Tardos Tibor emlékére
Masznyik Csaba, Anne Tardos, Hajdú Katalin, Dobai János, Vincze László és Sugár Péter búcsúztatták Tardos Tibort 2015. január 19-én a MÉSZ Kós Károly termében. Közreadjuk az elhangzott beszédeket.
A beszédek között fellépett Ittzés Gergely fuvolaművész (Tardos Tibor unokaöccse), aki Szervánszky, Jemnitz és Kurtág egy-egy rövid darabját játszotta el, és Tardos Fülöp operaénekes (Tardos Tibor fia), aki Handel egyik gyönyörű áriáját énekelte el (Brockes Passion, Mein Vater...)
Tardos Tibor
1957-2014
Rövid magyarázat arról, hogy miért éppen én mondom el az életrajzát (élőszóban).
Tardos Tibor bölcsész családból származik: apai ágon a nagyapa berettyóújfalui ügyvéd volt, aki a zsidókat sújtó hazai törvények miatt fiát Párizsba, a Sorbonne-ra küldte tanulni; az édesanya, Kövendi Judit Debrecen-közeli református családból származott, de fiatalon, önállóságra törekedve Budapestre költözött: újságíró lett, lektorként dolgozott. Az anyai nagyapa neves klasszika-filológus, Kövendi Dénes. Magyarország két világháború közötti politikájának volt áldozata az apai ágon, ezért Tibor a származására nem csak büszke, de fokozottan érzékeny is volt. A puritán józanság és a sokszor kérlelhetetlen keményfejűség, mellyel a reformátusokat gyakran jellemzik, szintén a zsigereiben volt.
Tibor 1957. március 27-én született Budapesten. Születésekor az édesapa, Tardos Tibor író az 56-os íróper egyik elítéltjeként az akkor még bizonytalan kimenetelű börtönbüntetését töltötte. A börtön, ahol folyamatosan kivégzéssel fenyegették megtörte, szabadulása után a szülők rövid időn belül elváltak. Az édesapa hamarosan Franciaországba emigrált, ezután ott élt és ott halt meg 2004-ben. Író és műfordító, forgatókönyvíró, 1996-ban a francia Becsületrenddel tüntették ki. Két serdülő fiával csak nyaranta találkozott, amikor kint meglátogatták. Tibor elmondása szerint a rendkívül szép és vonzó édesanyja társaságában az akkori fővárosi értelmiség krémje megfordult, nagyon érdekes embereket volt alkalma gyerekként megismerni. Ezt az időszakot azonban beárnyékolja, és talán személyiségének alakulására is hatással volt az a pár év (1966-1968), amit 3,5 évvel idősebb bátyjával, Jánossal együtt egy vidéki bentlakásos iskolában, intézetben kellett töltenie.
A középiskoláit a Radnóti Gimnáziumban végezte, kiváló eredményekkel. Építésznek készült, de váratlanul mégis fizika szakra felvételizett az ELTÉ-re. Ott Marx György csoportjába került, aki felkészültségével, természetes tekintélyével mély nyomot hagyott benne. Két és fél évet végzett ezen a szakon, máig tartó barátságokat – Vecsernyés Péter, Vidos Tibor, Hajdu Katalin – szerzett ezalatt, de a magasabb fokú matematikától tartva félbehagyta a tanulmányait. Felvételizett a „Zugligetbe” (az iparművészetire) és a „Dunapartra” (a műegyetemre) is. Mindkét helyre felvették, végül az exkluzívabbnak tűnő iparművészetit választotta. A főiskola megkezdése előtt fél évet Franciaországban töltött, akkor tanult meg felsőfokon franciául. Az interjúban nagyon szépen beszél arról, hogy noha felmerült a gondolat, mégsem maradt kinn: hiányoztak volna a barátai, az a környezet, amiben otthon érzi magát.
Az egyetemközi években betanított asztalosként dolgozott a Színházak Központi Műtermében, majd kutatási segéderő és számítógépes programozó volt a Vátiban illetve a Kopint Datorg cégnél.
