Tervjavaslatok versenye a Szépművészeti Múzeumra - bemutatjuk a terveket

Balázs Mihály DLA tervjavaslata

Balázs Mihály DLA tervjavaslata
építészek: Báger András, Somogyi-Soma Katalin, Tatár Balázs, Török Dávid

A tervről
Az építészeti tervezés nem az egyes funkciók, térrészek praktikus és esztétikus egymás mellé rendelése csupán, hanem mindenek előtt egy gondolati kostrukció téri megjelenítése, rendezett, kultúrált új szellemi-fizikai környezet létrehozása.
A terv alapgondolata, hogy a meglévő épületet új kontextusba helyezi, ház és környezet, kultúra és ember kapcsolatát értelmezi újra. A vágyott tökéletes kultúra csak a természettel való szoros együttlétben létezhetett és létezhet a jövőben is.

A kert mint bejárat
A Múzeum klasszikusan tengelyes szerkesztésű, oszlopos kapuzata egyértelműen jelöli ki a helyet, ahol bemehetünk. Az új cél megvalósítása, miszerint az új bővítmény egyben az együttes új bejárata legyen, súlyos konfliktussal jár, mely abból ered, hogy megjelenik egy másik, az eredetivel versenyző jel. Szerintünk paradoxon tehát, hogy az új jelnek jól láthatónak, figyelemfelkeltőnek kell lennie, – hiszen csak így tudja betölteni rendeltetését – , miközben rejtőzködőnek is kellene maradnia, hogy ne zavarja az eredeti látványt. Két megoldási lehetőség kínálkozik: az egyik, a klasszikus kompozíció azonos szellemű (szimmetrikus) továbbépítése, a másik egy aszimmetrikus (”félreálló”), de kiegyensúlyozott elrendezés. Figyelembe kell venni azt is, hogy az új elem nem csupán a múzeum összefüggésében, hanem a tér közepén álló hangsúlyos (domináns) jellel való viszonyában is megjelenik.

A bonyolult helyzetben megoldásként kínálkozik a kert, mint „nem építészeti” elem. A kert alkalmas arra, hogy a két rivális bejáratot (a régit és az újat) könnyed mozdulattal „egy körbe” vonja és egyben a megközelítés, megérkezés másodlagos elemévé tegye. Először megérkezünk egy helyre (kert), majd eldönthetjük, merre menjünk tovább; pozitív gesztus, hogy az eddigi bejárat súlypontja áthelyeződik, közelebb kerül hozzánk, érkezőkhöz.

Az új funkció
A kérdést tágabban értelmezve láthatjuk, hogy az új rendeltetés nem is annyira új: a Városliget születésétől fogva a művészetek és a reprezentáció mellett a „köznapi” kultúra, szórakozás színtere is. Ez utóbbi célt szolgálják az állatkert, a cirkusz, a műjégpálya a tóval és más intézmények.

A bővítés új terei a „látogatóbarát” múzeum létrehozását célozzák. Mit is jelent ez? A kényelmi kiszolgáláson túl (tágas ruhatár, üzletek, étterem, kreatív gyerekfoglalkoztató-megőrző, konferenciaterem és előadó ...) mást is. A mai hangos mindennapokban a múzeumok csendes, elmélyült világa sokak számára idegen, vagy nehezen befogadható. A kommunikáció jelentősége megnő, létre kell hozni azokat az érintkezési felületeket, melyek árnyaltabb módon teremtenek kapcsolatot az emberekkel. A teljes élmény megszerzésének lehetőségeit kell keresni, azokat, amelyek nem csupán az észhez, hanem az érzékekhez, érzelmekhez is szólnak. A kiállított tárgyak önmagukban nem biztos, hogy e célt beteljesíthetik. Szükség lehet látvány- és hangeffektusok használatára, színházi, zenei eszközök igénybevételére. És mindenek előtt egy inspiratív, a megértés több szintjét lehetővé tevő építészeti környezetre. Olyan építészetre, melynek minden eleme egyetlen fő célt szolgál: a látogató kényelmét, tájékozódásának segítését, személyiségének épülését.

Térszervezés

A térszint alatti bővítés helyreállíthatóvá tenné a klasszikus épület klasszikus térhasználati lehetőségeit. Ez ideális esetben azt jelenti, hogy a mélyföldszint teljes egészében múzeumtechnológiai kiszolgáló szintté válhatna.

Ennél reálisabb célkitűzés lehetne, hogy a két mélyföldszinti időszaki kiállítótér megmaradna, de tereikben az antik és az egyiptomi kiállítás állandó anyaga kerülne. A földszinten megmaradnának a kiállítóterek, de a mélyföldszinttel (rajta keresztül az új bővítéssel) való szebb-érdemibb térkapcsolat érdekében két új lépcsőház épülne a mai „magyar-1” és „antik-1” termek helyén. Ennek határozott előnye lenne, hogy a földszintre a látogató a mai előcsarnokban érkezne, (ugyanabba a térbe, ahová a régi főlépcsőn át is jut) nem pedig a túl „mélyen” fekvő Márványcsarnokba. Mindez csak feltevés, tervünk e változásokat lehetővé teszi, de nélkülük is működőképes.
Jóllehet a térszint alatti bővítés a külső szemlélő számára alig érzékelhető, mégis fontos, hogy a terek hierarchiája, szervezettsége tiszta legyen. Tervünkben ezért igyekeztünk a kiszolgáló és a főfunkciókat egymástól elválasztani.

Alaprajzi értelemben kialakult egy „demarkációs vonal” a főbejárati oszlopsor síkjában; az emögött lévő térrészek egy minden zugot kitöltő közegként (folyadék) viselkednek, felvéve a régi épület derékszögű szerkesztését. Ebbe a térrészbe kerültek a zártságot kívánó kiszolgáló terek. Ettől jól elkülönülnek az alaprendeltetés terei: a terv vezérgondolatát kifejező elemek: a kert, a kút és a kagyló. A két tércsoportot a természetes fénnyel is jól megvilágított előcsarnok („kanyon”) választja el ill. kapcsolja össze. A térfelszínen a tudatosan formált kert, kút, kagyló, és a „kanyon” bevilágító sávja dominálnak; az ezt körülvevő felületek mindenütt „kitöltő” (de itt már nem derékszögű) közegként viselkednek.

Vertikális tagoltságát tekintve a terek három rétegben rendeződnek: a kert, az előcsarnok és a kiállítótér szintje. A szinteket a kút köti össze.

Amennyire szimmetrikus és ünnepélyes volt az a világ, melyben a Múzeum született, annyira vágyunk ma egy organikus, természetes egység felismerésére, megteremtésére. Az ebből kiinduló absztrakt, nyitott, befogadó és befogadható kagyló-forma ezért alkalmas gondolataink kifejezésére.