Úgy maradt… Szombathely hajdanvolt büszkesége, a Nagyszálló
Voltak, akik úgy gondolták, hogy a városhoz képest túl nagyra sikerült, mások inkább a pozícióját tartották elhibázottnak, de kétségtelen, hogy a szombathelyi Savaria Szálló a városi polgárosodás szimbólumát jelentette. Bő évszázados hányattatott múltja után azonban jövője is bizonytalan. Bán Dávid írása.
„A modern Szombathely megérte a modern kávéházak fénykorát is. Kávésaink vetélkednek egymással mostanság, hogy minél fényesebb és kényelmesebb lokalitásban fogadhassák a szórakozni kívánó közönséget. – Ebből a versenyből azonban kétségkívül a nagyszálló viszi el a győzelmi pálmát, amely a modern kényelemnek minden rafinált eszközével pompázik a Március 15-iki téren. A nagyszálló építkezése ugyan még nem nyert befejezést, de a Kovács kávéház ma este már ragyogó pompával tárja ki ajtait a közönség előtt. Az új kávéház nemcsak impozáns méreteivel, de világvárosias pompájával is egyszerűen csodás." – írja Vasvármegye 1915. szeptember 11-i számában a küzdelmes évek után végre megnyíló szecessziós kávéházról, a mai Savaria Szálló elsőként átadott egységéről, a város polgári életének későbbi fontos színteréről.
Szombathely városfejlődésének története valóban a római korig nyúlik vissza, hiszen a Pannónia provincián átvezető fő kereskedelmi útvonalon, a borostyánúton fekvő Savaria hamar jelentős településsé nőte ki magát. Noha a virágzó várost az 5. században többször feldúlták, majd a csapásokat még egy földrengés is tetézte, a terület a következő évszázadokban is állandóan lakott maradt. Nagyot ugorva az időben, a 19. század derekán a város újkori fejlődéséhez a legnagyobb löketet – mint oly sokhelyen másutt – a vasút megjelenése adta. 1865-ben készült el a Sopron–Szombathely–Nagykanizsa vasútvonal, ezzel Szombathely is felkerült a hazai vasúttérképre és igen hamar fontos csomóponttá fejlődött. A 19. század utolsó éveiben sorra épültek a városiasodást jelző épületek: huszárlaktanya, törvényszék, vasútigazgatóság. A város gazdaságával és iparával együtt a lakosságszám is lendületesen növekedett. Az 1880-as évektől a Szombathelyi Szépítő Egyesület több főútvonal és sétálóutca kiépítésére tett javaslatot, s ennek alapján, a budapesti Andrássy út mintájára kezdték kiépíteni a város sugárútját, a vasútállomástól a központ felé vezető Széll Kálmán utcát. Az útvonal két oldalán különböző paloták épültek, 1897-ben pedig megindult a villamosforgalom is. A palotanegyed lényegében az első világháborúig fejlődött és az útvonal belvárosi végét az 1915-ben elkészült Kovács Szálló, azaz a későbbi Savaria Szálló épülete zárta le. A századfordulóra elkészültek a modern nagyváros alapjai, noha Szombathely ipara és gazdasága ekkor már túl volt első fénykorán.