Az intenzív barátságok és az apakeresés visszatérő motívumok az életében, s az Iparművészeti Főiskolán mindkettőt megtalálta: Sajó Imrével – mint Castor és Pollux (ezek az ő szavai) – közösen dolgozták végig az embert próbáló főiskolai kurzust; és nincs olyan életrajza, ahol ne említené Reimholz Pétert, mint mesterét. Reimholz, aki maga volt a „megtestesült építészet”, a „született tanár” – ezek is Tibor szavai – megérezte, ha olyan fogékony szellemmel találkozott, mint amilyen ő volt. 1985-ben szerzett „belsőépítész tervezőművész” diplomát.
A főiskola után rövid ideig az Integrál Építőipari Vállalat létesítményfelelőse volt, majd hat tanulságos és tevékeny év következett a Matervben, Reimholz Péter műtermében. Önálló, illetve al- és társtervezőként jegyez számos munkát: csepeli Acélklub, balassagyarmati Oktatási és Művelődési Központ, Frutta Porta üzletek, a Materv belső átalakítása, Sztaki, Honvéd Kórház belsős részfeladatok. Erre az időre esett (1998-1990) a MÉSZ Mesteriskola X. ciklusának elvégzése is.
A mester és tanítvány együttműködése újabb elemmel bővült, így 1991 és 93 között Reimholz Péter oldalán az Iparművészeti Főiskola oktatója lett.
1987ben alapított először családot Moduna Zsuzsannával, két gyermekük született: Hanna és Fülöp.
Számára már 1992-ben megkezdődött a kényszervállalkozói lét, megalapította saját cégét a Tardos Design Bt-t, azóta önállóan dolgozott. Bankfiókokat (mint Postabank, Tőzsde nagyterem, Európai Kereskedelmi Bank fiókok, Creditanstalt, ÁÉB), üzleteket (mint Sony, Medica Humana, La Halle) irodákat (mint GFK Hungária, CIG iroda, BFK ügyfélforgalmi irodák), lakásbelsőket és néhány családi házat tervezett. A CIG iroda, kategóriájában „Az év irodája” címet nyerte el 2010-ben. Nagyra becsülte Dobai Jánost, együtt dolgoztak a Számalk és a budaörsi iskola belsőépítészeti tervein. A MOME nagytermének felújítását Vincze Lászlóval együtt készítették 2004-ben.
Szakmai életrajzáról, egyes munkáiról az internet részletesen tudósít.
És el ne felejtsük, végigkísérte életét a technika, a repülés, a csillagászat és az űrkutatás iránti rajongás!
A több mint huszonöt év teljesítményének elismerése volt a „2009. év belsőépítésze” díj, melyre roppant büszke volt. A díj átvételét követően itt, a Kós Károly teremben mutatta be a munkáit: maga is meglepődött, hogy milyen sokan voltak kíváncsiak rá. 2002-től Vincze László, majd Hild György jóvoltából ismét lehetősége nyílott arra, hogy tanítson. A tanítás nagyon fontos volt a számára, és ehhez meg is voltak az adottságai: műveltség, szellemesség, villámgyors és pontos értékítélet, igényes és szabatos fogalmazás. Rendkívül kényes volt minden elhangzott és leírt szöveggel szemben, a replika, az érvelés, a vitatkozás, a nyílt szellemi csata inspirálta legjobban. Mindent a nagy összefüggések felől közelített, bármiről is beszélt, jó volt hallgatni. Nagyon kevés építészben van meg ez a képesség. Most következhetett volna életének az a szakasza, amikor mindez – nem csak szűk körben – mások hasznára is válhatott volna. 2013 nyarán diagnosztizálták a betegségét, amellyel kezdetben sikerrel vette fel a harcot, tanítani és dolgozni is tudott. 2014. december 3-án távozott közülünk.
Életének utolsó 20 évében Szabó Anna Julianna volt a társa.
Tibornak és Jánosnak van egy idősebb féltestvére, Anne Tardos, aki osztrák anyától született (1943-ban) és New Yorkban él. Általános művész, ahogy Tibor fogalmazott, az ő üzenetét hallgassuk meg most!
