Tájodüsszeiánk a „kálvinista Rómába” zarándokolt
Debrecenbe kellett menni, pulykakakast ellenben nem láttunk. Viszont megnyílt november 19-én délelőtt a 2010: Tájodüsszeia című vándorkiállítás a Kölcsey Kulturális Központ körfolyosóján. Bardóczi Sándor beszámolója a megnyitóról és az azt követő szakmai konferenciáról.
Meglehetősen nagy szakmai érdeklődés kísérte a 2010: Tájodüsszeia fantázianevű tájépítészeti vándorkiállításunk megnyitóját a debreceni Kölcsey Kulturális Központban. A megnyitón Pecsenye Béla, a Hajdú-Bihar Megyei Építész Kamara elnöke elmondta, hogy a megyében mindössze 3 tájépítész kamarai tagot tartanak nyílván (belsőépítészből egyet sem) és így igen kevés az ismeretanyag e szakmai területről a helyi építészek és a helyi társadalom körében egyaránt. Ha hozzátesszük ehhez, hogy második legnépesebb városunknak még főkertésze sincs1, a kép még szomorúbb. Éppen ezért volt nagyon fontos, hogy a megnyitó után megtartott szakmai konferencián a térségben alkotó és élő építészek és tájépítészek munkáikon és szakterületeik bemutatásán keresztül közösen beszéltek problémahalmazokról, megoldási lehetőségekről, a kölcsönös együttműködés lehetőségeiről.
A debreceni városházáról Sziki Gyula osztályvezető engedett bepillantást Debrecen városfejlesztési terveibe. Megtudhattuk tőle többek között, hogy Debrecen keleti részén terül el az ország legnagyobb összefüggő zártkertje, amely erős fejtörést okoz a helyi városfejlesztésben. A problémahalmazt keményedő szabályozási eszközökkel kívánják kezelni. Felvillantak a helyi közösséget leginkább foglalkoztató LOKI Stadion telepítési tervei is, amelyet a hírek szerint végül a Nagyerdőben fognak elhelyezni, és kiemelt állami projektként épülhet meg.
Puhl Antal DLA, a Debreceni Egyetem Építészeti Tanszékének vezetője egy elméleti előadásban boncolgatta az ember paradicsomból való kiűzettetésének, és az alkotás kényszerének filozófiai hátterét. Előadását a tájépítészeknek szánt gesztusként a vele régóta személyes munkakapcsolatban és jó viszonyban lévő Andor Anikótól származó idézettel kezdte. Puhl a kiállítás anyagára utalva elismeréssel jelentette ki, hogy „úgy tűnik a magyar tájépítészet nagykorúvá vált”. Kisebb polémia alakult ki az előadás utáni hozzászólásokban arról, hogy a tájépítészet vagy az építészet játszik-e "kiszorítósdit" inkább a köztértervezés jelenkorában a munkaszerzés terén. Ám végül a kissé rossz szájízű vitát - és ezért fontos a sok közös párbeszéd – azzal zártuk le, hogy a tájépítészet nem egy "szakág", hanem ugyanannak az építészeti gondolatnak egy speciális értelmezése, az épített környezet, a külső terek sajátos nézőpontú alakítója, melyet ráadásul egy neves építész (Rerrich Béla, a szegedi Dóm tér tervezője) hívott életre a hazai szcénán.2
Kertai László Ybl-díjas építésztől Debrecen főterének kialakulás-történetét, a rehabilitációja előtti szomorú sorsát, és megújhodásának történetét, valamint utóéletét ismerhettük meg nagy részletességgel. A rehabilitáció vitathatatlan eredménye, hogy Debrecen elsőszámú ikonja, a Debreceni Nagytemplom előteret kapott, amely multifunkcionálisan, a mindennapi városi lét és a városi események számára egyaránt használható, miközben egy drasztikus forgalomcsillapítás is megtörtént, szinte első fecskeként a köztereinkről való gondolkodás ’90-es években kezdődő paradigmaváltása során.
A Nyíregyházán élő és praktizáló Lipcsei Ágnes tájépítésztől "VV ÁGI" címmel egy nagyon részletes, nagyon lesújtó, részleteiben csak a benne lévőknek igazán felfogható kemény kritikát hallhattunk a kistelepülési köztereket, városközpontokat megújítani igyekvő európai uniós pályázati rendszerek "való világáról". Sok szó esett a pályázati rendszerek kidolgozatlan, átgondolatlan visszásságairól, a fejlesztési ügynökségek, vidékfejlesztés főhatóságainak papírízű, szögletes gondolkodású, felszínes, szakmaiatlan ténykedéséről, amelyek igen gyakran a minőséget, a szakmaiságot nélkülöző rehabilitációkba torkollnak.
