Tokió, a falusi metropolisz

Tokió egy érdekes, különleges metropolisz, bár szépnek talán nem mondható. Annak ellenére, hogy különböző természeti és történeti katasztrófák után többször is lehetőség lett volna a tudatos városrendezésre, a település mégis mindig organikusan, saját törvényei szerint épült újjá. Tokió történetét, kialakulását Várhelyi Judit foglalja össze dióhéjban.

Szeretném mindjárt az elején leszögezni, hogy Tokió nem szép város. Nincs benne semmi, ami az európai városokban szemet gyönyörködtető – se méltóságteljes sugárút, se tekergő, macskaköves utca, se intim sarok, se impozáns városi tér. Nincs harmonikus utcakép, jellegzetes történelmi stílus, vagy legalább építészeti egység. A város első, második és harmadik pillantásra is csúnya.

 

 

Mégis, az első benyomások ellenére lassan, szinte észrevétlenül megszeretjük a várost. Ami ugyan nem szép, viszont izgalmas – és elsősorban nem azért izgalmas, mert egzotikus, hanem mert mindig újabb és újabb paradoxonokat vet fel, melyek nyugtalanítják a képzeletet. A város kaotikus, de mégis olajozottan működik, az éjjel-nappal nyüzsgő metropolisz egyúttal falusi életet él és a házak, utcák rendezetlen, szürke masszájából néha elővillan a japán szépségideál minden részletre kiterjedő gondossága. A látszólagos ellentétek feloldásához érdemes megismerkedni Tokió kialakulásának történetével.

Edo(eredetileg így hívták Tokiót) 1603-ban lett az ország központja, amikor a Tokugava család megszerezte a politikai hatalmat. Hivatalosan ugyan a császárváros, Kiotó maradt a főváros, de valódi hatalommal már nem bírt. Edo gyors fejlődésnek indult, és alig 150 év alatt, a XVIII. század közepére, egymillió lakosával a világ legnagyobb városa lett.

 

 

A mai császári palota helyén állt az ország katonai/politikai vezetője, a sógun vára. Edo térképét tanulmányozva jól látszik, ahogy a magas várat spirál alakban veszik körül az utak és a csatornák. Legbelül, a dombokon a hűséges földesurak kaptak telket, míg kijjebb, a lapos részen, a tenger felé, a közemberek kapukkal felosztott negyedei helyezkedtek el. A sógunt nem magas városfalak őrizték, hanem maga a város szerkezete. Ha az egyes negyedeken belül útvesztők alakultak ki, azok is csak a védelmet szolgálták. A város láthatatlan, spirituális védelméről pedig a feng shui elvei szerint tervezett kiosztás és a templomok, szentélyek hálózata gondoskodott.

A fizikai és spirituális védelem közel háromszáz évig jól szolgálta a várost, de a XIX. század közepén kitört polgárháborúban a császárt támogató csapatok mégis elfoglalták azt. A fiatal uralkodó Kiotóból Edoba költözött, ezzel formálisan is fővárossá avatva azt. Ezzel egy időben a város neve is megváltozott, a rossz ómenű Edóból Tokió, vagyis “keleti főváros” lett. Az addig magába forduló, zárt ország ettől kezdve fokozatosan megnyílt a nyugati világ felé, és Tokió igyekezett minél előnyösebb benyomást kelteni. Új, európai stílusú kormányzati negyed épült, majd vasútállomás, egyetem, nemzeti múzeum. A császári palota környékét kivéve azonban a város átfogó koncepció nélkül növekedett, megőrizve korábbi zsúfoltságát és karakterét.

 

 

A huszadik század során a várostervezők többször is esélyt kaptak a városszerkezet átalakítására, mivel Tokió mind az 1923-as földrengés után, mind pedig a II. világháborúban, az amerikai szőnyegbombázások alatt porig égett. Ötletekben nem is volt hiány, de mire a nagyszabású tervek elkészültek, a város már spontán újjáépült.  A legismertebb terv (ami szintén nem valósult meg) Kenzo Tange híres fejlesztési koncepciója, az ún. “Tokyo Plan 1960”, ami az öbölre települt volna.

