Tető a fejük fölött? – Öcsi Gabriella a hajléktalanszállók építészetéről

Magyarországon 30 éve nem épült új hajléktalanszálló, a meglévő épületek minden szempontból elavultak. Az elmúlt fél évben lezajlott RELOAD nagy sikerű, országos diák ötletpályázat alapja, hogy a szálló nemcsak éjszakai menedék, hanem élettér, ami a társadalomba való visszailleszkedést kellene szolgálja. Öcsi Gabriella építész, a pályázat ötletgazdája készített a témáról áttekintést.

Amikor először jártam az Alföldi szállóban, letaglózott, ami ott fogadott. Olyan a helyzet, hogy őszintén megértem, ha valaki nem akar ott élni, még akkor is, ha más lehetősége nincs. Ez a szálló egyike a legrosszabb állapotban lévőknek Budapesten. Pedig azon kevesek közé tartozik, amelyek eredetileg is erre a funkcióra lettek tervezve. Ma már nehéz ezt az akkori szándékot tetten érni a falak között. Jelenleg a szállás 221 férőhelyet biztosít főleg alacsony jövedelmű, inaktív nők és férfiak számára. Van akadálymentesített részlegük, de ez sem minden esetben felel meg a szabványoknak – elavult, szűkös. Az épület túlnyomó részében sokágyas szobákban kapnak elhelyezést az emberek, ez az abszolút minimális igényszint kielégítésére alkalmas – tető kerül a fejek fölé. A privát tér senkinek sem biztosított, a szobákban emeletes ágyakon alszanak. Nincs lehetőség arra, hogy saját ízlésükre formálják a környezetüket. Ahogy a privát zónák, úgy a közösségi terek hiánya is szembetűnő. Tágas folyosók és előterek konganak az ürességtől, kihasználatlanul – közben a konyhaként nevezett helyiség 20 m²-én osztozik a szinten lakó közel száz fő. A dolgozók részére kialakított helyiségek szűkösek, elszórtan, izolálva találhatók az épület „maradék tereiben". Számukra sincs kialakított közösségi tér, ahol összegyűlhetnek. A fejlesztő-, oktató-, foglalkoztató funkciók elhelyezése sem megoldott. A problémák tehát végtelenek.

Egy építészeti diákpályázat szükségszerűsége

Az Alföldi egy kiragadott példa a sok rossz állapotban lévő, elavult hajléktalan szálló közül. Megújításának szándéka, egy építészeti pályázat ötlete 2019 őszén kezdett kirajzolódni. Doktori kutatásom kapcsán beszéltem dr. Győri Péter közgazdász-szociológussal, a BMSZKI volt szakmai vezetőjével az itthoni hajléktalan ellátás helyzetéről. Azzal a kérdéssel kerestem fel őt, hogy mit gondol, van-e az építésznek szerepe és felelőssége a hajléktalanszállók kialakításában. A válasza „igen" volt, bár ez jelenleg aligha egyértelmű a hazai platformon. Itthon az elmúlt harminc évben nem épült hajléktalanszálló, holott szükség lenne rá. A jelenleg működő átmeneti szállások jelentős többsége elavult és leromlott állapotú. Átfogó szemlélettel készítendő rehabilitációjuk egyre égetőbb. 

A meglévő infrastruktúra rehabilitálása sok szempontból fontos, így például a hajléktalanszálló minősége nagy mértékben befolyásolja az ott lévő ember visszailleszkedésre való motivációját. Ez a környezetpszichológiai összefüggés mind pozitív, mind negatív irányban értelmezhető: míg a rendezett körülményeket az ember megbecsüli, és ezáltal saját magát is megbecsültnek érzi, addig egy elavult, leromlott állapotban lévő szálló nem inspirál a fejlődésre, épp ellenkezőleg stigmatizáló hatású, kimondva, kimondatlanul azt sugallja, hogy a hely rossz, de én ilyen vagyok és én ezt is érdemlem. Ez az összekapcsolódás különösen aktuális a magyarországi helyzetkép és infrastruktúra ismeretében, sokan még a kriminalizáltság és a szélsőséges időjárási viszonyok ellenére is inkább az utcát választják a rossz állapotú szállók helyett. 

