Úgy maradt… a Budai Magyar Királyi Országos Tébolyda nagy ívet befutott története
Másfél évtizede szellemkastélyként árválkodik a valaha volt Országos Tébolyda patinás épületegyüttese. Az intézmény létrehozását már akkor hosszas politikai csatározások és pénzügyi nehézségek hátráltatták, de végül egy bő évszázadig korszerű és jól kialakított épületegyüttes született Lipótmezőn. Bán Dávid írása.
„A jótékony és humanitási intézetek felállítása, szaporítása korunk legszebb jellemvonásai közé tartozik. Harmincz—ötven év alatt hazánkban is több közintézet keletkezett, mint azelőtt századok folyama alatt, mi szintén egyik tanúsága annak, hogy Európa polgárisult népeinek szükségeit mi is érezzük, s azokkal intézkedéseinkben lépést tartani igyekezünk. S mennyivel nagyobb számmal mutathatnánk ily intézetekre, ha elődeink hazafiúi és áldozatkész jó akaratának mindannyiszor akadályokat nem vetett volna útjába a haladásunkat mindig irigy szemmel néző mostoha kormányrendszer!" — írja lelkesen a Vasárnapi Ujság 1861-ben megjelent tudósítása.
Valóban régi adóssága volt a hazai népjólétnek egy országos jelentőségű elmegyógyintézet felállítása. Az erre vonatkozó első javaslatok még bő fél évszázaddal korábban, II. Lipót uralkodása alatt merültek fel, erről tanúskodik az a kancellári rendelet, amely 1791. augusztus 25-én rendelkezett arról, hogy a különböző alapokból befolyó összegekkel egy nyilvános tébolydára és hasonló intézmények létrehozására történjen alapítványozás. Az intézmény megnyitását azonban folyamatos politikai csatározások, küzdelmek késleltették. Ennek következményeként az időközben megnyílt prágai, bécsi és lembergi elmegyógyintézetek 1812-ben rendeleti úton zárták be a kapuikat a magyar páciensek előtt, mondván, hogy nem az ő feladatuk őket ellátni, valamint szükség esetén Magyarország semmivel nem tudja viszonozni a hasonló megkereséseket.
A hazai megyék mind egyre sürgették a feladat országos kezelését, de látván az ügy folyamatos elakadását, igyekeztek saját hatáskörben javaslatokat tenni a zavarodott gondolkodású emberek elhelyezésére. Pest megye például kérvényezte, hogy a szentendrei kórházban alakítsanak ki néhány helyiséget e célra, Pest városa pedig egyenesen az Újépületben – a mai Szabadság tér helyén korábban álló méretes katonai kaszárnyaként és erődként funkcionáló épületegyüttesben – berendezendő intézményre tett javaslatot, mondván, hogy az számos tágas termével jó adottsággal rendelkezik erre a célra. Pest megye később Kecskeméten szeretett volna intézetet létesíteni, ehhez kérvényt nyújtott be József nádorhoz, aki azzal utasította el, hogy az országos intézmény létrehozása a prioritás.
Az első konkrétabb elképzelést 1809-ben fogalmazták meg, ami ekkor egy 70 beteg számára felállítandó tébolydát irányzott elő, s el is kezdődött az erre alkalmas telek, terület vagy meglévő épület felkutatására. Maga az építkezés azonban ismét elmaradt, eleinte pénzhiány, majd az 1838-as pesti árvíz pusztítása nyomán kialakult kárelhárítás elsőbbsége miatt. A tényleges megvalósításnak a hazai tudományos elmekórtan megalapozójának is tartott Schwartzer Ferenc adott lendületet. Az ifjú Schwartzer a Bécsben megszerzett orvosi oklevéllel a zsebében az ottani kórház elmeosztályán kezdett dolgozni 1844-ben. Négy évvel később, az országos tébolyda létesítését már ténylegesen előkészítendő, nemzetközi tanulmányútra küldték állami költségen, hogy Európa-szerte vizsgálja a hasonló intézmények működését. Hazaérkezése után magán-elmegyógyintézetet nyitott Vácon, amely a maga nemében az első volt az országban. Pár évvel később, 1852-ben az intézet Budára, a Kék golyó utcába költözött – az alapítóra ma a szomszédban utcanév emlékeztet –, majd igen hamar kiderült, hogy az országos tébolyda megnyitásának ügye nem tűr halasztást. Ekkor néhány kórházban tartottak fenn pár ágyat az ilyen jellegű kezelésre, de a század közepe előtt az sem volt szokatlan, ha a viselkedési problémákkal rendelkezőket börtönbe zárták. Ezt a gyakorlatot – főleg a rabokra való tekintettel – 1851-ben rendelettel megtiltották.
