Tudatos szelekció kontra kollektív emlékezet

A bontás durva beavatkozás a múltba, annak egyértelmű átírása. Ki és milyen indokkal, milyen értékítélet nevében dönthet ilyen horderejű változtatásról? Zöldi Anna gondolatai Virág Csaba épülete kapcsán általános szempontokat is felderítenek.

A néhány hónapja Oda-Vissza Építés címmel útnak indított sorozat apropóját elsősorban a „korhű" visszaépítések adták, de tágabb értelemben a múlt, a történelem, az emlékezet és az építészet kapcsolatával kíván foglalkozni. A várbeli Villamos Teherelosztó sorsa arra a nem mellékes mozzanatra is felhívja a figyelmet, hogy az oda- és visszaépítés többnyire bontással kezdődik. A bontás pedig – ha tetszik, ha nem – durva beavatkozás a múltba, annak egyértelmű átírása. Ki és milyen indokkal, milyen értékítélet nevében dönthet ilyen horderejű változtatásról? Az alábbi gondolatok Virág Csaba épülete kapcsán általános szempontokat igyekeznek felderíteni anélkül, hogy kategorikus válaszokkal tudnának vagy akarnának szolgálni.

Gyerekkorom óta a Vár tövében lakom. Virág Csaba épületének keletkezésekor még bőven gyerek voltam, és nagyon kevéssé építész. A furcsán égbe törő, eleve csonka torony brutalitását szerettem, a két, téglából falazott, lyukarchitektúrájú homlokzat közé ékelődő, raszteres üvegfal látványa mindig is zavart. Tanult szemmel már látom az illeszkedés bravúrját, de túlzás lenne azt állítani, hogy szeretem. Viszont minden további nélkül el tudom képzelni elegánsabb öltözetben, ahogy a Moszkva téri metrómegállót. Nem hiszem, hogy az sokak szívének kedves épület volt, most mégis a tér dísze, az emberek szépnek találják. Ő megúszta, és ezzel ritka kivételnek számít.

Kár lenne tagadni, hogy a klasszikus modernizmus, amely a 20. század elején valós társadalmi és építészeti problémákra adott csattanós választ, mára rétegműfajjá vált. Üres, lélektelen, doktriner – ez a legkevesebb, amit a szemére vetnek, de főbűne az, hogy múlttagadó – a múlt vállalt megszüntetésére alapozta ideológiáját és esztétikáját. Mindez, még ha dekrétum szintjén igaz is volt, aligha lett volna kivitelezhető anélkül, hogy az építés materiális feltételei meg ne változtak volna. Párhuzamosan változtak az építéssel szemben támasztott igények is, a kettő ráadásul bonyolult kölcsönhatások eredményeképp erősíti egymást: a modernnek nevezett építészet megszületése tehát szükségszerű következmény volt, és ha ellentétes előjellel is, de a múltból következett. A 21. század elejére divat lett a korszak lekicsinylése, és nem csak a laikusok körében. Kétségtelenül nehezebb ezekkel az egyértelműen és vállaltan az ipari előállítás karakterét hordozó épületekkel érzelmileg azonosulni, mint a málló téglafalak és cseréptetők kézműves romantikájával. Amikor azonban sommás ítéletet hozunk, nem szabad elfelejtenünk a múltat, amely folytonosságában forrása az emlékezetnek. Ebben az évszázados múltban meghatározóvá vált az ipar az építésben, így az esztétikában sem kerülhető meg. A korai modernizmus a maga korának technológiai szintjén mindannak a csírája, amit ma építészet gyanánt művelünk – elveiben és ebből következő formajegyeiben egyaránt. A technológiai fejlődésnek köszönhetően ma válnak a forma és térképzés terén kiaknázhatóvá azok a gondolatok, amelyek akkor megszülettek. A 20. század építészete, amit ma előszeretettel irtanak, művészettörténeti szempontból forrás a ma építészetének megértéséhez. 

Ez persze nem indokolja feltétlenül, hogy minden ízében megtartandó. Mint minden korszaknak, ennek is vannak kiemelkedő, átlagos és silány darabjai. Hogy egy adott épület melyik kategóriába esik, azt a szakember feladata eldönteni – ennek nem is kéne magyarázatra szorulnia. A fogorvos dönti el, hogy melyik fogat lehet tömni és melyiket muszáj kihúzni – a szenvedő alany persze ellenkezhet, de a fájdalom azért elég hatékony eszköz a meggyőzés folyamatában. Az orvosi párhuzam nem feltétlenül üres szóvirág – bár adott esetben az életünkről van szó, a szakértelembe vetett bizalom az orvoslás terén is töredezik. Egyre többen gyógyulnak a netről, a szomszéd Rózsika néni csodakenőcsétől vagy Isten Jánosától, de a halálfélelem még mindig komoly visszatartó erő. Éppen a jelenlegi járványhelyzet mutatja, hogy a félelemre alapozva mi mindent lehet elfogadtatni, amit józan állapotban lehetetlen lenne.