Kormányzati koncepció nélkül a hajléktalan ellátási rendszer és a szállók felújításának projektekjei nehezen megvalósíthatók, megrendelések nélkül valós tervek sem születnek, így az érdemi építészeti jelenlét is okafogyottá vált az elmúlt idők során: a hajléktalan szálló tervezése csak egy-egy diplomaterv erejéig jelent meg az építészeti diskurzus perifériáján. Ugyanakkor ez az éles határvonal teszi egyértelművé, hogy nem egyszerűen fizikai lakhatásra van szükség, hanem a megoldásnak társulnia kell a szociális, támogató háttérrel – ami maga után vonja az ennek befogadására kialakított tereket. A nemzetközi helyzet elemzésével megállapítható, hogy akár a minimum szükségleteket kielégítő szinteken is jelen van az átfogó szemléletű tervezés.  

Az épület rehabilitációjának hatásmechanizmusa

Manapság az élet minden területén egyre fontosabb fogalommá válik a pazarlás megállítása. Az avulás mértéke a technológia és gazdaság lendületes fejlődése miatt ugyanakkor jelentősen megnőtt. Minden könnyedén bontható, cserélhető, helyettesíthető. Az új által értéktelenné válik a régi. Ez az épületek kapcsán is felvetendő problémakör: az épületszerkezetek amortizációja mellett nagy szerepe van a gazdasági és társadalmi változások okán bekövetkező funkcionális szerepvesztésnek is. Az épületek alkalmatlanná válnak az egyre változó igények kielégítésére, nemcsak fizikai értelemben, hanem a térhasználati módok szempontjából is értelmezhető az avulásuk. A magyar szállók nagy része pont ezekkel a problémákkal küzd. Fejlődésük megállt az időben. A téma egyik nemzetközi szakértője, Sherban Cantacuzino román építész szerint az épületek szerkezeti amortizációja lassabb folyamat, mint a rendeltetésbeli változásuk. Az ehhez való folyamatos alkalmazkodás az idők során kialakította azt a folytonosságot és állandóságot, amivel az épületek az őket körülvevő fizikai és társadalmi környezetre reflektálnak."[1]

A magyar szállók jelentős többségénél a folytonosság égető hiánya a szembeötlő. A hajléktalanellátó intézmények esetében az a speciális helyzet alakult ki, hogy bár az épületek használatban vannak, funkcionálisan nem felelnek meg az elvártaknak. A társadalmi- és gazdasági átalakulások megtörténnek az intézményi háttérben, ugyanakkor az épületek ezen változásokhoz való felzárkózása nem megy, egyre szélesebb hasadék keletkezik egy-egy szálló „funkcionális teljesítménye" és az elvárható színvonal között. Viszont mivel nincsen más alternatíva, így a hajléktalan ellátásban dolgozók továbbhasználják a valójában rég elavult épületeket. Úgy tűnik, ennek a határát is el lehet érni, hiszen az Alföldi utcában lévő szálló az utóbbi években már nem üzemel teljes létszámmal, miközben ennek oka nyilván nem az, hogy csökkent volna a hajléktalan emberek száma. Sokkal keményebb a valóság: a hajléktalan embereknek olyan körülmények közé kellene beköltözniük, hogy sokan inkább az utcát választják. Ez önmagában nagyon elgondolkodtató. Bár változó, hogy kinek mi jelenti az otthont, de a kialakult helyzet láttán bizonyosnak mondható, hogy egyes szállók minősége olyan alacsony, hogy nem képesek az alapvető emberi szükségletek biztosítására, egy befogadónak érzékelhető környezet megteremtésére. 

