Táj és magasház

A magasházak kérdése még egyáltalán nem lejátszott meccs Magyarországon, a vitához most Pákozdi Imre korábban nem említett szempontokat vet fel, Meggyesi Tamás és Csáki Tamás gondolatainak bázisán, táj és építészet kontextusában.

Magasház-ügyben nehéz felülmúlni Meggyesi Tamás ismert írását és a Gödörben 2006. október 27-én megtartott szimpózium legtöbb előadójának markáns megszólalását. Ezért az első részben a címben jelzett, ám sem a szimpóziumon nem tárgyalt, sem a témát kiválóan ismertető Csáki Tamás által nem említett, igen fontos szempontra kívánom felhívni a figyelmet. A második és harmadik fejezet pedig Meggyesi Tamás 2006-ban felvetett gondolatainak bázisán, egy-egy általam aktuálisnak ítélt konkrétum kapcsán született.

1. A természeti táj és a magasházak

Nem mindegy, hogy milyen táji környezetbe építünk magasházat. Itt most kifejezetten nem a városszövetbe, hanem a tájba illeszthetőségre gondolok. Tágas, távlatos síkságon a toronyházak csoportja jól jelöli a várost és a városmagot, a fenségesség érzetét kelti, központoz, irányt ad és fémjelez. A végtelennek tűnő sík, vagy igen enyhén hullámzó táj karakteres ellenpontja lehet egy toronycsoport, amelynek ég felé törése hangsúlyosabbá teszi a vidék vízszintes kiterjedését is - talán, mert tudat alatti mércét kínál a síkság méretének érzékelésére a nehezebb, a függőleges dimenzió megvillantásával. Ez az oka annak, hogy szeretjük New York, Los Angeles, Sydney és Chicago látképét, ahol ráadásul nagy víz találkozik nagy síksággal, ami önmagában is égbe kiáltani való, gyönyörű táji esemény… De szép Phoenix vagy Atlanta is, különösen messziről, az autópályáról közelítve, pedig ott szó sincs nagy vízről se távol, se közel.

Egészen más a helyzet a hegyes-dombos tájakon tervezett vagy megépült magasházakkal. Ilyen helyzetben a toronyépület versenyez a tájjal, és szinte biztos, hogy pillanatokon belül, megalázó módon, legyőzi azt. A továbbiakban a „versenyez”, a „pillanatokon belül”, a „megalázó” és a „legyőzi” kifejezések jelen kontextusban értendő kifejtésével folytatom.

A dombok és hegyek varázsa valamennyiőnk számára ismerős, másra vissza nem vezethető, elemi élmény. Ha mégis magyarázni akarjuk, talán a magassági dinamika, a távlati kontrasztok, a felületek texturális, funkcionális és színbeli változatossága az, ami a hegyes-dombos tájban való gyönyörködés forrása. Ha ezeket rangsorolni akarnánk, azt látnánk, hogy az élmény alapvető tényezője a harmadik dimenzió, tehát a magasságkülönbség megjelenése. Ehhez képest másodlagos a felület erdős, beépített, füves vagy sziklás jellege és színe: a szépség-élmény ezektől függetlenül, szinte változatlan. A távlati kontrasztosság – a hegyek egymást átfedő-metsző, félig takaró láncolata - fontos hatásnövelő tényező, de az élmény már egyetlen hegy megpillantásakor is előáll.

A dombok és hegyek közé tervezett toronyház éppen a tájélmény kulcsát jelentő harmadik dimenzió mentén zavar be. A baj tehát az, hogy a tájba helyezünk egy, a legfontosabb élményfaktorban versenyző, idegen testet. Amely se textúrájával, se mélységi kiterjedésével, se funkcióját illetően nem hasonlítható a hegyekhez, csupán egyetlen tulajdonságával, a magasságával „tarol”. Olyan ez, mintha az olimpián, 100 méteres síkfutásban, rajthoz állna egy vadászrepülőgép. Semmiben nem illeszkedik a mezőnyhöz, csak éppen gyorsabb annál és persze, győz.

Méghozzá pillanatokon belül. A hegyek százmillió éveken át gyűrődnek, kopnak, híznak, törnek, majd kezdik előröl. Egy toronyépület ehhez képest két-három év alatt felhúzható, akár 500 méter magasra is. De ne legyünk ilyen nagyralátók. Elég, ha Budára szorítkozunk, ahol a Dunához képest 70 méter magas Várhegyet és a 140 méter magas Gellérthegyet féltjük attól, hogy valamely, másfél év alatt felépíthető, 30 emeletes magasház jelképszerűen zárójelbe teszi azokat, teljes földtani és történelmi múltjukkal együtt.