Az építészektől viszont nem fél senki, és ez baj. Baj, mert régóta lerágott csont, de lassan már csak a pora, hogy nincs a szakmának hiteles érdekképviselete. És erről kismillió külső tényezőt is figyelembe véve maga a szakma tehet – ellene tennie nem is érdeke senki másnak. A szétforgácsolt műemlékvédelem egy része a korhű visszaépítésekkel van elfoglalva, nincs építési minisztérium, se semmiféle tanácsadói testület, amely szakmai állásfoglalást tehetne, nincs tervtanács és a törvényi szabályozás is kivonja az építési beruházásokat a szakmai befolyásolás lehetősége alól. Gyakorlatilag az aktuális tervező felelőssége, hogy mit vet papírra, illetve digitális adathalmazba, és ez családi ház esetén éppúgy igaz, mint kiemelt kormányzati beruházásnál. Mindez nagyon erős és stabil szakmai értékrendet kellene, hogy feltételezzen. Talán nem tűnik ajvékolásnak kijelenteni, hogy ez ma kevéssé létezik. A Teherelosztó a ritka kivételek közé tartozik, kevés esetben állt ki a szakma ilyen egységesen valami mellett, eddig jellemzően inkább a tiltakozásban volt egyetértés, mint a Nemzeti Színház vagy a Milánói Sámándob esetében. Mindkettő megépült. Kérdés, hogy ha a Teherelosztót lebontják, ki lesz az az építész, aki a helyére az elvárt, a „historikus környezetbe illeszkedő" épületet megtervezi? Mert építész lesz, ahogy az idézett borzalmas épületeket is diplomás építészek tervezték. És a kiemelt helyszínen vélhetően jókezű építész kapja majd a megbízást. Vajon akkor hogy foglal majd állást az Építész Kamara, amely elvben az építészek érdekvédelmét szolgáló szervezet, és amely most is hallgat, míg a MÉSZ és az ICOMOS tiltakozik, az előzményekből következtethetően teljesen hiába? A történetnek különös pikantériája ugyanis, hogy a szakma ezúttal joggal ült nyugodtan a babérjain, mivel 2016-ban már rendelet született az épület megtartására, épp az akkori egységes kiállásnak köszönhetően. Hogy történhet meg, hogy 2018-ban mindettől függetlenül a bontásáról hoznak rendeletet? 

Elgondolkodtató a tájékoztatást kiadó kormányszerv érvelése: a szerkezet felújítása túl költséges lenne, a belső kialakítás más funkcióra nem alkalmas. Építészeti érvek, de milyen szakvélemény támasztotta ezt alá? Vajon azt is építész készítette? Ha nem, akkor kinek van hozzá megfelelő kompetenciája, hogy szakmai kérdésekben meghatározó véleményt mondjon? Kihúzhatják-e a fogamat a fogorvos határozott ellenjavallata mellett, pusztán a sarki fűszeres véleménye alapján? A hasonlat itt már sántít, hisz a saját fogammal a saját számban azt csinálok, amit akarok. A város azonban közvagyon, még ha telkenként más és más is a tulajdonosa. A múlt pedig a közösen megélt történelem. 

Itt lép be az érvelés legsajátosabb, és leginkább ellentmondásos tétele: a bontást korábbi lakossági kezdeményezés is szorgalmazta. Ez elég erős érv a szakmai szempontokkal szemben? Ahogy Somogyi Krisztina is írta a Teherelosztó bontása miatt a vészharangot megkondító cikkében: a közízlés mindig késéssel követi, ha egyáltalán elfogadja valaha, a szakma értékítéletét. Mint láttuk, a modernizmus és folyományai estében ez korántsem evidens. Eltüntethető-e azért egy épület, mert a többségnek nem tetszik? Hisz legyünk őszinték, tíz emberből kilenc és fél arra szavazna, hogy tüntessék el, mihamarabb. A kérdés meg is fordítható: akkor, amikor minden a részvételről és a társadalmi egyeztetés fontosságáról szól, kimondhatja-e egy szakmai elit, hogy márpedig a közönség téved, rossz ízlésű, és ezért a véleménye figyelmen kívül hagyandó? A közönség viszonyulásának változása, az építészeti aktus fogadtatásának megmérettetése vajon nem része-e egy épület sorsának? A közízlés alakulása nem a múltunk része? Azt már nyugodtan kijelenthetjük, hogy a konkrét, korhűnek imitált múltidézés bevett gyakorlat, és nemcsak nálunk, hanem világszerte. Meddig ítélhetjük tévedésnek, és mikortól válik ez a gyakorlat is a múlt megkerülhetetlen részévé, ahogy a 19. század múltidéző gyakorlata is azzá vált? 