Kitaszító környezetben vagy támogató térben

Ezen előbb-utóbb változtatni szükséges. A társadalomból kiilleszkedett emberek rehabilitálása nem lehetséges kitaszító környezetben. Fogalmazzunk keményen: a rehabilitációs célú épített környezet Magyarországon rehabilitációra szorul. Mit értünk rehabilitáció alatt? Építészeti értelemben alapvetően az épületállomány elveszett fizikai képességének a visszaállítását jelenti, azt a folyamatot, amelynek célja, hogy a sikeres ellátás céljából alkalmatlan tereket újra alkalmassá tegye feladatára. Épületrehabilitációként értelmezhető az a beavatkozás is, ami az adott épület környezeti és használati integrációját segíti.[2] A beavatkozás hatása többszörös: egyrészt fontos a használók számára, hiszen a lakók elemi érdeke, hogy olyan környezetben élhessenek, ami elősegíti a saját rehabilitációjukat. Másrészt a helyzet a társadalom számára is jelentésteli: a környezet leromlása felerősíti a negatív címkézést, a stigmákat. A hajléktalanszállás külső megítélése a közösségre is hatással van, a negatív helyzet a társadalom elfogadását gyengíti, a visszailleszkedés esélyeit rombolja. A környezettel való törődés ténye önmagában is kihatással van a többi emberre: közvetlenül és közvetve is kifejti a hatását. Bizonyított tény, hogy a környezet komplex hatással van a használókra, egyes cselekvéseket meghív magához, míg másokat lefojt. Szép gondolatnak és komoly lehetőségnek tartom, hogy a funkció szempontjából végiggondolt, arra újra alkalmassá tett, építészeti szempontból megújult épület a rehabilitáció első lépése lehet, ami pozitív hatást gyakorol az emberek társadalomba történő visszailleszkedésére.

Az elméleti felvetések kapcsán merült fel, hogy fontos lenne valódi projektben összekapcsolni az építészeket és a szociális szakembereket. A nehézség a kezdő lépés kitalálása volt, hiszen az építész a feladatot valakitől kapja, megrendelő nélkül nincs munka, és általában nincs építészeti terv. Ugyanakkor a hajléktalan ellátásban dolgozó szervezetek bár pályázhatnak támogatásokra, de addigra általában konkrét fejlesztési ötlettel kell rendelkezniük. A szándékunk az volt, hogy hozzuk össze a két szakmát és szerezzünk ötleteket. Indítsuk el a diskurzust a témában. Egy hallgatói ötletpályázat jó platformnak tűnt ehhez. Kellően friss, kiterjeszthető az ország összes építészképzésében tanuló építészhallgatóra. Nagyon fontos szemléletformáló ereje van, és rendkívül nyers, valóságos képet mutat. Az indító beszélgetések alkalmával többször érintettük az Alföldi utcai szállót, majd kiderült számunkra, hogy az épület mellett van egy kihasználatlan, aluldiszponált telek, ami szintén a BMSZKI tulajdona. Kihasználatlan lehetőségként azonosítottuk ezt a helyet, amely alkalmassá tette arra, hogy a tervezett pályázat helyszíneként szolgáljon. Innentől kezdve a feladat adott volt: az Alföldi utcai átmeneti szálló újragondolása, továbbépítése, a szomszéd telekkel való összekapcsolása adta a konkrét programot, a cél egy olyan hely megteremtése lett, ami ma Budapesten hiányzik.

A pályázat kiírásához a szakmai hátteret a BME Lakóépülettervezési Tanszéke adta, közismert, hogy a pályázatot számos fórumon hirdettük meg, a szűrizésbe különböző szakmák meghatározó személyiségeit hívtuk be, a folyamatot háttértudással támogattuk meg, így előadásokat szerveztünk és szöveges anyagokat adtunk közre, így készítettem interjút Dr Győri Péterrel a hazai hajléktalanszállás meghatározó személyiségével az Építészfórumra.