Ezzel egy időben Szombathely jelentős iskolavárossá és fokozatosan turisztikai célponttá nőte ki magát. A 20. század első évtizedében a város vasútállomására naponta hatvannál is több személyvonat érkezett és nagyszámú utas indult – főleg villamossal – a belváros irányába. Ekkor azonban még nem állt rendelkezésre kellő mennyiségű szálláshelyi kapacitás, ami gátja volt az oly ígéretes turizmus tovább fejlődésének. Ezt a hiátust megragadva, Kovács Jakab és neje, valamint veje, Schönfeld Ferdinánd a helyi sajtó és a városi képviselők egy részének lelkes támogatását maguk mögött tudva egy új nagyszálló építési engedélyének kérelmét nyújtotta be a városi tanácshoz, 1911 nyarán. A városi tulajdonban levő, akkori Március 15. téren, a Széll Kálmán utca befejezésénél még szabadon álló üres telekre elképzelt szálloda új térfalat hozott volna létre, ami a tervet benyújtók véleménye szerint méltóképpen zárta volna az oktogon-szerűen kinyíló teret. A 150 szobásra tervezett, kávéházzal, étteremmel, bálteremmel kiegészített szálloda megépítésének gondolata azonban nem aratott osztatlan sikert a városlakók körében, több beadvány született és mozgalom is indult az új létesítmény ellen. Voltak, akik csak az építkezés helyszínét kifogásolták, hiszen a város akkor rendezési terveiben az addig még parkosított Március 15. tér beépítése eredetileg nem szerepelt, majd később álandó kőszínházat tervezett oda a város. Mások a szálloda létét, fontosságát kérdőjelezték meg, szerintük a város méretéhez, igényeihez képest túlzó mértékű lenne a beruházás. A beruházás ellenzői között egyaránt akadt tudatos városvédő polgár, valamint a konkurens vendéglátóhelyek képviselői. A város végül kiadta az építkezéshez szükséges engedélyt a vállalkozók számára, akik 1912-ben Kovács Nagyszálloda névvel részvénytársaságot alapítottak és elindították a nagyszabású vállalkozás előkészítését.
Kovács, született Kohn Jakab és családja az 1870-es évektől váltak Szombathely vendéglátásának fontos szereplőivé. Kohn Jakab feleségével, Seidler Annával több népszerű kávéházat üzemeltetett. 1894-ben nyitották meg a fényesen berendezett és korszerűen felszerelt Sabaria kávéházat, majd egy évre rá kioszkszerű pavilont és kerthelyiséget létesítettek. A Kohn család egy évvel később Kovácsra magyarosította nevét, majd bekapcsolódtak a városi szálláshely-szolgáltatásba. A belvárosi Gothard-ház két emeletén, 35 szobával nyílt meg az első Kovács szálloda, de a bérleti viszonyuk 1915-ben lejárt. Ekkorra azonban már javában zajlott pompás új szállodájuk építése.
Az 1911-ben benyújtott, a saját vendéglátó múltjukkal garanciát ígérő tervek alapján megépítendő szálloda, amely várhatóan „Szombathely városának egyik monumentális épülete és látványossága leend", mihamarabbi elkészültét szorgalmazták a város képviselői is, de az építkezés mégis elhúzódott. A közgyűlés ugyan még 1911 júliusában egyöntetűen megszavazta, hogy a vígadó-szálloda építése céljából a vállalkozók kedvezményes áron megvásárolhassák a Március 15. tér telkét, ahol a terv szerint 1914-re már állt is volna az új nagyszálló, de a megnyitóeseményre még jócskán várni kellett – az is igaz, hogy a tervezés időszakában a háború kitörésével még senki nem számolt. A városi közgyűlés döntést a Vasmegyei Hírlap másnapi száma így üdvözölte:
„Mindenki igyekezett az öreg Kovács érdekében cselekedni, aki 40 év szombathelyi multja után ugyancsak rászolgált arra, hogy a város jó pénzért egy kis szívességet is tegyen neki... Végre is az öreg Kovács vágya teljesülhet. Építhet!... Egész életében úgy sem tett mást, mint épített,... de másnak. Most végre... magának is építhet. Rászolgált alaposan. Dolgozott eleget életében, a városnak bizony-bizony kárára soha sem."
A közgyűlés határozata ellen ugyan még egy ideig aktívan tevékenykedett a szállodaellenes mozgalom, amely négy fő érv köré építette fel érveit. Szerintük az ingatlan nem adható el, mert annak nagy részére nincs a város tulajdonjoga telekkönyvileg bejegyezve; a szóban forgó területet a tulajdonosok csak színház elhelyezésének céljára adták el a városnak; a szálló felépítésének esetén az épülettömböt körülvevő utcák keskenysége közrendészeti problémákat okoz, valamint a telek vételára túl alacsony. A szállodát ellenzők jogi úton próbálták a közgyűlési határozatot semmissé tenni, küzdelmük egészen 1912 tavaszáig tartott, akkor sikerült véglegesen pontot tenni a fellebbezési eljárások végére és megkezdődhetett a tényleges építkezés.