Masznyik Csaba
Nem könnyű Tardos Tibortól elbúcsúzni
Fivérem Tibi, hatalmas tudásával mindig lenyűgözött. Egy kiváló építész, aki otthon volt az angol és amerikai irodalomban is, értette, szerette, találó megjegyzéseket fűzött mindenhez, amit olvasott a klasszikus irodalomtól a kortárs avantgárd költészetig.
Azt mondom, öcsém, mert hiszen az is volt, mégis én néztem fel rá, és lefegyverző humorú gondolkodóként, elismert építészként tekintettem rá, aki lelkesülten és végtelenül kíváncsi volt. Nagyszerű tulajdonságok ezek, bárkiben legyenek is meg.
Egyszer, amikor New Yorkban járt és a Staten Island kompon utaztunk, rámutatott egy kézzel megmunkált kovácsoltvas díszítésre. Elmagyarázta, mennyire szeret mindent, amin látni lehet az emberi kéz nyomát. Elbűvölte minden alkotó célú, gyakorlatias tevékenység.
A halált önmagában is nehéz megérteni. De elveszíteni Tibit 57 éves korában, szinte elviselhetetlen.
Felesége, Anika minden nap minden percében mellette állt és támogatta őt. Soha nem fogom elfelejteni azt a teljes kimerültséget, amit éreztem rajta. Gyerekei, Hanna és Fülöp, bátyja, János rendszeresen látogatták otthonában. Férjem, Michael Byron, csak Skype-on keresztül ismerte Tibit, de értette es megszerette őt beszámolóimból és a videós beszélgetésekből.
Tardos Tibor gazdag és nagyszerű nagylelkű életet élt. Szerencsésnek érezhetjük magunkat, hogy ismerhettük őt.
Anne Tardos, 25 December 2014
Hajdú Katalin búcsúbeszéde
Bonyolult – ezt mondta utoljára Vidinek a kórházban. Fogalmam sincs, mire gondolhatott, de tényleg bonyolult volt.
Sok hülyeséget csináltunk együtt. 40 évbe sok hülyeség belefér. Meg akartuk szívatni a Városkapu öreg pincérét, de ő fapofával csak azt kérdezte: mi van gyerekek, szárazjég? És feltörölte a kihabzott sört. Kassán, amikor nem szolgáltak ki bennünket, elloptunk a koszos poharakkal teli asztalról hat pici pálinkás poharat, és elosztottuk. Nekem már csak egy van belőle. Vett egy autót, ami az első úton darabokra hullott alattunk, alig értünk vele haza Debrecenből, a 2CV ment a kukába.
Ismertük egymás szüleit, ismerte a nagymamámat is. Ismerem az összes szerelmét gimnázium óta. Együtt tanultunk a vizsgákra a Köztársaság téren, velünk lakott a Szigony utcai lakásunkban, nálunk dekkolt, amikor legyalulta az ujját a főiskolán, együtt pakoltuk össze Tardos Péter lakását a halála után, együtt stoppoltunk Szegedre nyáron, tarokkoztunk 30 évig, együtt építettük fel a törökbálinti házat. Tanú voltam az esküvőjén. Az én Trabantommal vitte haza az újszülött Hannát a kórházból.
Nem hiszem, hogy van még valaki, akivel annyit vitatkoztam volna, mint vele. Olyan is volt, hogy pár évig nem beszéltünk, úgy összevesztünk, de azután kibékültünk.
Nem volt tévénk, nem volt még internet, éjszakánkét, ha valami érdekeset vagy jót találtunk, hosszú cikkeket vagy novellákat olvastunk fel egymásnak, Esterházyt, Kornist, néha egy-egy tárcát az öreg Tardostól, Kornait, Hankisst. Néha hajnalig könnyesre röhögtük magunkat valami hülyeségen. A napokban véletlenül előkerült a sakktábla, amit Vecsivel maguk festettek-lakkoztak, ami mellett több sakkórát szétvertek a snellpartik alatt. Agyafúrt feladványokat ontott magából, amin néha napokig töprengtünk. Senki nem tudott úgy filmet mesélni, mint ő. Mikor később megnéztük Woody Allen filmjét, csak fanyalogtunk, mennyivel jobban mesélte el Tardi.
