„Teljes mentalitásbeli váltásra lenne szükség” – Beszélgetés Beleznay Éva építész, várostervező, fenntarthatósági szakértővel, Budapest egykori főépítészével

„Hagyományos gondolkodásmód szerint élünk egy olyan világban, ahol teljesen megváltozott a társadalmi berendezkedés, a környezet, az éghajlat és még sorolhatnám. […] Ezért van szükség a döntéselőkészítők és döntéshozók pozitív, előremutató hozzáállására" – mondja Beleznay Éva, aki a női építészek helyzete kapcsán is hasonlóan vélekedik. Azt is látja azonban, hogy az újabb generációk tagjai már másként gondolkodnak, a nemek közötti egyenlőség számukra jóval egyértelműbb. Beszélgetésünkben mindezek mellett kitérünk Beleznay főépítészi éveire is, így az is szóba kerül, hogy az alulreprezentált csoportokra miként hathat a jogszabályok alakulása.

Beleznay Éva: Sosem gondoltam arra, hogy a szakmámban jelentősége lenne a genderkérdésnek, a saját életemben nem tekintettem erre meghatározó szempontként. Azt mégis látom, hogy a férfiak előtérben vannak, holott manapság az is megfigyelhető, hogy emelkedik a nők aránya az építési ágazatban. Én bízom a társadalomban, és remélem, hogy senkinek sem a nemén múlik a megítélése.

Molnár Zsuzsanna: Ezt a bizalmat a tapasztalatodra alapozod? Számos építésznő számol be arról, hogy a nők számossága ellenére létezik üvegplafon, amit nehéz áttörni.

BÉ: Ennek a témakörnek a részleteit nem ismerem alaposan. Az azonban bizonyos, hogy a gyermeket vállaló nők túlnyomó része egy időre kiesik a munkából. Így amikor visszatérnek a szakmagyakorláshoz, érthető módon nem ugyanazzal a tapasztalattal tudják folytatni a karrierjüket, mint azok, akik nem tartottak szünetet. Sok olyan építésznő ismerősöm van, aki briliáns munkát végez, és valahogy meg találja a módját, hogy a családjában is jelen legyen. Annak idején, amikor nekem születtek gyermekeim, nem vettem ki éveket, de úgy igazán hónapokat se. Ezzel szemben olyan építész barátnőm is van, aki három gyermek felnevelése és kilenc otthon töltött év után tért vissza az alkotótevékenységhez. Az ő kreativitása ennyi idő alatt se veszett el, hiszen a személyisége nem változott az évek során. A nők és a férfiak pályaútja között valóban van tehát eltérés, utóbbiaknak ugyanis jellemzően nem kell az említett problémákkal szembenézniük.

MZs: Többféle eltérő életutat vázoltál fel. Akármelyiket is válassza az ember, hogy látod, a szakma, a szakmai szervezetek nyújtanak bármilyen támogatást a szülőknek abban, hogy ne veszítsék el a kapcsolatot az építészettel, és komfortosan térhessenek vissza a szakmagyakorláshoz?

BÉ: Én nem látok támogatást ezen a téren, de kicsit bizonytalan vagyok, mert lehet, hogy azért nem látok ilyet, mert nem is keresem. Az azonban biztos, hogy szükség lenne segítségre.

MZs: Amikor hasonló témákról beszélgetek építésznőkkel, rendszerint felmerül bennem a kérdés, hogy hol vannak a férfiak. Sokszor hangzik el, hogy a nő vállal gyermeket, a nő esik ki a szakmagyakorlásból, holott jó esetben családokról van szó, melyeknek férfi tagjai is vannak.

BÉ: Az én korosztályomban a hagyományos családmodell volt az elvárt, a megszokott, miszerint a férfi keresi a pénzt, a nő pedig biztosítja a stabil, szerető családi közeget. Ez alapján az életpályamodellek meghatározottá váltak. Az új generáció tagjai körében viszont úgy látom, hogy ezek a modellek már nem működnek, sokkal nagyobb az egyenlőség. Mindennek ellenére sajnos az is sokszor elhangzik, hogy a nők ugyanolyan tapasztalattal, képességgel, tudással alacsonyabb fizetésre számíthatnak. Ez pedig visszahat a modellre, hiszen a család megélhetése és a meglévő életszínvonal megtartása szempontjából jobban megéri, ha a férfi dolgozik, és a nő marad otthon.

MZs: Ebben az esetben az a kérdés is felmerül, hogy ugyanaz a munka miért ér kevesebbet, ha nő végzi el.