A terveket Vida Artúr budapesti építész készítette, az akkor népszerűnek és modernnek számító szecessziós stílusban. A nagyszabású terveket a helyi sajtó lelkesen üdvözölte, azonban a munkálatok a földmunkák elkezdése után, pénzügyi bizonytalanságok miatt elakadtak és ideiglenesen – kishíján véglegesen – leálltak. Az ez időben kialakuló balkáni konfliktusosok kedvezőtlen pénzügyi környezetet teremtettek és a szálloda finanszírozására egyre nehezebben találtak befektetőt. A város türelme is fogyatkozott, mitöbb Éhen Gyula, korábbi polgármester egyenesen Szombathely szégyenének nevezte a kellemes sugárút végén tátongó építkezési gödröt és azt javasolta, a város vásárolja vissza a területet, majd parkosítsa azt. A pénzügyi problémák végül csak 1914-re oldódtak meg, de végül ténylegesen nekikezdhettek a szálloda kivitelezésének. Az időközben kitört világháború miatt az építkezés menete tovább akadozott, így az épületet csak ütemesen tudták átadni.
1915. szeptember 11-én nyílt meg a „világvárosias pompájával egyszerűen csodás" Kovács kávéház, majd az év decemberében, igaz ekkor még csak korlátozott működéssel, maga a szálloda is. A komplexum utolsó elemének, a koncert- és báteremnek az átadására 1916 áprilisában kerülhetett csak sor, de eredeti rendeltetésének még pár évig nem tudott megfelelni. Termeit a szombathelyi postaigazgatóság szintén elhúzódó felépítéséig maga a posta vette birtokba, így az idővel a város büszkeségévé vált télikert és nagyterem a bálok és hangversenyek helyett 1923-ig postahivatalként funkcionált. A kiköltöző hivatal után a teret eredeti, bár korábban sohasem használt állapotába kellett visszaalakítani, ezért „Szombathely impozáns és minden igényt kielégítő találkozó- és szórakozó helye" csak 1923. november 3-án nyílhatott meg. Ezt azonban a szállodaalapító házaspár már nem érhette meg. Kovács Jakabné még a kávéház megnyitása előtt, 1915 áprilisában, maga Kovács Jakab pedig 1923 februárjában elhunyt.
A szálloda végül az eredetileg tervezett 150 helyett csak 115 szobával nyílt meg, de a világháború idején még azok sem a turizmust, hanem a hadsereget szolgálták. A tanácsköztársaság idején Szovjetház névvel működött, majd annak bukása után kezdhettek bele a vendéglátóipari bővítésekbe. 1919 szilveszterén nyílt meg a pincében kialakított Intim Kabaré, majd két évvel később a Kamara Színpad, mint állandó színházi játszóhely. A szállodai szobákat azonban még mindig nem a várva várt turisták foglalták el, hiszen két emeletet, a város tiltakozása ellenére a honvédség sajátított ki, hogy ott körletparancsnokságot működtessen. A katonákat azután a vámőrparancsnokság irodái váltották, akik egészen 1929-ig foglalták el a szálloda egy részét.
Emellett azonban, ha nem is az eredetileg eltervezett módon, de mégis beindulhatott a vendéglátás. A szálloda földszintjén könyvtárat és könyvesboltot, majd pazar berendezésű cukrászdát alakítottak ki. Itt nyílt meg Szombathely legmodernebb fodrász- és manikűrszalonja is, de az épüket üzemeltetése, főleg a kényszerű körülmények között szinte álladóan veszteséges volt. Az alapítók leszármazottjai végül 1941-ben kezdeményezték a csődön kívüli kényszeregyezségi eljárás elindítását, majd a végzést követően a család végleg kivonult a részvénytársaságból, amely ezúttal megvált a Kovács névtől, ami a szálloda homlokzatáról is lekerült.