„A siketnémák, vakok, testi betegek, aggok és tehetlenek számára kellő nevelési s ápolási menhelyekről nagy részt gondoskodva van, de a mai napig hiányát érezzük még hazánkban egy oly országos intézetnek, mely testvéreink legszánandóbb és legszerencsétlenebb osztályát, a szébolyodottakat, azon betegeket, kiknek lelkére sötét és borult, fogadná ápoló karjába, s azok gyógyításáról gondoskodnék, vagy ha ez többé nem lehetséges, szomorú napjaik végmenhelyéül szolgáljon." – ecseteli igen líraian a korabeli sajtó az intézmény mihamarabbi felállításának szükségességét.
Schwartzer külföldi és saját tapasztalatai alapján nyújtott be a kormány számára egy kidolgozott tervezetet, hogy hol és milyen elrendezésben, milyen működési szempontok szerint érdemes országos tébolydát építeni. Javaslatát gondos helyszínkeresés is megelőzte, amely során több mint húsz lehetséges területet nézett meg és ezek közül egyértelműen a lipótmezei opció tűnt leginkább alkalmasnak. A Göbl Lipót budai molnártól a főváros által 1820-ban megvásárolt terület kedvelt kirándulóhely volt, nem messze a várostól, jó megközelítéssel, de ugyanakkor kellően szeparálva, maga a telek védett volt az északról betörő szelek ellen, a vízellátást pedig az itteni források tudták biztosítani.
Noha a szabadságharc, majd az utána következő bizonytalan időszak ismét megakasztotta az előkészületeket, végül I. Ferenc József császár elrendelte az intézmény felállítását, amelyhez tervpályázatot hirdettek. A programot Riedl Gottfried József, a bécsi tébolyda akkori igazgatója készítette, de a beérkezett pályamunkák közül egyik sem felelt meg az elképzeléseknek. A tervek átdolgozásával és a végső tervek elkészítésével végül Zettl Lajos (avagy Ludwig Zettl) építészeti tanácsnokot bízták meg, aki azokkal 1859-re el is készült, a következő év februárjában pedig az uralkodó már jóvá is hagyta a tervek leiratát. A munkálatokat egészen a befejezésig folyamatosan felügyelte Schwartzer Ferenc is.
„A terv szerint az épület két emeletből s egy földalatti osztályból (souterrain) fog állani; főhomlokzata homorú (concav) vonalban, az új országúttal keresztben, Budavár felé lesz fordítva; s 14 épületi osztályra, 5 udvarra s több külön kertre fog oszolni. A főhomlokzat óriási hosszúsága 112 öl, közepén és két oldalán kiálló részekkel (…) Az első homlokzat osztálya a „gyógyintézet" számára van rendelve, hova azon betegek jönek, kiknek felgyógyulásához még van remény; a hátulsó részben lesz az „ápoló-intézet" azon szerencsétlenek számára, kik menthetlenül el vannak veszve, kiknél a lélek örök élbe sülyedt, de testök folytonos ápolást s felügyeletet igényel. A háttérben lesz a harmadik osztály, a „dühöngök" számára, kiknek osztálya úgy van elrendezve, hogy ezen betegek tombolása a gyógyítás alatt levő többi betegeket ne háborgathassa. Minden osztálynak külön ét- és dolgozótermei, fürdői és kertjei vannak. A kertekbe nagy víztartók, medenczék jönek, miket hideg fürdőkre fog lehetni használni. (…) A zuhanyi és gőzfürdőkészületet, valamint az egész épület számára elfogadott légfűtés eszközeit az e részben jeles nevet kivivott hazai iparosunk, Dobos Ferencz készíti. Az egész intézet 461 öl hosszú s 294 öl széles tért foglal el, s ennek közelében gondoskodva van külön nagy víztartóról, jégveremről, külön kis gazdaságról, sőt külön gazométerje (gáztartója) s temetője is lesz. Az építési költségek 1,155,000 forintra vannak számítva. Az építészek s mindenféle iparosok, kik a legjutányosabbakul elfogadott árak mellett, az intézet felépítésére s felszerelésére csőd utján vállalkoztak, oda kötelezték magukat, hogy bizottmányilag megvizsgálandó munkáikkal 1863. évig készen lesznek." – írja az előkészületekről a Vasárnapi Ujság 1861-ben.