BÉ: Nem ér kevesebbet. A piaci kereslet-kínálat alakítja ezt a helyzetet, ugyanúgy, ahogy más szakmák esetében is. Ennek ellenére ez természetesen nem helyes, nem igazságos és nem jogos. Ez a keresetstruktúra viszont egyelőre generációról generációra öröklődik.

MZs: 2007-2010 között Budapest főépítésze voltál. Nem gyakori, hogy nők váltanák egymást a főépítészi székben. Sőt, ha a kamarák elnökségét nézzük meg, ott is elenyésző a nők száma, de a konferenciák programját vagy képgalériáját böngészve is alig látni nőket. Meglátásod szerint mi lehet ennek az oka? Mire lenne szükség ahhoz, hogy a női építészek nagyobb számban kapjanak helyet a döntéshozói, véleményformáló tisztségekben?

BÉ: A skandináv országokban számos miniszteri posztot nő tölt be, van, ahol a hadügyminiszter is nő. Az ő kultúrájukban nem kérdés, hogy ezeket a tisztségeket nők is elláthatják, és sikeresen képviselhetnek társadalmi ügyeket. A magyar kultúrát is biztos meg lehetne változtatni ezen a téren, de egyelőre nálunk nem tapasztalom ezt a nyitottságot. Érdekes egyébként, amit mondtál a kamarai vezetőségek összetétele kapcsán. Úgy gondolom, hogy ez a problémakör is örökíti önmagát. A kamarák esetében azért tartom ezt meglepőnek, mert ez egy önkéntességen alapuló hozzájárulás a szakma működéséhez. Tapasztalatom szerint a nők ezen a téren előrébb járnak, a saját szakmai tudásunkat könnyebben adjuk be a közös jóba. Az is igaz, hogy szavazás útján kerülnek az építészek ezekbe a pozíciókba, a vezetőségekben pedig egyelőre férfidominancia van. Nem is tudom, hogy volt-e valaha női elnökjelölt bármelyik kamarában, a szövetségben vagy a Magyar Urbanisztikai Társaságnál. A saját szakterületem kapcsán viszont kiemelném, hogy a Magyar Építész Kamara Terület- és Településrendezési tagozatát nő vezeti, Liszkay Krisztina, aki a saját munkássága mellett valóban rengeteget ad a szakmának a pozíció betöltése által.

MZs: Kevés nőt választanak tehát ezekre a tisztségekre. Mit gondolsz, minek volt az eredménye, hogy te mégis egy igazán magas pozícióban, Budapest főépítészeként dolgozhattál?

BÉ: A véletlenek sorozatának volt köszönhető. Egy időre elhagytam a szakmát, néhány évig a FigyelőNet site managere voltam. Amikor a kiadó üzletág vezetője a továbbiakban nem tartott igényt a munkámra, visszatértem az településtervezéshez, de valójában akadémiai pályára szerettem volna lépni. Dr. Schneller Istvánt, a főváros akkori főépítészét is megkerestem ezzel a tervemmel, ő azonban arra kapacitált, hogy a doktorálás helyett dolgozzak a Főépítészi Irodán. Ez végül így is lett, és városrehabilitációval kezdtem el foglalkozni. Munkámat, aktivitásomat Ikvai-Szabó Imre bizottságvezetőként megismerte, így amikor főpolgármester-helyettes lett, felkért kabinetvezetőjének. Schneller István leköszönése után engem javasolt a helyére. Az biztos, hogy van bennem egy belső motor, ami arra késztet, hogy létező problémákat oldjak meg. Ez a hozzáállásom minden bizonnyal hozzásegített ahhoz, hogy a főváros főépítésze lehettem. De ha megnézzük, a települések főépítészi pozícióját számos esetben nők töltik be. Mit adhat a városvezetésnek egy főépítész? A hivatalos munkakör jogszabályban van rögzítve, ami alapján egy kevésbé proaktív feladatról van szó, sokkal inkább a szabályoknak való megfelelés biztosítása a kötelezettsége. Ha a városvezetés nyitott a főépítész várospolitikai javaslataira, tehát arra a szakmai tudásra, amivel a környezetvédelmi, városfejlesztési, városrehabilitációs irányokat tudja támogatni, akkor nagyon izgalmassá tud válni a főépítész szerepe. Sok olyan női főépítészt ismerek, akinek ezt sikerült elérnie. Amit a nők jelentős mértékben hozzá tudnak adni a rendszerhez, az az empátia: a problémák megtalálása, feltárása és megfelelő megoldások kínálása. De sok férfit is ismerek, akikben ugyanezek a tulajdonságok megvannak. Úgyhogy ilyen szempontból nehéz számomra ez a téma.