Azt hiszem, édesanyjától, Kövendi Judittól tanulta az igényességet és a precizitást. Ebben nem ismert tréfát, hol finoman, gunyorosan, hol ordítva követelte meg tőlünk is ezt. Hónapokig nyomozott egy Eörsi István mondat után, megkereste Eörsi fiát, hogy pontosan tudja idézni azt a bizonyos mondatot, de nem valami tanulmányban, csak úgy saját magának. Ott merte hagyni a fizikus szakot, mert úgy érezte, csak az évfolyamon van két-három nála tehetségesebb fizikus, úgy meg minek. Sokat tanultam tőle, tanulhattam volna többet is, művelt volt és finom ízlésű.
Tavaly, a Vidi születésnapjára készült filmben azt mondta: „egyfajta lelki életmentés” volt közöttünk. És ez nagyon is igaz lehetett, nekem biztosan az volt. Több mint egy éven át, mikor én voltam bajban, minden hétvégén elvitt valahova, hol Felvidékre barangolni, pálinkázni, hol Nyíregyházára színházba, vagy csak kirándulni, moziba, építészeti városnézésekre, csak, hogy ne üljek otthon.
Mikor úgy érezte, túlságosan megritkultak az együttlétek, kitalálta ezt a hülye rákot, hogy újra összerántson négyünket. Sikerült. Azért egyszerűbb indokkal is beértük volna. Kiborító volt ez a másfél év, de hálás vagyok, hogy megengedte, hogy mellette lehessünk.
Hajdú Katalin
Dobai János búcsúbeszéde
Amikor 2010 novemberében Az F.M.R. című Tardos Tibor munkáit bemutató kiállításon ugyanitt találkoztunk, nem gondoltuk, hogy a legközelebbi találkozásunk ehhez a szomorú eseményhez kapcsolódik. Akkor, egy alkotóereje teljében lévő, az év belsőépítésze címmel frissen kitüntetett, büszke kolléga ismertette meg velünk munkáit, ma Őt búcsúztatjuk.
Tardos Tibor a barátom.
27 éve, a MATERV-ben kezdődött barátságunkról szép szavakkal, kerek mondatokkal, szellemes fordulatokkal, anekdotákkal fűszerezve Tibor tudna beszélni. A sors így alakította életünket, hogy nekem kell beszélnem most.
Tiborral, ezalatt a hosszú, de most már látom, túlságosan is rövid idő alatt alapvetően szakmai közegben találkoztunk, dolgoztunk, beszélgettünk, intenzíven leveleztünk, (levelezésem közel 800 emailt őriz). Mégis kapcsolatunk közelsége, mondhatni meghittsége, a legazonosabb véleményünk, ízlésünk, világunk közössége különlegessé tette ezeket az évtizedeket. Nem voltunk sülve-főve együtt, olykor évekig nem is találkoztunk, mégis félbehagyott beszélgetéseinket könnyedén folytattuk. Mondhatni fél szavakból is megértettük egymást.
Tibor, akit mindannyian szeretünk, tisztelünk, közelségét kerestük, nem volt könnyű ember.
Alapos műveltsége, tájékozottsága,, felelősséggel, szorgalommal és pontossággal párosult. E tulajdonságokkal felvértezve gyakorolta a szakmáját, ítélte meg a környezetét, fogalmazta meg véleményét. Minden alapja megvolt ahhoz, hogy sokszor élesen is kritikus legyen. Olykor falakba is ütközött emiatt.
Sokat dolgozott. Munkáinak sokasága, meglepő változatossága lenyűgöző. Maga volt a folyamatosság. Sokat emlegetett és tisztelt mesterei és példaképei útját folytatva, további színekkel gazdagítva alkotott.
Két dolgot emelnék ki még: az írást és az oktatást. Tibor jól író, fogalmazó építész. Pontos írásai (kritikái, hozzászólásai, akárcsak egy szavas megjegyzései is), ízes, szellemes fordulatai, - mint ahogy mindannyian tudjuk - széles irodalmi, kulturális szakmai tájékozottságon alapultak. Kevés építész ritka erényei ezek.
