére tehát mindig szükség van.

OK: A hasonlóság pusztán háttér. Nem próbálok rokonságokat teremteni, illetve ebben az esetben a rokonság maga a minőség. A kiválasztott épületeket nem köti össze más, mint egy tág kritériumrendszer alapján szabott minőség. A peremhelyzet szintén közös. Mindkét országnak meghatározó centruma van, Budapest és Bécs. Ha a magyar építészetet könyvek alapján nézzük, akkor egyértelműen Budapest van a közbeszéd fókuszában. És ez Ausztriára is igaz: az építészeti publicisztika - mindenekelőtt a bécsi napilapok - centralizált és nem éppen plurális; nem figyel arra, mi zajlik vidéken. Ilyen értelemben ez a könyv egy ellenirányú kezdeményezés, hogy a perem felől nézzük az építészetet.

OK: Az volt az érzésem, hogy az általam kiválasztott példákon érezhető a nyolcvanas évek óta Magyarországon zajló építészeti vita hatása. Ezek nem látványos épületek, hanem olyanok, amelyek a hely programjára, történelmi helyzetére reagálnak, és ezáltal képesek a helyet újradefiniálni. Ezek a házak apró ékszerek egy nagy kupac szemétben, amelyeknek nincs bárhol létjogosultságuk, mint az információáramnak. Ez a lokális autenticitáshoz való hozzáférés lehetőségének néhány példája. Ma majdnem lehetetlen nagyobb összefüggésben tervezni, az objektum egyre inkább autonóm lesz.

OK: Az EuRégió West/Nyugat-Pannónia keretén belül formálódik a dialógus, közös projektek vannak, ennek része az Architektur Raum Burgenland, a burgenlandi építészet szervezete is. De véleményem szerint valahogy Magyarországon is ki kell alakítani egy olyan platformot, ami Burgenlanddal fenntartja a kapcsolatot. És ez a médiától is függ. A modern médiumoknak fel kellene mutatniuk a periféria gazdagságát. Ha a médiumok tovább haladnak a centralizált szemlélet felé, akkor ez érdektelen marad.

OK: Magyarország szupersztár-problémával küzd. Makovecz Imre egy ideig szupersztár volt, de ez a dolog könnyebbik vége. A kulturális médiumoknak folyamatosan elemezniük kell az építészetet, és kapcsolatba kell hozniuk a kultúra más területeivel. És akkor nem történhet meg az, hogy egyvalaki képviseli Magyarországot. Itt a lehetőség az elhatárolódásra, csak láthatóvá, felfoghatóvá, érzékelhetővé kell tenni. Ha egyszer egy biennálén bemutathatnánk ezt a szövevényesebb, titokzatosabb építészetet, akkor az nem posztmodern, hanem egyszerűen a mindennapi kapcsolódásoknak, a helyhez, de ugyanakkor a globálishoz kötődésnek egy eltérő szövedéke lenne. És ez csupán idő kérdése. Az építészet nehéz műfaj, de éppen ez benne a lenyűgöző.

Az interjú rövidebb változatban megjelent a Magyar Narancs 2005. március 10-i számában.

(Köszönet Gunther Zsoltnak és Szemerey Samunak)