Tranzit – a HattyúHázban — Szijártó Zsolt megnyitóbeszéde

Elhangzott 2006. január 25-én Pécsett, a HattyúHázban

15 év tranzit — magyarországi kortárs építészet
Pécs, HattyúHáz, 2006. január 25.– február 15.

Szijártó Zsolt megnyitóbeszéde elhangzott 2006. január 25-én

Kedves érdeklődők,

„mi, tervezők vázoljuk föl a jövőt, még nem tudni pontosan, milyenre, de annak, aki a jövőt szereti, bennünket is szeretnie kell, s ha nem: lássa következményeit. A jövő törvény, nem előrejelzés, vágjunk bele, majd kiderül, a lovasroham kürtjele megelőzi a hullaszámolást. (...)

Tervezni akartam magam is... Nagyvárost, sűrűsödő időterek kihívóan alkalmazkodó rendszerét, feltornyosuló és elcsituló ingertársulások biotechnikai domborzatával, amely az autópályák, műszaki vezetékek és üvegcső-alagutak mentén csápokban, tengelyekben, csillaghalmaz-csóvákban emelkedik ki a villanypásztorokkal szegélyezett marhalegelők, az egész évben termő üveges ház kertek, a távvezérelt gépekkel művelt szántók, a  terjeszkedve lélegző erdők szabatosan merengő kultúrájából. Bár nem tudtam még, hogy a műszaki utópiák közül melyiket veszi pártfogásába az idő, (...) hittem azonban, hogy az új társadalom új várost szervez maga köré, környezetbe fogalmazott történetfilozófiát”.¹

Alig kétszáz méterre innét, ahol vagyunk, az utca végén, jobbra fel — fogalmazódtak meg ezek a gondolatok, egy legendás épületben (a Nádorban), egy legendásan bőbeszédű író regényében, a városszociológiai kutató-felmérő munka pillanatnyi szünetében.² A kötetben részletesen vázolt építészet-felfogás sok szempontból a jelen kiállítás ki-nem mondott, de az interjúkban és az épületekben ott rejlő előtörténete — ez a Tranzit kiindulópontja.

A kiállítás valahol itt veszi fel a történet szálát, s fordítja ellentétére az építészetről, tervezésről, városi térről folytatott diskurzust — s eközben rögzíti, hogy mi történt az elmúlt 15 év magyarországi építészetében, hogyan értelmezhetők a változások, kirajzolódnak-e irányok, tendenciák. Számomra talán nem is a konkrét épületek a legérdekesebbek, hanem annak felismerése, hogyan változott meg, alakult át az építészetről való beszéd — nevezhetjük akár kommunikációnak is — az elmúlt évtizedben, milyen kikristályosodási pontok találhatók e területen. Mert e kiállítás legnagyobb érdeme az, hogy nagy bőséggel és friss kreativitással mutat fel lehetséges konceptualizácókat, különböző közelítéseket az épített környezethez. Melyek ezek?

A kiállítás mint leltár — szigorú számok sorakoznak a meghívón figyelemfelhívó egymás-utániságukban (15 év tranzit: magyarországi kortárs építészet 1989–2004. 13 épület / 27 építész / 70 perc), vagy támadnak ránk a demo-változaton hirtelen előugró, vöröslő felkiáltójelekként a képernyő fókuszpontjából (www.transit.epiteszforum.hu) — a címben nem kevesebb, mint 6. Azon túl, hogy ezek nyilván matematikailag is értelmezhetők, így például többségben vannak a kétjegyűek, aztán akad közöttük prímszám — a 13 — és persze összetett számok is, szép számmal..., de azért nem mennék ilyen messze.

Impozáns és változatos a lista: találhatók benne reprezentatív nagyberuházások (ING Központi Irodaház, Millenáris Park, Budapest SportAréna), mint ahogyan jelen vannak a másik oldalon a közterek és a belsőépítészet intimebb, kevésbé címlapérzékeny felszínei (Köztérkavics utcabútorok a Móricz Zsigmond körtéren).  S a leltár kapcsán — ez már csak így van — mindig felvetődnek a hiányok is: érdekes, s értelmezendő a félországnyi területre kiterjedő vakfolt (az ország keleti részéről nem szerepel épület) vagy éppen az irányzat-nélküliség: az ideológiailag terhelt korszakok lecsengése után nehéz jelzőket találni az egyes épületekre. Ugyanakkor ez a sokféleség mégsem jelent rendezetlenséget, hiszen az interjúkban és az épületekben végigvonul egy új diskurzus központi eleme: nem az épület, hanem maga a tér válik a konceptualizáció fő szervező-elemévé. A 15 év építészetét bemutató anyag kulcsszava a kiállítás felvezető szövegben is említett helyspecifikusság, amit másképpen „lokalitásnak”, vagy „vernakulárisnak” is szoktak nevezni. Ez a kitágult perspektíva jellemzi a megnyilatkozásokat, s rögzíti a háttérben zajló, sajátos kulturális mozgást, a hely felértékelődését; ahogyan a tértől való függetlenedés korszakában, erre a folyamatra reflektálva az identitás-képzések fontos eszköze lesz a hely, a közvetlenül átélhető fizikai környezet.