Mintegy megalázza őket, kevélyen jelezve, hogy kár itt csatákról, nemesi rendekről, állat- és növényvilágról vagy pláne földfejlődésről mélázni, amikor tarol az új trend, az ingatlanfejlesztés. A megalázás egyébként a magasházak városszöveti rombolásának is kulcsfogalma. Mert szép az Empire State Building, de ki szavatol a tövében lapuló háromszáz kis, tízemeletes ház méltóságáért? A kórház, a templom, a bolt, a lakóház alaktani és méretbeli arányainak értelméért, a park benapozásáért, az égboltért, az emberléptékű élettérért?

Tehát egyáltalán nem mindegy, hová tervezzük a magasházakat. Budapest alapvető csodáját a város mai léptéke jelenti. Ezt meghatározza a Várhegy, a Tabán, a Gellérthegy, a Rózsadomb és a mögöttük húzódó Budai Hegyvidék dinamikája. Pest ehhez képest egy ráadás-csoda, a maga szelíd és távoli dombok övezte síkfenekű teknőszerűségével, amit meseszerűen kontúroz a Duna. Nincs itt szükség semmiféle további függőleges hangsúlyra, ugyanis kész a leltár: vertikális hangsúlynak ott vannak a hegyek, horizontális ellenpontnak ott van Pest, a maga templomtornyok szabdalta, történelmi sziluettjével. A gödöllői dombokat soha el nem érő Város, amelynek lakossága az utóbbi évtizedekben jelentősen csökkent. Ez a trend, nem a pezsgő égretörés, kedves várostervezők.

Mert ha a magasházakkal könnyűszerrel legyőzzük is a talán legfontosabb táji élményforrásunkat jelentő hegyeket, magunk is a vert hadba kerülve, raszterpiszokká válunk. Hiszen mi másnak érezhetném magam az ennedik pesti Office Tower 50. emeletének balról 20. ablakában, lábam alatt a Mátyás templommal?

2. A gazdaságföldrajzi táj és a magasház

A múlt század húszas majd késő-harmincas éveinek budapesti felhőkarcoló-vitáit az azokat lezáró, példaadó kijózanodás miatt érdemes figyelmesen újraolvasni. Csáki Tamás fentebb hivatkozott írása jó kalauz ezekben a vitákban. Tanulságos, ahogy az akkor is ambiciózus épület- és várostervezők tudomásul vették, hogy a főváros már nem a régi Magyarország 21 millió lakosának és 321 ezer négyzetkilométerének sűrűsödési centruma, hanem a még konjuktúrájában is vérszegény trianoni Magyarországé. Manapság más időket élünk, de az ország erejét megcsapoló két nagy kataklizma, a szocializmus nevű szovjetbarát diktatúra 43 éve, valamint a 2004-től lényegében máig tartó stagnálás talán az egész jelenlegi évszázadra kijelöli Budapest fejlődésének dinamikáját. Az elmúlt húsz évben mindenesetre húsz százalékos Budapest népességcsökkenése, a várost övező nagyipar lényegében megszűnt, a városi utcák képét meghatározó kiskereskedelmi forgalom pedig megroppant. A szegénység tapintható, a nyomor helyenként a küszöbünkig ér. Hivatalaink, egészségügyi intézményeink, iskoláink rogyadoznak, az ország népessége csökken. Államadósságunk az évi nemzeti jövedelem több mint háromnegyedére rúg, éves fejlődésünk tört százalékokban mérhető. Ez nem az a világ, amelyben a megépíteni és fenntartani egyaránt drága magasházak valósága és szimbolikája bármiféle előremutató relevanciával bírna. Sajnos továbbra is időszerű Meggyesi Tamás 2006-os intése: itt és most minden új magasház a nagyravágyás, pontosítok: a beruházó, az építész valamint a bérlő szociális érzéketlenségének jelképeként hatna.