A "panasznapot" Bartha István nyíregyházi főkertész folytatta rendkívül kötetlen előadásában. Bartha 20 éves főkertészi praxisának tapasztalatait összegezve, a közszolgálati pozícióból világította meg a települési zöldfelületi rendszerek kezelésének, fejlesztésének szakmai gondjait, a közműfektetések és a fasor rekonstrukció között feszülő ellentéteket, az "ügyfelek" és a hivatal nem mindig felhőtlen viszonyát, illetve a hivatalon belüli konfliktushelyzeteket.
Zsila László tájépítész Kelet-magyarországi munkáin keresztül mutatta be a típusmegbízásokat, típusfeladatokat, és természetesen a típuskonfliktusokat is. A debreceni közterületek fakaszterezésének gigantikus munkáját is elvégző Zsila plasztikusan érzékeltette a debreceni települési zöldfelületi rendszer katasztrofális egészségi állapotát. "El kell érni, hogy a zöldfelületekre is úgy tekintsünk, mint egyfajta közműre"- fejtette ki, amelyet Sziki Gyula hozzászólásában igen jó, hasznosítható gondolatnak minősített.
Sándor Tamás tájépítész cége kisvárosi főterekre elkészített rehabilitációs munkáiról beszélt, amelyek között számos Hajdú-Bihar megyei kisváros (pl. Polgár, Kaba) főtér rendezése is bemutatásra került. De ugyancsak érdekesnek bizonyultak azok a nyíregyházi paneles lakótelepi közterületi rekonstrukciós munkák is, amelyek most lépnek majd kiviteli fázisba.
A megrendezett szakmai beszélgetéssorozatról meglehetősen pozitív visszajelzéseket kaptunk a helyiek részéről. Kritikus hangvételű volt, nem mentes a feszültségektől, de talán közelebb hozta egymáshoz a szakmát. Többen jelezték felénk, hogy „irigyeink” lettek ekkora szakmai összetartást látva, amely az építészek körében nem a legjellemzőbb attitűd. Habár nagyon kevés az ilyen típusú fórum vidéken, az még a szervezők várakozását is felülmúlta, hogy a Kölcsey Központban kijelölt konferenciaterem kicsinek bizonyult: csak pótszékekkel együtt fértek el a szakmai érdeklődők. Reméljük, hogy az előadások sokakban ébresztenek helyben hasznosítható termékeny gondolatokat, ahogyan abban is reménykedünk, hogy a Kölcsey Központot sokan fogják felkeresni december 7-ig, hogy a kiállítás anyagával közelebbről megismerkedhessenek. A tájépítészek elmúlt 10 évének eszenciája ezekbe a tablókba van bezárva, a következő évtized tájépítészei pedig ezen munkák megértése, értelmezése alapján számítanak a tájépítészethez értőn közelítő társadalomra. Legalábbis ez volt a kiállítás megrendezésének egyik célja a MÉK Táj- és Kertépítészeti Tagozata részéről. Köszönet a debrecenieknek, hogy ehhez jó vendéglátóként az Észak-Alföldi Régióban segítségünkre voltak.3
Bardóczi Sándor
a kiállítás kurátora
1 Egyébiránt a Fővárosnak sincs, sőt kerületi szinten is nagyítóval keresendő. Meg is látszik. Ezen túl pedig még kevesebb azoknak a magyar településeknek a száma, ahol a főépítész és főkertész a hivatali struktúrán belül „egy levegőt szív”, és közösen munkálkodik a településeken belül azon, ami a mérnöktársadalmon belül nagyjából csak bennünket érdekel. Itt az épített környezet minősége című „izére” gondolok. Ahol viszont ez az együttállás huzamosabb ideig megtörténik, ott az látszik is a településképen.
2 Nálunknál szerencsésebb fejlődésű országokban, illetve ott, ahol a képzési rendszerekben sokkal nagyobb (és nem csak névleges) az átjárhatóság, ezen a „traumán” sokkal hamarabb túljutottak. Megjegyzendő egyébként, hogy az ENSZ munkaügyi szervezete, az Internatonal Labour Organization (ILO) „építészet” címszó alatt három alkategóriát különít el: magasépítészetet, belsőépítészetet és tájépítészetet.
3 Külön köszönet illeti egy helyi civil szervezetnek, a Kőr Dáma tagjainak a hozzánk való jóságát, akik a kiállítást és a konferenciát saját készítésű(!) pogácsáikkal és süteményeikkel tették „édesebbé”, egy igazán szép civil összefogás keretében.