A kiállítás mint kutatás — ráadásul kettős meghatározottságban: társadalmi is, kvalitatív is. A szociológia kérdőíves, survey-felmérésein túllépve a kiállítás során alkalmazott vizsgálati módszer     visszafordul a személyhez, az adatsorokat rögzítő kérdőívektől az alig strukturált interjúkig. Voltaképpen két kutatási dokumentum pereg párhuzamosan a kifeszített vásznakon, mindkettő némileg kifordítja a műfaji magától értődéseket: az egyik az épületekről szól, a másik pedig az építészekről; az egyik szubjektív és reflexív nyelvet használ, a másik szándékosan eltávolít, objektivál. A videóinstalláció egyik fontos hozadéka nyilvánvalóan a koordinátarendszer e két tengelyének összekapcsolása, amely mentén személyiség és épített tér viszonyba kerülnek egymással, egymásba tükröződnek. Ha így nézzük, a hangos vásznakon elmondott vallomásfoszlányokon keresztül elénk táruló épület nem más mint példa, a szóban  kimondott elvek aktualizálása; afféle konceptualista krédó, szöveg és épület viszonyának újragondolása.

A kiállítás mint prezentáció — labirintusszerű köztes térben mozgunk, az épületek vászonra kivetített képei közötti zegzugos utcákon, ahol nincs előre meghatározott útvonal, valamilyen rögzített, elérendő végcél, csak nyugodt, ráérős sétálás. A vásznakra vetített épületek itt úgy jelennek meg, mint valamifajta endoszkopikus vizsgálatnak, diagnózisnak alávetett élő testek, amelyekbe egy bonyolult technikai implementum hatol be, s közvetít egy organizmus belső életéről, artériákról és érfalakról a beavatkozást végző rezdüléseit is dokumentáló klinikai képeket.

De nézhetjük kissé másként is, a tudományos megismeréstől nem idegen diszciplináris (azaz fegyelmező) megközelítést alkalmazva: az épület, mint felderítendő terület, egy frissen meghódított határvidék, Frontier, természet és kultúra között, ahova speciális felszereltségű felderítők indulnak, akik élő kameraként mozogva közvetítenek a központ felé a retinától alig pár tíz centiméterre keletkező szemcsés, bizonytalan mozgású képet. A lényeg mindkettő esetben a szubjektivitáson, a megfigyelő involváltságán, belehelyezettségén van, és ez az episztemológiai pozíció hitelesíti és egyénesíti a rögzített képeket, melyek így nem mások mint szubjektív épületportrék, egy saját albumba ragasztva. És innét csak egy lépés, amikor ezek a magánképek sajátos metamorfózison átesve egy másik, szigorú szabályszerűséggel létrehozott képrepertoár részévé válnak: ahogyan a mindig ugyanazon ritmusra mozgó, köztéri biztonsági kamerák opálos kékségű képei az épületet körözött személyek felvételeire hasonlító, standardizált objektumképpé alakítják — természetesen kitüntetett figyelmet fordítva a homlokzati részre.

S végül még egy helyspecifikus utalás — éppen idén lesz negyven éve, hogy 1966 nyarán pár buszmegállónyira innét az Újmecsekalja lakótelepen, az Uránváros több száz háztartásában lezajlott a magyar empirikus városszociológia egyik első nagy felmérése, amely Szelényi Iván nevéhez köthető.³ Talán ez a kiállítás alkalmat nyújthat arra, hogy az épületeken túl a házak lakóiról, a városlakókról, az épített környezethez fűződő, átalakulófélben lévő viszonyukról is készüljenek reprezentatív, mégis egyéniesített gyorsporték... S ezek — eltérően a negyven évvel ezelőttitől — lehetnének akár olyanok, mint ez a kiállítás: messzire figyelő — mégis hely-specifikus, kvalitatív — mégis érvényes megállapításokra jutó, áttekintő jellegű — mégis személyes.

Köszönöm a figyelmet.

Szijártó Zsolt

1 Konrád György: A városalapító. Budapest, Pesti Szalon, 1992, 71, 72.
2 Erről bővebbet: Konrád György: „Az a jó város, ahova szívesen megyünk” (Ágoston Zoltán beszélgetése) Jelenkor 2005/9, 818-819.
3 Ennek általánosítható eredményeit foglalta össze Konrád Györggyel közös Az új lakótelepek szociológiai problémái című klasszikus monográfiájuk 1969-ben, míg a pécsi kutatások konkrét tapasztalatai csak 1990-ben, már a rendszerváltás után jelentek meg a Városi társadalmi egyenlőtlenségek című gyűjteményes kötetben.

 

A cikk megjelent az Echo 2006/1-es számában.