MZs: Úgy érted, hogy nem közelíted meg a témát genderkérdésként?

BÉ: Igen, ugyanis számos technokrata nőt és férfit ismerek, ahogy problémamegoldó, tanácsadó és mentorpozícióban is van mindkét nemből hasonló számban.

MZs: Ezek szerint téged sosem ért megkülönböztetés vagy nem volt rossz tapasztalatod csupán azért, mert nő vagy? Időnként igazán meglepő történeteket hallani.

BÉ: Nem. Vagy csak nem akartam meglátni, nem azonosítottam be. Természetesen voltak konfliktusaim a fővárosnál, de abban nem vagyok biztos, hogy ezekben az esetekben másként viszonyultak volna-e hozzám, ha nem nő vagyok. Előfordulhat, hogy néhány kritikus helyzet másként zajlik, ha egy férfi van jelen.

MZs: Emiatt volt megterhelő ez a pozíció? Azért merem így kérdezni, mert amikor lemondtál a főépítészségről, egy nyílt levélben hosszabban írtál arról, hogy voltak megterhelő aspektusai a munkának.

BÉ: A lemondásom szakmai döntés eredménye volt. Úgy láttam, hogy az a várospolitika, aminek a szakmai előkészítését végeztem, nem tudta megfelelően képviselni a közérdeket. A döntésemet nagyban befolyásolta az is, hogy a családom rávilágított, a szakmai elhivatottságom és elkötelezettségem a magánéletem rovására ment.

MZs: A jogszabályok merevségéről is írtál ebben a levélben. Sokan hívják fel a figyelmet arra, hogy a jogszabályok módosítása támogathatná, hogy az alulreprezentált csoportok érdekei jobban érvényesülhessenek az építészet és várostervezés terén. Csak néhány egyszerűnek tűnő példát említve: hány wc kap helyet egy közintézményben, milyen gyakorisággal vannak padok elhelyezve az utcákon, milyen a közvilágítás, találunk-e liftet egy aluljáróban.

BÉ: Továbbra is úgy gondolom, hogy a jogszabályok merevek. Ez a kérdés egyébként visszacsatol oda, hogy mi a főépítész feladata, aktívan bele tud-e szólni a tervezési irányvonalak meghatározásába. Erre azonban nincsenek szabályok, így tulajdonképpen az építés szereplői nyitottságának mértéke a kérdés. Vegyük a padok példáját: ha van egy költségvetési keret, amiből egy utcaszakasz felújítását el lehet végezni, akkor a keretbe először a kötelező elemek kerülnek be, a közművek, az alapozás, a burkolás és így tovább. Az, hogy sikerül-e mindebbe olyan plusz dolgokat is beilleszteni, mint a padok, pénzkérdés is.

MZs: Ha így is van, mindez úgy hangzik, mintha önmagunk ellenségei lennénk, hiszen ezek a terek a köz használatára jönnek létre.

BÉ: Azon a téren is a magunk ellenségei vagyunk, hogy még mindig nem gondolkodunk eléggé integráltan. A fővárosnál most már jobb a helyzet, de régebben külön működött a főépítészi iroda, a közmű, a közlekedési, a szociális és a környezetvédelmi ügyosztály. A padok kérdése tehát nem a városfejlesztéshez, hanem a közlekedésfejlesztéshez tartozott, ami azt eredményezte, hogy bizonyos szempontok nem a projekttervezés időszakában, hanem később merültek fel, amikor már nem volt mód ezek integrálására. Szerencsére az utóbbi időben mindez jó irányba változott. Hadd említsem a Budapest Szíve Programot és annak indulását. Ez volt az első városfejlesztési projekt, amely a normál pályázatokon túl is kapott költségvetést, így a stratégiai ötleteket ténylegesen meg lehetett valósítani. Korábban a főépítész ilyen büdzsével nem rendelkezett. Ezáltal egy komplexebb, integráltabb szemlélettel tudtuk gondozni projektet, ennek köszönhetjük például a Kiskörút megújulását és annak fasorait, padjait, vizes elemeit. Erről a témáról beszélve azt mindenképp meg kell említenem, hogy Schneller István az M4-es metró építése során például kiharcolta, hogy a felszín rendezését is meg tudja valósítani a város. De tény, hogy az ilyen jellegű célok megvalósításáért mindig közdeni kell.