A helyzetet bonyolítja, hogy a 20. század második felének épületeit előszeretettel bontják Magyarországon, azzal a felkiáltással, hogy a szocializmus bűneinek nyomát tüntetik el. Mert amúgy is csúnyák. A közvélemény találkozik a hivatalos történelmi emlékezetet előállító, a városi terepasztalon makettező döntéshozók akaratával, miközben a szakma az építési kordonon túlról nézi az egyre mélyülő gödröt. Elgondolkodtató, hogy ahol nem terheli hasonló igyekezet a történelem átértékelését, ott is bevett gyakorlat a múlt építészetének előnyben részesítése a jelenkor megoldásaival szemben. Az építész szakma maga is mély identitásválsággal küzd: sosem látott lehetőségeket kínál a technika, melynek a művészi késztetés nehezen áll ellen, és ez nem is vethető a szemére. Emellett a fokozódó ökológiai nyomás hatására joggal érezheti a lelkiismeretes, a világ sorsáért aggódó építész, hogy az építés természeténél fogva bűntett, amit a szükséges minimumra kell szorítani. Az építészet ezáltal praktikus gyakorlatra redukálódik, ehhez a szerénységet hangsúlyozó esztétika társul, így nem csoda, hogy felértékelődik a letűnt korok építészetének formagazdagsága.

Bár a felszínes pillantás a kortárs minimalizmust – formai eszközeit tekintve – hasonlónak vélheti a 20. századi modern rasztereihez és kubusaihoz, a különbség mégis óriási. Ebben a vonatkozásban nem tévednek az ideológiai alapon bontók: az eltérés valóban elsősorban szellemi természetű. A ´60-as, ´70-es és ´80-as évek eleji építészet ugyanis nem szerény. Az akkori építész még nem szabadkozva építette a világot, hanem büszke teremtőként. Virág Csaba várbeli épülete egyértelműen hirdeti helyét és értékrendjét a történeti városszövetben (ahogy a többi budapesti épülete is). Lehet ezt szeretni, de lehet irritáló is. Hogy az épület által képviselt esztétikát milyen széles társadalmi elfogadás övezi, a közízlés esztétikai nívóján túl azon is múlik, hogy mit gondol a társadalom arról a korról, amiben született. Az viszont, hogy a helyén maradhat-e, csakis azon, hogy mit tart kívánatosnak az építtetői akarat. Az építész szakmának ebben a játékban nem osztottak lapot, és ez annál inkább irritáló, mivel a bontások és visszaépítések rendre építészeti érvekkel kerülnek alátámasztásra. Árulkodó, hogy a nagy garral beharangozott Széllkapu projekt során a volt Ipari Minisztérium (Kévés György) épületének bontása szó nélkül megtörtént, míg a mellette álló Mammut sokkal ocsmányabb tömbjét senkinek sem jut eszébe lebontani. Holott az indokként felhozott szélcsatorna útjában épp a Mammut áll. Vagy felhozhatnánk példának a volt SZOT Szálló épületét is – ha van tájidegen mostrum, akkor ez az, bontása mégsem vetődött fel. 

Fontos, talán a leglényegesebb szempont, hogy sosem a szépészet kedvéért építgetünk, hanem mindig valamilyen szükséglet/érdek kielégítése érdekében. Egy épület és a ráfordított gondoskodás értékét a használata szabja meg. A műemlékek esetében ez okozza a legtöbb gondot, hiszen az esztétikai vagy kegyeleti okból felújított épületek többségének nehéz értelmes funkciót találni, annál is inkább, mert épp annak híján mentek tönkre. Ez már valóban az organikus múlt, az óhatatlan változás, és az elmúlás témaköre. Jellemző és meglepő volt számomra, hogy például Svájcban alig láttam kifejezetten műemlék kategóriájú épületet. Voltak régi házak, számosan, ám azok mind a mai napig használatban vannak, és ennek megfelelő átalakításokkal üzemelnek. Lerobbant régi házat összesen egyet láttam, és ez nem elsősorban pénz, inkább szemlélet kérdése. Ami hasznos számukra, arra ésszerűen költenek, és így a kontinuitás kérdése fel sem merül. A mi huzatos történelmünk folytán rendre a kollektív emlékezetben betöltött szerep helyreállításával indokolja az építtető az extrán költséges rendbehozatalt, esetenként a teljes újjáépítést. Azt azonban látni kell, hogy a nosztalgiával feltámasztott várak, óriási pénzen felújított kastélyok, újjáépített lovardák és hasonló, egy már nem létező életforma keretéül szolgáló épületek sokkal nagyobb kompromisszumokkal elégítik ki a mai igényeket, még a hozzáadott kortárs építészeti értékkel együtt is, mint a lebontott 20. századi társaik, amelyek értő kortárs beavatkozással jó szolgálatot tehetnének a 21. századi mindennapokban. Az sem mellékes, hogy kevés kivételtől eltekintve ezek a projektek nem közösségi igény és kezdeményezés természetes következményeként valósulnak meg, hanem felülről irányított beruházásként. Így a használatuk sokszor problémás, és fenntartásuk hatalmas költséget emészt fel, amit a presztízsberuházást szorgalmazó építtető már a legritkább esetben vállal. 