Az elképzelések ellenére az egész intézmény építésének és felszerelésének teljes költsége a különböző pénzügyi lefaragások után is 1.670.000 forintra rúgott és az átadással is 1868. december 6-áig kellett várni. Az eredetileg 800 beteg befogadására tervezett épület végül csak 500 férőhelyes lett, de a területen alakították ki az orvosok lakásait, a személyzet szállásait, valamint a szükséges kiszolgálóhelyiségeket: konyhát, irodákat, raktárakat. A kései romantikus stílusú, impozáns és méretes, négyszintes, lényegében zárt tömböt alkotó hatalmas épület román, gótikus arab és mór elemeket is vegyít, mindehhez pedig klasszicista tömegelrendezést társít, „elítéli az idegen klasszicizmust, egyértelműen a gótizáló romantika mellé állt és abban már-már nemzeti stílust látott." A szigorúan komponált épület térelosztásában teljes mértékben követi a korszakban megszokott mintákat. A központi szárnyban egy római katolikus kápolnát, mellette egy izraelita és egy görögkeleti imaszobát, felettük pedig egy református és egy evangélikus istentiszteleti helyiséget is kialakítottak. A park tervét az 1870-es években Peez Armin udvari műkertész készítette, és – kisebb változtatásokkal – Heim János műkertész irányításával alakították ki.
A pazar kialakítást a Vasárnapi Ujság helyszíni tudósítója a megnyitás utáni évben így foglalta össze: „A csinos és mindig kész fürdőhelyiség egy gőzfürdő osztálylyal, a katholikus és református imaház, az I. és II. osztálybeliek társalgótermeik, szép nagy zongorával, s biliárd-asztallal, — mindez valóban csak kedvező benyomást gyakorolt reánk, semmi sem juttatta eszünkbe, hogy itt tébolydában vagyunk; még eddig a kényszer, a megszorításoknak semmi nyoma, sőt inkább mindenütt a lehető legnagyobb kényelemről van gondoskodva, hogy a beteg jól érezhesse magát."
Az 1876-os, részletes „egész Buda" térképen az akkor még leginkább beépítetlen környéken, az erdőség határában álló Budai Magyar Királyi Országos Tébolyda épülete már központi helyen szerepel. Az első évtizedekben 300 beteget ápoltak a falak között, de a második igazgató, Niedermann Gyula regnálása alatt, a század utolsó másfél évtizedében jelentősen korszerűsítették az intézményt, javultak a higiéniás körülmények, emelkedett az élelmezés színvonala és ezáltal csökkent a TBC-s betegek száma. Egyúttal az ágyszámot is bővítették az eredetileg tervezett ötszázra, valamint a betegeket foglalkoztató különböző műhelyek létesültek. Az évtizedek során, az egymást váltó igazgatók mind igyekeztek további újításokat, korszerűsítéseket friss szellemiséget vinni a hatalmas, erődszerű intézmény falai közé. A 20. század első felében létesült itt télikert, uszoda, teniszpálya, kisebb színház is, működött szalon a női és társalgó a férfi betegek számára. A műhelyek mellé immár az önellátást is segítő kertészet, mintakonyha és sertéstelep került. Fontos változást hozott az 1913-as felújítás is, amikor a katolikus kápolnát restaurálták. Ekkor kerültek a helyükre a Róth Miksa által készített színes üvegablakok és Nagy Sándor festményei is. Ezeket az 1970-es években ideológiai megfontolásból lemeszelték, de a 2000-es évek után restaurálták.
A második világháború során keletkezett károkat igen hamar sikerült helyreállítani, de 1945 júniusában a betegeket mégis kiköltöztették, hogy helyükre a szovjet katonai parancsnokság rendezkedhessen be. Amikor a betegek a következő év szeptemberében visszatérhettek, rajtuk kívül még 800 menekült, TBC-s hadifoglyok és a 150 hátrahagyott orosz elme- és idegbeteg katona is az épületbe került.
Az 1950-es évek második felében, az addigra már Országos Ideg- és Elmegyógyintézetté átkeresztelt létesítményben ismét modernizációk zajlottak, igyekeztek az egyre sokoldalúbb terápiáknak és foglalkozási lehetőségeknek is teret biztosítani. 1968-ra, fennállásának 100. évfordulójára az épület kívül-belül megszépült, az intézmény ekkor mind ellátottságában, mind szellemiségében korszerűnek számított. Az 1980-as években a főépület több lépcsőben megújult és a betegellátásban is folyamatosan változások zajlottak. Egy nemzetközi szinten is jegyzett kutatóbázis is kialakult az intézmény területén. Az évtized végére, a megváltozott diagnosztikai és kezelési eljárásoknak köszönhetően egyre több járóbeteget tudtak ellátni, aminek következtében 300 ágyat megszüntettek. A visszaemlékezések szerint az épület falai között ülésezett 1989-1990-ben az Ellenzéki Kerekasztallal párhuzamosan működő szakmai reformcsoport, az Egészségügyi Kerekasztal, amely az egészségügyi változások előkészítését segítette. 1996-tól kezdve azonban egyre erőteljesebb pénzügyi problémákkal kellett megküzdeni, amely folyamatos átalakításokhoz, leépítésekhez, bezárásokhoz vezetett, valamint a hatalmas épületegyüttes fokozódó műszaki romlását is felgyorsította. Az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetet életének végül egy igen szűkszavú minisztériumi rendelet vetett véget. „Az OPNI épülete nem alkalmas a betegellátásra, gazdaságosan nem lehet működtetni. Ebben az épületben gyakorlatilag az utcát fűtjük" – írták az indoklásban, amellyel az intézményt 2007. december 31-én bezárták.