A zsűrizés folyamata és szemlélete

A pályázat sikerrel zárult a vírus okozta nehézségek ellenére. Összesen 34 pályamű érkezett be, szinte minden építészképzésről voltak pályázók. Ez nagyon fontos tény, azt mutatja, hogy a hallgatók és tanáraik fogékonyak a téma iránt. A sikeresség és a nagy érdeklődés kulcsát abban látom, hogy nagyon komoly témát boncolgat a pályázat. A Bírálóbizottság nagy lendülettel fogott neki a zsűrizésnek, ami rendhagyó módon az online térbe került át. Az értékelés két körben zajlott, a zsűritagok az első „találkozó" előtt napokkal megkapták a pályaműveket, amiket ki-ki a megadott szempontrendszer szerint előbírált. Az első alkalom célja az volt, hogy a pályaművek száma leszűküljön arra a nagyon színvonalas mezőnyre, amiből aztán még nehezebb volt a végső sorrend kialakítása. Az összesen beadott munka harmadát kimagaslónak ítélte a zsűri, ez volt az a 11 pályamű, amit valamilyen fajta dicséretben, vagy díjazásban részesített. Innen indult az igazán izgalmas rész. A Bizottság összetétele szerencsésen heterogén volt, az építészeti szempontokon (prof. Alföldi György DLA, Golda János DLA, Csomay Zsófia, Nagy Márton DLA) kívül a kerület (Barta Ferenc VIII. kerületi főépítész személyében), a szociológia (dr. Győri Péter) és a környezetpszichológia (Prof. Dr. Dúll Andrea egyetemi tanár, DSc, Phd. habil.) szempontjai is érvényesültek.

A zsűrizés folyamata tulajdonképpen lemodellezte, hogy milyen lenne egy hajléktalanszálló projekt ideális alakulása. Eleinte inkább az egyetértés jellemezte a hangulatot, később nagyon élvezetes és több szakma oldaláról megalapozott viták során kerültünk közelebb a döntéshez. Sokszor nagyon eltérő szempontokat kellett összehangolni. Egymás ismereteit tágítva egyre inkább konszenzuálissá érett a folyamat. Három, a bírálatot mélyen meghatározó szempontot emelnék ki. Ezek nem elválaszthatóak egymástól. Az első a tömegszállás jelleg felszámolása, a lakófunkció fellazítása, és ezzel nagyon szorosan összefügg a második, a differenciált közösségi terek létrehozása. A kettőt vegyíteni jó és szükséges. Egy nagyterem kialakítása hasznos lehet például a földszinten, de nem lehet kizárólagos. Célszerű a kisebb csoportok közösségi tevékenységének helyet biztosító közlekedőrendszer kialakítása, amely támogatja a lakók spontán találkozásait. A közösség kialakulásának elősegítése az egyik legfontosabb feladat, az erre alkalmas terek létrehozása döntő hatással bír.

A közösségi funkció mellett a másik fontos szempont a privát szféra megfelelő biztosítása. Bár alapvetően társas lények vagyunk, mind igényeljük az elvonulás lehetőségét. A két igény szétválik, más-más térstruktúrát kell hozzájuk kapcsolni. Mindkét igény teljesítése egyformán elengedhetetlen. A szobákba integrált vizesblokkokkal a színvonal jelentős emelése elérhető, amellett, hogy ez az elrendezés a „saját lakás" tudatot is erősíti. A harmadik, és talán legfontosabb szempont az intézmény és az utca közötti kapcsolat megoldása, tehát a külvilággal kialakítandó volt. A téri kapcsolat differenciáltabbá tételét, a megközelítés dramaturgiáját sok pályázat a zártsorú beépítés megnyitásával oldotta meg, és sok esetben valamilyen publikus használatra szánt szolgáltató funkcióval erősítették ezt. Nemzetközi példák bizonyítják, mennyire sikeres tud lenni egy-egy ilyen kisebb kezdeményezés. A meglévő és az újonnan kialakított udvarok összekapcsolásával, valamint az előbb említett városi-intézményi kapcsolat megteremtésével sokféle használatra alkalmas, nagyon jól differenciált udvarsor alakítható ki, amely a lakók privát elvonulását csakúgy támogatja, mint a környezettel való interakciót. 