Az 1964-es olimpiára készülve épült meg a várost behálózó gyorsforgalmi utak rendszere. Az erőletett ütemű fejlesztés a legegyszerűbb megoldásokat kereste, így az utak a Tokiót behálózó folyók és csatornák helyére vagy fölé épültek, tönkretéve ezzel a város karakterét meghatározó hangulatos lagúnarendszert.

Japán gyors gazdasági fejlődése nyomán a nyolcvanas évekre a tokiói telekárak irreálisan megemelkedtek - ekkor lehetett olyan híreket olvasni, hogy a tokiói üzleti negyed áráért egész Kaliforniát meg lehetne venni. Az ingatlanadó rendszere pedig folyamatos fejlesztésre kényszerítette a tulajdonosokat, így az épületek várható élettartama átlagosan 20 évre csökkent. Mivel a csillagászati árú telkekhez viszonyítva az építés költsége elenyésző volt, sorra születtek az építészeti újságok kedvelt, extravagáns épületei.  Az ingatlanspekulációs buborék a kilencvenes évek elején kipukkadt, de az azt követő recesszió csak rövid időre állította meg a város fejlődését.

 

 

Az elmúlt évtizedben ismét átalakult a városkép. Korábban a rendszeres földrengések miatt a magasházak építése nehézkes és költséges volt, de a technológia fejlődésével mára már általánossá vált. Roppongi környéke  jó példa a tokiói ingatlanfejlesztés dinamikájára, hiszen itt alig tíz év leforgása alatt sikerült egy elhanyagolt, rossz hírű negyedből divatos, irodákat, üzleteket és lakónegyedeket egyaránt tartalmazó városrészt kialakítani.

Tokió lakossága az idén meghaladta a 13 milliót, de tulajdonképpen helyesebb a vele gyakorlatilag összeépült Jokohama, Csiba és más városokkal együtt mintegy 30 milliós agglomerációról beszélni.

Tokió központja elvileg a császári palota lenne, de az tulajdonképpen üres, nem része a városnak, hiszen sem belépni, sem fölérepülni nem lehet, sőt még a metrók is elkerülik a föld alatt. Valaha itt egy vár magasodott a város fölé, de már csak egy-két jelentéktelen őrtorony maradt belőle. Egyszerűbb inkább úgy gondolkozni, hogy minden, ami a Jamanote körvasúton belül van, az belvárosnak számít, vagy pontosabban a nagyobb állomások köré szerveződő városközpontok hálózatának.

 

 

A város mai szerkezetét is a metró- és vasúthálózat rajzolja ki - ami persze a már korábban kialakult szerkezetre telepedett rá. Ahol sokan járnak - vagyis általában a nagyobb állomások környéke - az spontán, különösebb tervezés nélkül, de a használat szigorú logikája szerint fejlődik.

A világváros azonban csak az állomások és a főutak mentén létezik - a város jelentős része emberi léptékű és szinte falusi életet él. Az asszonyok biciklivel közlekednek a pékség, a gyümölcsárus, az óvoda és a bankfiók között. A szűk utcák labirintusába gépkocsi aligha merészkedik, de idegen se igen, így nyugodtan kint lehet tartani a macskát, a kerékpárt, a virágokat, a száradó ruhát, de sokszor még a mosógépet is. A nyugdíjasok és a kisgyermekes anyák kiülnek napozni a helyi templom kertjébe, ahonnan a védőszellem, a kami évente egyszer, a lakosok vállán cipelt szentélyben, bejárja néhány utcára kiterjedő birodalmát. A fesztivált utcabál zárja, ahol egy szál kabátban és ágyékkötőben, kapatosan mulat együtt a szomszédság.

Edo szelleme nem tűnt el, csak visszaszorult a mellékutcákba.

Várhelyi Judit

---

Források:
Tokyo Form and Spirit kiállítási katalógus
Tokyo: Urban Growth and Planning 1868-1988 (Tokyo metropolitan University)
Process Architecture
Fényképek a Meiji-kori Tokióról:
http://pinktentacle.com/2009/10/animated-stereoviews-of-old-japan/
http://oldphotosjapan.com/en/location/Tokyo