Újabb esély Góliátnak!

Építészek és városvédők tiltakoznak az ellen a 2007-ben hozott kormányrendelet ellen, amely jelentősen leszűkítette az építési engedélyezési kört, szabad teret adva az önkényes beépítéseknek és átalakításoknak, a további városkép – rombolásoknak. A Podmaniczky Páholy véleménye.

Az Önkormányzati és Területfejlesztési Minisztériumban – akkor, amikor még a mostani kormányfő volt a vezetője s az építés ügyei ehhez a tárcához tartoztak –2007 decemberében született meg a tavaly szeptemberre tovább „finomított” rendelet, amelyről elmondhatjuk: a legteljesebb mértékben vállalkozó- és beruházó barát. Mondhatni csak azok érdekeit veszi figyelembe, akik széttépítik a város(ok) és az ország arcvonásait. Saját hasznukat (megélhetésüket) keresve, saját gazdasági érvényesülésük oltárán áldozva fel – megélhetési építészekkel szövetkezve – településeink, köztük – és ez nekünk különösen fáj – Budapest épített örökségét.

Mielőtt ennek a merényletnek a tartalmára kanyarodnánk, tovább kell ragoznunk még egy kicsit a kérdéskörnek azt a vonatkozását, amit  igazgatásinak-hatóságinak nevezhetnénk. Hogy világosabban látszódjék, milyen is a törvényi, a jogszabályi helyzete annak, ami ebbe a tevékenységi vagy éppen nem-tevékenységi körbe tartozik.

Nos, azóta, hogy megszűnt az ÉVM, azaz az Építési és Városfejlesztési Minisztérium – sok éve ennek már – az építésügy tárcák közötti vándorútra indult, és szét is esett rendszerének együttes kezelése, annak minden lehetősége. Volt a Földművelésügyi, aztán az Önkormányzati, most éppen a Gazdasági tárcánál, ahol folyamatosan szenvedi el a hibernáció minden következményét, tetszhalott, mintha tényleg nem tudna magáról. Közben, ami magukat az épületeket illeti, megépítésük, átépítésük, lebontásuk engedélyezése egyfelől önkormányzati feladat és felelősség, másfelől az a gondosság, amit megkívánna minden ilyen, olykor száz évig is a púpként viselt „fejlesztés”, olyan főépítészek hatáskörébe utaltatott, akiknek semmiféle döntési jogkörük nincs (ahogy a melléjük rendelt tervtanácsoknak se). Mondhatnak, amit akarnak. Annak a politikai – ám építészetileg-szakmailag felkészületlen – testületnek címezve egyébként, amelytől sorsuk: kinevezésük, állásuk, egzisztenciájuk függ.
És mi a helyzet épített értékeinkkel?

Az idők során kialakult kompetenciarendszerben – mára tematikailag széles jogkörrel felruházva – a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal dolga gondoskodni a nemzet legfontosabb örökségelemeinek a sorsáról. De hogy bevonnak-e ebbe a körbe bármely objektumot, arról a Kulturális Minisztérium dönt. A törvényi gyakorlat megadja ugyanakkor a jogot az önkormányzatoknak is, úgynevezett helyi értékvédelmi rendelet megalkotására, hogy felléphessenek a védelem mezében. De érdekeik nem mindig esnek egybe (sőt, a legritkábban) azokéval, akik ezt a várost, a települések bármelyikét lakják, s otthonosságát, élhetőségét, arcvonásait – ha azok értéket jelentenek, történelmet, hiteles hátterét a polgártudatnak – szeretnék megőrizni az utókornak. Ha már a szocializmus oly sokat rombolt rajta (városi településközpontok, lakótelepek), s az elszabadult kapitalizmus megint csak ezt tette-teszi (lakóparkok a belső városrészekben, a Zsidó negyed sorsa).

Vegyük mégis azt az esetet, hogy az önkormányzat érzi e téren a felelősségét, s el van szánva arra, hogy megőrzi, ami arra érdemes és még megvédhető. Felismeri, hogy épített világának egyedi arcvonásai legalább olyan vonzerőt jelentenek (mondjuk) az idegenforgalomban, mint ha majd csődbe ment vagy éppen prosperáló külföldi sztárépítészek buborékjait mutogathatnák a nagyérdeműnek. Vagy felhőkarcolókat ambiciózus kerületek (Manhattan lesz az is – kicsi, savanyú, üveges tekintettel mered ránk, de a mienk…). Belátja, élő örökségünk is gazdasági erő Budapesten (például), mely nagyvárost (például) éppen hogy azért keresik fel a városnéző turisták, ami egyedi arcvonásait jelenti: az eklektikus-historizáló utcaképben gyönyörködni.
Páratlan a mutatvány, még mindig. S még mindig sokan vannak, akik ezt fényképezni, hazavinni jönnek hozzánk, s hagyják itt cserébe az euróikat.

Tegyük fel tehát, védik helyi rendeletekkel még meglévő értékeiket némely kerületek (féltucatnyinál kevesebb önkormányzat). És a főváros is tesz ennek érdekében lépéseket. A helyi védelem ernyője alá von fontos épületeket, amelyek nem műemlékek. Ha nem is azok, így és ezért többé-kevésbé szigorú előírások egyengetik sorsukat, van valami fogódzkodója annak, aki érdekükben felszólal.