A Bírálóbizottság mindezen sajátos szempontokon kívül természetesen vizsgálta az építészeti eszköz- és anyaghasználatot, az akadálymentességet, a gazdaságos kialakítást, és bírálati szempont volt természetesen a pályázat grafikai feldolgozása, a beadott anyag közérthetősége, pontossága és igényessége.

A Bírálóbizottság egyöntetű véleménye szerint a pályázatra beadott munkák értékes gondolatokat és javaslatokat tartalmaznak. A probléma komplex megközelítése és az érzékeny hozzáállás rendkívül inspiráló volt, ennek fényében joggal reméljük, hogy a pályázat túlmutat önmagán, és megindít egyfajta társadalmi diskurzust. Ez kezdetnek nem lenne rossz.

Kutatásom, amely a BME Építőművészeti Doktori Iskola keretein belül a hajléktalanság témáját járja körbe arra a megállapításra jutott, hogy a nemzetközi eredmények, az inspiráló megoldások megismerésén és a hazai problémák feltérképezésén túl konkrét beavatkozásokat is szükséges tenni. Lépni kell, mert a társadalmi probléma léptéke és a megoldására rendelkezésre álló fizikai infrastruktúra nincsen arányban. Ezúton is köszönöm mindenkinek, aki támogatott abban, hogy társadalmi diskurzussá tegyem ezt a meggyőződést. Köszönöm a Bírálóbizottság munkáját, és a hozzáértő segítségét dr. Győri Péternek, Sugár Péter DLA-nak, témavezetőmnek, Vincze László DLA-nak és Dankó Zsófia DLA-nak. A pályázat a Nemzeti Kulturális Alap, a BME Építészmérnöki Kar és a BME Lakóépülettervezési Tanszék támogatásával valósult meg. Köszönöm a pályázó hallgatóknak és felkészítő tanáraiknak, a magyar építészképzés helyeinek, hogy komoly energiát szántak a kérdés végiggondolására. Bízom abban, hogy a pályázatot kisérő média érdeklődés is támogatja, hogy az elindított beszélgetés ne záruljon le itt, hanem a felvillantott probléma és a rá adott építészeti megoldások egyre szélesebb körben tegyék nyilvánvalóvá, hogy ezzel a kérdéssel érdemben szükséges foglalkozni. A pályázatot ugyanis tető alá hoztuk, de ezzel a problémát még nem oldottuk meg, a rehabilitáció fontosságáról való gondolkodás még csak az alapozásnál jár.

Öcsi Gabriella

 

Szerk: Somogyi Krisztina

Az írás a BME Építőművészeti Doktori Iskolájában folytatott elméleti kutatáshoz kapcsolódóan született meg. A BME Lakóépülettervezési Tanszék megjelenését a Nemzeti Kulturális Alap támogatta. A térhasználattal kapcsolatos cikkek megjelenését az Építészfórumon az NKA támogatja.

 

Hivatkozások

[1] Cantacuzino, Sherban: Re-Architecture. Old buildings, New Uses. London, Thames and Hudson, 1989. In: Kóródy Anna Nóra: Folytonosság és újítás. Örökségvédelem és kortárs építészet határterületei Spanyolországban. PhD-értekezés. Budapest, Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem, Építészmérnöki Kar, Csonka Pál Doktori Iskola, 2016, 78.

[2] Wong, Liliane: Adaptive Reuse. Extending the Lives of Buildings. Germany, Birkhauser, 2016, 8-29.