A hivatás Tibort hiteles tanárrá is tette. Éleslátása, pontos fogalmazása, alapos kritikája, olykor széles megnyilvánulásai mindig előrevitték a beszélgetés tárgyát.
Még egy mondat a rajzokról: rajzain a fegyelmezett, célszerű tartalmak a tervek százain átívelően koherens tisztasággal és arculattal társultak.
A gondolatok, a szavak intelligenciája a tervek és a megvalósulás intelligenciájával párosultak.
Négy éve ebben a teremben ismerhettük meg Tardos Tibor elkészült és folyamatban lévő munkáit, találkozhattunk az alkotóval.
Ma, újra itt, egy korán megtört alkotópálya állomásaira, eredményeire, eseményeire-értékeire gondolva Tardos Tiborra emlékezünk. Nem felejtjük el. Nem felejtem el.
Tibor barátom, nyugodj békében.
Dobai János
Tardos Tiborhoz
Vannak a családi legendárium csecsebecséi, fényképek, levelek, iratok, könyvek. Ezek a holmik.
Vannak ismerősök, társak, barátok, mesterek, a család. Ez az élet.
A holmik végeredményben szuvenírek, velük könnyebb idézni az arcokat, filmem szereplőit. Nincs azzal semmi baj, ha elkallódik egyik másik az életet nem, csak az emlékezést csorbítja. Előző lakásaimban otthagyott lemezek, kölcsönadott, soha vissza nem kapott könyvek, jelvények,órák, ékszerek.
Évekkel korábban nem volt ez ennyire világos, szenvedélyesen ragaszkodtam tárgyakhoz, megviselt, ha elveszett valami, ha elhagytam, eltékozoltam.
Mára megtanultam nem bánni!
Az életről azt gondoltam, örök, megújuló, múlhatatlan, az én generációm, a mi generációnk erőtől duzzad, bátor, érzékeny, merthogy öröknek hittem. Nem úgy vész el, mint egy karóra.
Nem így van, az életről letörnek darabok, egyre nagyobbak, egyre brutálisabban, szilánkosan.
Most hiányzik egy részem, kevesebb lettem, fáj mindenem.
Tibor ott volt a mindennapokban, vitáinkban, munkámban, értékrendemben.
Tükör volt, visszaszólt, vagy megerősített.
Kevesebb lettem.
Látom a kis dohánysodrót görgető ujjaidat. A válladra akasztott lentarisznyát,amit néha egy zsinóros kis fekete zsákra cseréltél,és látom a 86-os megállóját a Budafoki úton, ahol még percekig állingóztunk, és próbáltuk helyére tenni az egyetemi, és persze Egyetemes dolgokat.
Nyúlszőr fekete kalap és piros kötött pulcsi, fekete bőrkabáttal.
Megmarad a kép, ahogy az ifjú hallgatót kis háromszög vonalzóddal tanítod a pontosságra,rajzolsz a hártyavékony papírra és magyarázol, a csodavonalzóval mutogatsz,mesélsz terekről,léptékről, arányokról.
Egy éve Veled, és Hild Gyurival hármasban a Millenárison beültünk megbeszélni a dolgokat.
A dolgok állását. A lakatlan portugál szálloda Budapest,a rendező Te voltál.
Elmondtad a betegséged, valahogy úgy, mintha közölnéd, hogy titkos megbízást kaptál, nehéz feladatot, ebbe bele lehet halni, vagy túléli az ember, minden attól függ. Kiválasztottak, rajtad a sor, lesz majd úgy, hogy nem tudunk találkozni, most csinálod ezt először, Te sem érted igazán.
Nem hallgatni volt nehéz, hanem megszólalni, mondani valamit. Miféle küldetés ez Tibor,ki üzen kinek,mi a célja és értelme?
Várnak ránk a munkák, okos hallgatók, hatalmas viták, mit fogok én kezdeni nélküled?
Valahogy aztán felálltunk mindnyájan és elköszöntünk, pont ugyan úgy,mint dohányárú, sör és bor után a Libellában, vagy a Trombitásban.