A megszüntetés ellen az UNESCO műemlékvédelmi szervezete, az ICOMOS Magyar Nemzeti Bizottsága is közleményt adott ki, amelyben az intézmény jelentős története mellett a műemlék eredeti rendeltetésének a megőrzésének fontosságát emelte ki, de külön szólt a falak között működött kiemelkedő Pszichiátriai Képtár- Múzeumról is. A múzeum speciális gyűjtőkörébe tartozott az itt alkotó, ismert és amatőr művészek munkáinak megőrzése és feldolgozása, de emellett jelentős adattárat, kutatási anyagokat, iratokat és jegyzőkönyveket is őriztek.
Az értékes területen levő, nagymúltú és hatalmas méretű épület 2007 óta üresen áll, annak tulajdonjoga az állami vagyonkezelőre szállt. Az épületre a 2008-as ingatlanválság után a kerületi önkormányzat akkor vezetése új szabályozási tervet fogadott el abban a reményben, hogy ne lehessen elbontani és helyére – az akkor elterjedt hírek értelmében – ne épülhessen lakópark. Az ingatlant a majdani befektető csak egészségügyi vagy szabadidős célokra használhatná fel, például gyógyszálló létesítésére. A tervek szerint az ingatlanegyüttest a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő 2010 második felében szerette volna nyilvános pályázat útján értékesíteni.
A némaság évtizede után, 2020-ban már egy fizetős elitgimnáziumot álmodott a területre a magyar állam, amely közpénzen létesülne. Ebből a célból a 41 hektáros, 35 építményből – amelyből több épület műemléki védettség alá tartozik – állami tulajdonú területből 18,2 hektárt a Közép-európai Oktatási Alapítvány vagyonkezelésébe adták át. Az ötosztályos 400-500, várhatóan zömében nem magyar ajkú, határon túli diáknak szánt elitiskolát eredetileg 2022-ben, de legkésőbb 2023-ban szerették volna átadni. Az első céldátumig még egy kapavágás sem történt, ezért a kormány 2022 áprilisában egy rendelettel kiemelt beruházássá nyilvánította a magániskola fejlesztését. Ez – ahogy az Építészfórumon is olvasható – sajátos beépítési szabályokat és egyedi építési követelményeket tesz lehetővé a budai zöldövezetben.
A parkban elhelyezett, főleg az 1970-es években épült társasházakban kialakított szolgálati lakásokban azonban még harminc, zömében egészségügyi dolgozó család lakik az intézmény aktív korszaka óta, rendezetlen bérleti szerződéssel. A jogi útvesztőben vergődő családok kálváriájáról a Magyar Narancs tavaly februárban részletes riportot készített. A legutolsó – bár a beruházás miatt folyamatosan bizonytalan – hírek szerint a tulajdonosi jogokat gyakorló Külügyminisztérium 2021 nyarán ígéretet tett arra, hogy a Vagyonkezelő egy évvel korábbi felszólítása ellenére mégsem lakoltatja ki az itt élő családokat, akik maradhatnak, vagy a területen épülő új lakások egyikébe költözhetnek majd.
A maga idejében késve megnyílt, majd 140 év jelentős szakmai teljesítményt nyújtó, Buda egyik legnagyobb, célzottan megtervezett épületegyüttese másfél évtizede üresen áll. Az idő, ha a külső falakon még kevésbé látható módon, de belül egyértelműen érezteti pusztító hatását, a felújítás kezd halaszthatatlanná válni. Ahhoz azonban, hogy ez minőségi, az épülethez méltó módon történhessen meg, mindenképpen el kell halasztani a jövő évre remélt tanévnyitót.
Bán Dávid
Forrás:
https://index.hu/belfold/budapest/2009/12/05/gyogyszallo_lehet_a_lipotmezo_helyen/
http://www.kitervezte.hu/epuletek/egeszsegugy/orszagos-tebolyda-lipotmezo
https://magyarnarancs.hu/belpol/kozpenzbol-lesz-elitgimnazium-lipotmezon-234267
https://sites.google.com/site/opniweb/home
Varga Vera: A kápolna üvegfestményei az „Országos Budai Tébolyda" együttesében. Magyar Építőművészet, 1992 (83. évfolyam, 1-6. szám)
Vasárnapi Ujsag 1861/6.
Vasárnapi Ujsag 1869/9.
szerk.: Winkler Márk