3. Lelkünk árnyékos tájai és a magasház

Közhely, hogy a magasház, pláne a felhőkarcoló - még ha befogadó táji környezetbe is épül, és a városszövetet sem tépi fel megbocsáthatatlanul - leginkább a nagyravágyás, a gazdaság és a hatalom jelképe. A felhőkarcolók elleni szakirodalom tengernyi az azokat pártoló, gyengécske megszólalások tétován csöpögő cseppecskéihez képest. Meglepően kevéssé kivesézett kérdés, hogy ha a magasházak elutasítottsága ennyire egyértelmű, akkor miért épülhetnek mégis magasházak évente százával a világban? Milyen út vezet az egyértelmű esztétikai, etikai, gazdaságossági és szociális szempontú ellenérvek erdejéből a felhőkarcolók letarolt építkezési területéig? Akár az első világháborút követő német és magyar magasház-vitát tekintjük, akár az 1947-es svédországi felmérés lesújtó eredményeit, vagy a frankfurti „Mainhattan” megépülése elleni, az 1970-es években zajlott intellektuális és tömegmozgalmat idézzük fel, akár a 2004-2010 közötti budapesti magasház-ügyi torzsalkodásokra gondolunk, netán a Dévényi Tamás által a 2006-os vitában idézett, a magasházakat elítélő hazai közvéleménykutatás számait, világos, hogy a magasház-pártiak lényegében szakmai és közösségi támogatás nélkül vívták, és vívják ma is, változó sikerű lobbiharcukat.

A jelen írás keretei nem teszik lehetővé, hogy általános megoldási képlettel kísérletezzem, ezért csak egyetlen példára szorítkozom, a frankfurti felhőkarcolók eredet-történetének felvázolására. Teszem ezt saját helyszíni benyomásaim mellett elsősorban Dieter Bartetzko: Frankfurts Hohe Häuser című műve alapján. Ez a szikáran tárgyilagos építészettörténeti tanulmány minden történész számára példaadó a pontosságával, önálló gondolkodásmódjával és briliáns nyelvhasználatával. Azon művek egyike, amiért érdemes vadászni a történelmi képanyagot az e téren sajnos igencsak szegényes kiadvány olvasása közben.

Frankfurt, Berlinnel együtt, már az első világháború után is legfőbb európai helyszíne volt az égbetörő épületekkel való kacérkodásnak. Akkoriban ez a világmegváltás lázában égő radikális baloldali mozgalmak aurájában zajlott: Max és Bruno Taut, Martin Elsaesser, Hans Scharoun és a többiek egymással vetélkedve terveztek szakszervezeti székházat, városházát, könyvtárat és kultúrpalotát. Mindezek helyett – csattanós válaszul – a frissen alapított IG Farben székháza épült meg Frankfurt legmagasabb épületeként a húszas évek utolsó harmadában, méghozzá máig lenyűgöző tömegű és szépségű alkotásként (Hans Poelzig). A háború után Frankfurt a német gazdasági csoda pénzügyi központjává lett, és mint ilyen, feltétel nélkül, a mimikri szintjén igyekezett azonosulni New Yorkkal: ehhez pedig felhőkarcolók kellettek. Ezek építése már az ötvenes évek elején megindult, de megint csak nem szociális vagy legalább közösségi céllal: ehhez legközelebb még a Fernmeldeturm (azóta Fernmeldezentrum) került, postaépületként. Ám, már akkor is, minden felfelé terjeszkedő épület nyereségorientált vállalatok székhelyeként, amerikai előképek szinte másolásszerű átvételével született. És, ahogy az lenni szokott, a másolat buzgóbb volt a lendületben, mint az előkép: mert míg a New York-i felhőkarcolók nagy része legalább lakóházként más funkciót is kapott, a frankfurtiak kizárólag a profitra termelés szentélyei lettek. Utóbbiakba földi halandó ma is jóformán csak értéktöbblet előállítása céljából léphet be.

A frankfurti Mainhattan tehát a második világháború miatti bűntudatból a gazdasági sikerek talaján feltápászkodó Németország egyenjogúsági törekvéseinek szimbólumaként épült. Ennek akkor és ott semmiféle esztétikai, tájépítészeti, szociális, benapozási vagy városszövet-egységességi szempont nem állhatott az útjában. (Az előbbi szempontok tárgyilagos tanulmányozása egyébként – amint írásom elején jeleztem - nem feltétlenül vezet a magasházak elvetéséhez…)

A frankfurti történet nyomán önkéntelenül felmerül a kérdés: mit kívánhatnak elfeledtetni égbetörő buzgóságukkal a budapesti magasház-építés eltökélt hívei? Mit akarnak elhitetni velünk a gazdasági sikeresség szimbólumrendszerének segítségével? Amely szimbólumrendszer ráadásul itthon eleve üres, hiszen valódi gazdasági sikerekről szó sincs…

Pákozdi Imre

Külön köszönet a cikkhez illusztrációként felhasznált fotókért (special thanks for the photos shared on Flickr):

• John Picken
• suburbanblok
• thienzieyung
• quinn.anya
• tziralis
• MattJP
• poeloq
• John SebBarber
• Photocapy
• LINCOLNOSE2
• shioshvili
• Dylan Passmore