Odakinn semmi nem változott meg ez alatt, a Lövőház utca, az ég színe maradt átlagos, megszokott, változatlan.
Pedig dőlt volna össze, szakadt volna le!
A legsokoldalúbb tehetség voltál, elöl jártál és mértéket szabtál, Reimholcz óta nem tartoztál sem iskolához, sem műhelyhez, magad voltál egyszemélyes szakmai szellemi, önállóság,ahol egyetlen társad volt,feleségedet, Anna!
Hiányzott belőled a karrier utáni vágy, az a kis egészséges mohóság, gátlástalanság, amivel többre vitted volna! Jobban voltál éles eszű, meleg lelkű bölcs, olvasó, rajzoló, és kritikus,mint kreátor,vagy alapító. Nem érdekelt a szerep és cím, megmosolyogtál, mikor valami ilyenről beszéltem Hozzád.
Nem lehet tudni, miféle sorsszerűség az, ha évtizedekig várat magára, a beérkezés. Mi minden dönt abban, hogy egy sokszoros tehetséggel megáldott építész magára találjon, felfedezzék!
Te rendszeresen kijavítottál, nem építész, hanem BELSŐÉPÍTÉSZ !
Néhány éve, Túl későn, de szoros egymásutánban érkezett meg számodra az elismerés, a szakma ünnepelt, boldog voltál, szárnyaltál. Végre összerakhattad azt, amit évtizedekig sokszor elpróbáltál, benned volt, végre Dobai Janival léptetek egy nagyot és alkottatok nagyszerű házakat, művészetet.
Legutolsó élményünk egy 1942-ben forgatott Leslie Howard film a híres, legendás angol Spitfire repülőgép megépítéséről, az emberi tudás, bátorság és hazafiasságról.
Egy kis linket küldtem, korabeli filmrészletekkel, de hiányzott az eredeti.
Harmadnap megtaláltad a teljes filmet egy angol portálon és csak ennyit írtál:
A film rendelkezésre áll.
Elindultam Hozzád, Nem értem oda.
Egyetlen Mesteredről, Reimholcz Péterről emlékezve nemrégiben Rilke sorait olvastad fel ebben a teremben.
Neked is Rilkétől idézek.
„Furcsa, persze, többé nem lakni a földön,
kezdve tanulni szokást s már újra leszokni,
rózsákban, s más annyi személyes-ígéretű tárgyban
jelentését nem látni az emberi sorsnak;
ami voltunk végtelenül féltő tenyerekben,
többé nem lenni, s a nevünket, akárcsak
széttört játékszert, végképp odahagyni.
Furcsa tovább nem vágyni a vágyat. Furcsa
mindent, ami megkötözött, így látni a térben
szabadon lebegőben. S fáradságos a holt-lét,
csupa pótlás, hogy lassanként cseppnyi öröklét
érződjék. - De az élő egyre hibázik
s ugyanazt a hibát: a különbségtétele metsző.
Angyalok (úgy mondják) nem tudják gyakran, az élők
vagy a holtak közt járnak. Fut a szüntelen áram,
mindkét birodalmon örökre sodorva magával
minden kort s szavukat túlzúgja örökre.”
(Rainer Maria Rilke: Duinói Elégiák - Az első elégia)
Kedves emlékezők, egybegyűltek, barátok, feleségek, lányok és fiúk.
Van még egy kis szöveg, amit Tibor hallgatóinak írt, szelíd és kristálytiszta monológ.
„1. Ez egyetem, nem az élet. Ti hallgatók vagytok, nem tervezők. A felelősségetek nem a külvilág (a megbízó, a társadalom, a tanáraitok), hanem csakis saját magatok iránt kötelez. Az egyetlen cél: a félév alatt a lehető legtöbbet fejlődni.
2. A pályázat során teljes a szabadságotok. Bármit mondunk mi, bármi legyen is a kiírásban, nektek legyen egy saját meggyőződésetek, és csakis azt kövessétek. Az építészet: akarat-műfaj.
3. A cél nem (nem elsősorban) a reális problémamegoldás, hanem az ti önkifejezésetek. A grafikai cél nem (nem csupán) a kiváló kommunikáció, hanem a kitűnés.