Az intézmény kávéházában és impozáns, városszerte ismert télikertjében számos rangos művész és tudós lépett fel, mellettük pedig a helyi alkotók és műkedvelők is bemutatkozhattak. A Faludi Ferenc Irodalmi Társaság által rendezett felolvasásokon megjelent Kosztolányi Dezső, Móra Ferenc, Móricz Zsigmond, Nyírő József és Féja Géza is. Az épület számtalan kulturális és szórakoztató rendezvénynek adott otthont. Volt időszak, amikor naponta több előadást is tartottak a kamarakoncertektől kezdve a kabarén keresztül az irodalmi eseményekig. A rendezvények azonban nem mindig kecsegtettek az elvárt sikerrel: az addigra már országosan jól ismert Kosztolányi Dezső szerzői estjén például „kínosan kongott a Kulturház nagyterme", de nem vonzott sokkal több érdeklődőt Németh László vagy Szabó Lőrinc fellépése sem. „A közönség fagyos közönyét vagy szeszélyét meg kellett éreznie a színtársulatoknak is, amelyek sok szellemi és anyagi kárt szenvedtek az érdeklődés hiánya miatt."
A második világháború után az akkori Szombathelyi Nagyszállót hamar államosították és innentől kapta meg a Sabaria elnevezést. A hajdan pompás szálló azonban sokat vesztett presztízséből, ami részben köszönhető volt a társadalmi szokások megváltozásának. A Széll Kálmán utca – amelyet egy időszakra Sztálin útra neveztek át – szerepe csökkenésének, a villamosvonal megszűnésének és az épület elavuló műszaki állapotának. Ahogy a Vasi szemle hasábjain 1964-ben megírták: „Az öreg nagyszálló, a Savariának nevezett Kovács Szálló elmúlt 50 éves és megöregedett. A 240 ágya ma már csak elméletileg nyújtja a kényelmet, hiszen alig van fürdőszobája és télen a felső emeleteken nem működik jól a fűtés. Felújítani csak akkor lehet, ha valamilyen intézmény, leghelyesebben egy új szálloda átveszi a terheket." Az épület felújításának gondolata már az 1960-as évek közepén felmerült, de mivel a szálloda még megkopott állapotában is kiemelt fontosságú volt a megyeszékhely idegenforgalma számára, ezért addig nem volt lehetőség a munkálatokat elkezdeni, amig új szálláshelyek nem létesülnek. Hiszen a Sabaria Nagyszállóban ekkor még szinte egymást érték a bálok, lakodalmak, de számos országos és nemzetközi konferenciát is befogadott.
1968-ban épült meg Szabó István tervei alapján a hatszintes, 120 ágyas Isis Hotel, amelyet az 1990-es évek elején zártak be, ma irodaházként működik. Az Isis átadásával lehetett csak tehermentesíteni a Sabaria Nagyszállót, amelyet 1977-ben csatoltak a HungarHotels szállodalánchoz. A rég várt felújítás végül 1978-ban kezdődött és bő hét évig tartott. A munkálatokat azonban évtizedes vita előzte meg, amelyben a város polgárai aktívan részt vettek és véleménycikkeik sorozatban jelentek meg a Vas Népe hasábjain. Sokan érveltek a szálloda bontása mellett, részben gazdasági megfontolásból – oly sokba kerülne a régi épület modernizálása, hogy észszerűbb lenne egy teljesen új létesítmény felépítése –, mások azzal hozakodtak elő, hogy a Nagyszálló útját állja az állomás felől érkező utca tengelyének, gátja a városrész fejlődésének. Szerintük ez a térség jócskán elmarad az akkor épp ismét lendületesen fejlődő megyeszékhely más részeitől, s ezen elsősorban a Nagyszálló elavult épületének és a lényegesen később épült Savaria Mozinak a lebontása segíthetne.