Az építész szakma hiteles érdekképviselet híján a partvonalról teszi, amit tud. Például villámpályázatot ír ki, bizonyítandó az épület hasznosíthatóságát. Városi sétát szervez, épületbejárást, virtuális leletmentést. A Teherelosztó, 11 másik háború utáni épülettel együtt bekerült az idei Velencei Biennále Magyar Pavilonjának anyagába, amely ezen házak újrahasznosításával foglalkozik, hitet téve a korrekt örökségvédelem mellett. Ami az én olvasatomban a folytonos használatot és az ehhez szükséges értelemszerű beavatkozást jelenti – ahogy azt Péterffy Miklósnak a sorozatban megjelent írása és munkája is tükrözi. Nem a görcsös ragaszkodást a kor szülte és szükségképpen múlandó formákhoz, hanem azt az állapotot, ami a mai kor igényeiből az alkotó szellemiségének jegyében következik. Ahogy ma tervezné, ha tehetné. Mai szemmel nézve, mondjuk ki, a Teherelosztó függönyfala ronda, de köszönőviszonyban sincs az eredetivel, ugyanakkor semmi nem állna útjában egy, az épület szellemiségéhez illő, kortárs esztétikájú homlokzat kialakításának. Ugyanis a 20. század építészetének legfőbb, és a klasszikus építészettől gyökeresen megkülönböztető vonása a rugalmasság és fluiditás – ahogy a modern ember élete is a mobilitáson alapul, legyen az valóságos vagy online cikázás. A titokban vagy nagy médiavisszhang mellett lebontott épületek mindegyike eredeti értékeik megtartása mellett modernizálható lett volna, töredék költséggel.

A bontásuk melletti érv többnyire az, hogy nem képviselnek értéket. Abban az esetben, ha az alkotó a 20. századi kánon megkerülhetetlen alakja, a szakma felhördül, egyébként beletörődve hallgat – bár Kévés György is megérdemelt volna némi kiállást. De ki, és milyen alapon jelentheti ki, hogy a 21. század második, nagyon is sérülékenynek tűnő évtizedében mi képvisel a múltból értéket? Az építész? Ahhoz hatékony és következetes szakmapolitikára lenne szükség… A művészettörténész? Ahhoz konszenzuson, de legalábbis szakmai vitákon alapuló, elfogulatlan, politikamentes értékrend kívánatos… A befogadók, a társadalom? Ahhoz előbb értő közönséget kellene nevelni. Mindezek híján azonban még csak nem is a piac dönt, hanem a politika, ami az eredményt látva, úgy tűnik, nem tart igényt a szakértelemre. 

Ahogy Sulyok Miklós írja „… emlékeztetni szeretnék a ’műemlék’ (lat. monumentum) terminus eredetére. A szó az ’emlékeztet’, ’figyelmeztet’ jelentésű monere igéből származik, (...) A múltra, annak kiemelkedő mozzanataira hívja föl a figyelmet a műemlék mindenütt, ha pedig városban van, ahogyan Aldo Rossi kidolgozta a ’monumento’ fogalmát L’architettura della città című nagyhatású művében, akkor a kollektív emlékezet formáját képezi." Az idézetből a „KOLLEKTÍV" szót szeretném kiemelni. Az érték, bármennyire nem szeretünk ezzel szembesülni, relatív fogalom. A közfelfogás, de még a szakmai megítélés is korról korra változik. A természetes szelekció a tárgyi örökség tekintetében is működik. A tudatos, hatalmi szóval, kizárólagos elvek alapján történő szelektálás azonban ettől nagyon távol áll, és a történelem tanúsága szerint megbocsáthatatlan.  

Zöldi Anna