4. Kell egy központi gondolat, egy rendező eszme, amelynek minden egyebet alá lehet rendelni. Lehet ez építészeti, tájépítészi vagy téralkotási képzet, de lehet környezetgazdálkodási, szociológiai vagy akár gazdaságossági cél is. Mindegy, mi az, ha érthető, és ha eredményesen alávetitek a többi alkotó eszközt.
5. Önmagatok iránt a legfőbb kötelességetek: annyit dolgozni, amennyit csak tudtok, és még egy kicsit. És ez nem pusztán képzelődést jelent, elmemunkát, vitát és megbeszélést. Rajzolás, személyes megjelenítés nélkül elszalasztjátok a lehetőségeket. Mert az alkotásnak egy nagy része nem értelmi, hanem érzéki, az észleléssel rokon. Ezt a tartományt nem éri el az eszköztelen képzelet, csak a lehetséges változatokat rajzoló, modellező, a saját alkotásában elmélyedő munka.
6. Az egyetemen éppúgy, mint az életben, az építésznek a saját munkájában kell megtalálnia a legfőbb örömöt. Ez mindenre kiterjed. Egy jól sikerült rajz, egy látványosan összeállított tervlap, egy tetszetős érv, egy színfolt éppúgy örömöt kell, hogy okozzon, mint a társaid elismerése, egy pályázat első díja, vagy a megbízó elégedettsége. De még a megfontoltan kiválasztott ceruza, radír, papír, vonalzó érintése is járjon otthonos örömmel. Aki nem leli örömét magában a tevékenységben, az ne menjen építésznek, mert boldogtalanságra kárhoztatja magát.
7. Az eredményes csoportmunkát egy vezető kiemelkedése, kiemelése szolgálja a leginkább. Kell valaki, aki feladatokat oszt szét, határidőket szab, célokat tűz ki. Természetesen a csoportmunka alapja az egymás iránti maximális szolidaritás, de egyúttal az egymással való versengés is.
A lényeg: az egyéniség, a munka, az eredmény és az öröm. Jó napot kívánok.”
Tibor Isten Veled!
Vincze László DLA
Sugár Péter búcsúbeszéde
Tiborral Reimholz Péter műtermében, a MATERV-ben találkoztunk először, és dogoztunk együtt; azóta vagyunk barátok.
Két ima elmondásával szeretnék Tőle elbúcsúzni.
A első a 90. zsoltár.
A második a Kaddish, a gyászolók Halotti imája.
90. zsoltár
(részletek)
"Tebenned bíztunk eleitől fogva, Uram, téged tartottunk hajlékunknak!
Mikor még semmi hegyek nem voltanak, Hogy még sem ég sem föld nem volt formálva,
Te voltál és te vagy, erős Isten, És te megmaradsz minden időben.
Az embereket te meg hagyod halni, És ezt mondod az emberi nemzetnek:
Légyetek porrá, kik porból lettetek! Mert ezer esztendő előtted annyi,
Mint a tegnapnak ő elmúlása És egy éjnek rövid vigyázása.
Kimúlni hagyod őket oly hirtelen, Mint az álom, mely elmúlik azontól,
Mihelyt az ember felserken álmából, És mint a zöld füvecske a mezőben,
Amely nagy hamarsággal elhervad, Reggel virágzik, estve megszárad.
---
Taníts meg azért minket kegyelmesen, Hogy rövid voltát életünknek értsük,
És eszességgel magunkat viseljük! Ó, Úr Isten, fordulj hozzánk ismétlen!
Míg hagyod, hogy éltünk nyomorogjon? Könyörülj már a te szolgáidon!
Tölts bé minket reggel nagy irgalmaddal, Hogy jó kedvvel vigyük véghez éltünket,
Ne terheltessünk nyomorúságokkal! Vígasztalj minket és adj könnyebbséget,
És haragodat fordíts el rólunk, Mellyel régóta ostoroztatunk!"
Elhangzott 2015. január 19-én Budapesten, a MÉSZ Székház Kós Károly termében.