A város vezetése és a tulajdonos HungarHotels végül a korszerűsítés mellett döntött. A télikert és az étterem-kávézó kivételével teljes alaprajzi átrendezést hajtottak végre, ugyanakkor külön gondot jelentett, hogy a tégla pillérvázas tartószerkezet már nem volt időtálló. A Sellyei Gábor (VASITERV) vezette tervezőcsapatnak számos nem várt problémával kellett megküzdenie, mire 1985 végére elkészült a felújítás és Savaria Szállóként ismét megnyílhatott az épület. „Ha az épület nem is a létrejöttekor jellemző pompájában tündöklik, a saját kategóriájában ma is minden vonatkozásban korszerű és ami ennél is fontosabb, az alkalmazott egyszerű eszközök mellett is képes felidézni egykori hangulatát." – írja a felújításról a korabeli kritika. Igaz, a kétcsillagos besorolást kapott szálloda újonnan kialakított 90 szobájából csak 30-nak volt saját fürdőszobája, további 30-ban csak zuhanyzó és mosdó, a többiben már csak mosdó szolgálta a vendégeket.
A rendszerváltás után elindult privatizáció során 1998-ban került új tulajdonoshoz az addigra már ismét felújításra szoruló, gazdaságtalanul működő szálloda. Innentől kezdődik az épület legújabbkori kálváriája a kusza szövetű tulajdonosi hálózatban, amelyet a Nyugat.hu munkatársai próbáltak kibogozni. Oknyomozásuk szerint a Saváriát a mára szintén „ideiglenesen" bezárt Claudius szállodával együtt egy csomagban vásárolták meg igen kedvező áron és a két épületet további nagyberuházásokhoz fedezetül használták. Ugyan a Claudiust még 2004-ben felújították, de ennek következményeként a Savaria egy évre rá bezárt.
Az épület túlélése a mindenkori városvezetés számára kiemelt cél volt, de megfelelő befektetők és elképzelések híján végül nem történt érdemi előrelépés. Volt, aki elegáns üzleteket és fitnesztermet álmodott az alsóbb és luxuslakásokat a felsőbb szintekre, de az 1982 óta műemlék jellegű épület ilyen jellegű funkcióváltása a szabályozásban nem megengedett. Mások kaszinót és hozzá tartozó szállodai szobákat alakítottak volna ki, de felmerült a bezárásakor kétcsillagos szálloda rekonstruálásával egy ötcsillagos létesítmény megnyitásának gondolata is. Az épület állaga mindeközben egyre romlott, ugyanakkor a polgárok szívükön viselték a nagymúltú és a város korábbi életében jelentős szerepet játszott épületük sorsát. Az bezárt szállóról előbb kiállítással, majd a centenárium alkalmából flash mobbal emlékeztek meg.
A mai városvezetés a 2019-es önkormányzati választások idején ígéretet tett arra, hogy megoldást találnak az épület újjáéledésére. Nem sokkal ezután egy új, rejtélyes befektető jelentkezett, igen kedvező vételi ajánlattal, amelynek hatására a város lemondott az elővásárlás jogáról. A szálloda sorsa, azon kívül, hogy másfél évtized után gazdát cserélt, egyelőre változatlanul bizonytalan. Új tulajdonosa még nem állt elő tervekkel, elképzelésekkel, voltaképpen még az állagmegóvást és a karbantartást sem végzi el. Megteszi ezt helyette a város, rendszeresen benyújtva a számlát a tulajdonosnak, ő pedig fizet. A helybéliek némi csalódottsággal, de még reménykedve várják, hogy egyszer csak újjáéled a város polgári fellendülésének hajdani központja és nem teljesedik be a szálloda korabeli ellenzőinek vágya, hogy végleg eltűnjön a föld színéről a valaha oly neves Kovács szálló.
Bán Dávid
Források:
Életünk, 2015 (53. évfolyam, 7-8. szám) - Savaria Szálloda emlékszám
Magyar Építőipar, 1986 (35. évfolyam, 1-2. szám)
Vas Népe, 1968. április (13. évfolyam, 88. szám)
Vas Népe, 1968. április (13. évfolyam, 93. szám)
https://www.nyugat.hu/cikk/tundermesek_talalkozasa_valosag_savaria_szallo_tortenet_1_resz
https://www.nyugat.hu/cikk/jon_ebredest_hozo_csok_nerceg_savaria_szallo_2_resz
Szerk.: Winkler Márk