Nos, az a rendelet, amiről a bevezető mondatokban szó esett, az ő esélyeiket – s ezzel a települések igazi gazdáinak, a polgárságnak az esélyeit – rontja, rombolja tovább, amit meghozott (de nem megalkotott: az alkotó munka végül is felelős önmagáért) 2008 elejére az önkormányzati, módosított tavaly szeptemberre (tovább vállalkozó-barátosított) a gazdasági tárca rendelete, és tette szinte kilátástalanná a közösségek érdekeit védelmező civil formációk fellépését: a Dávidokét szemben Góliáttal.

Az építésügyi hatósági eljárásokról valamint a telekalakítási és az építészeti-műszaki dokumentációk tartalmáról szóló, a 17/2008. (VIII. 30.) NFGM rendelettel módosított
37/2007. (XII. 13.) ÖTM számú rendeletet ugyanis egyfelől (csak) bejelentési kötelezettséghez kapcsol bizonyos, de az épületek arculatát alapvetően megváltoztató építési beavatkozásokat. A bejelentés eljárásáról ugyan azt mondják a jogászok, hogy éppen olyan erős, mint az engedélyezési eljárás volna, de ez persze porhintés a javából. A bejelentés elmulasztása gyakorlatilag nem jár semmiféle jogkövetkezménnyel, és egy olyan országban, ahol engedély nélkül folyik sokszor és sok szereplővel amúgy engedélyhez kötött (bármiféle) tevékenység, de a legritkább esetben vannak a dolognak visszatartó erőt jelentő következményei, enyhíteni az eljárás rendjét: bűn. S ezt tudja is mindenki. Ezeknek a történeteknek minden szereplője.

De ha elfogadjuk – naiv, jóhiszemű lúzerek –, hogy a bejelentés is elég a hatósági engedély esetleges megtagadásához – persze csak ha van helyi értékvédelmi rendelet! – ott vannak még azok a műveletek, építési tevékenységek, amelyeket be se kell jelenteni!

Aki akarja, megteszi. Ha aztán a hatóság értesül arról – ki tudja mikor: hogy megszegték valakik ezzel a bejelentéshez sem kötött beavatkozással, ha éppen van, a helyi védelemre vonatkozó rendeletét – hát majd harcolhat az eredeti állapot visszaállításáért.

Esélyeinek oddsja siralmas.

Nem is beszélve (például) azokról a budapesti historizáló épületekről, amelyeket semmiféle helyi vagy minisztériumi rendelet nem véd, de a város arcvonásai belőlük rajzolódnak ki múltunk és jelenünk virtuális filmvásznán. Nem beszélve (például) a védett épületek, utcák, negyedek, világörökségi területek védőzónájáról. Itt és ott azt csinál a beruházó egy épülettel, amit csak akar.

Ez az a helyzet – állapot – amivel kapcsolatban megszületett a Podmaniczky Páholy állásfoglalása, amelyet az akció szövetség alapítói közül aláírtak a kezdeményező, a Budapesti Városvédő Egyesület, illetve a Budapest Világörökségéért Alapítvány, az ICOMOS Magyar Nemzeti Csoportja, a Kamermayer Projekt Egyesület, a Kós Károly Egyesülés, a LÁT-KÉP Egyesület, a Levegő Munkacsoport, a Nagy Budapest Törzsasztal, az Óvás! Egyesület, a Szeretem Budapestet Mozgalom.

És eljuttatta valamennyi érintett minisztériumhoz, hatósághoz, Budapest önkormányzataihoz, az építész-szakma képviseleti és civil szerveződéseihez. Nyílt levél formájában pedig közreadta a BUDAPEST, a Városlakók lapja hasábjain, és azoknak az elektronikus és nyomtatott médiumoknak oldalain, amelyeknek újságírói, szerkesztői maguk és érzik felelősségüket azért, ami ebben a városban, vesztünkre, újra és újra megtörténik.

Mert ha a Páholy és a hivatásukat fölismerő szakemberek nem éreznek lelkiismeret- furdalást az ilyen és hasonló ügyekben, ha senki nem szól, amikor szólni kell: magunkért, sorsunk meg van pecsételve.

Cinkos, aki néma. Túl sokszor elfelejtjük.

Három fázisát mutatjuk be a a fenti képsoron – az eredeti, a jelenlegi állapotot megörökítővel kezdve – a mostantól bejelentéssel vagy anélkül végrehajtható beavatkozásoknak, egy fővárosi védelem alatt álló házon (a Nagykörút egésze fővárosi védelmet élvez: folytonosan tapasztaljuk, s egyre többször, hogy ez bizony nem a legerősebb gátja mások tapintatlan önmegvalósításának). Az elsőn látni, ahogy most fotózhatja a turista. A másodikon azután, hogy az egyik emelet homlokzati sávját szép kék csempékkel igazították ki a tulajdonosok, eggyel fentebbi szinten pedig kékre festették. (Ezeket a beavatkozásokat be kellett – volna? – jelenteni.) A harmadikon teljes vértezetben megszemlélhető, mi minden kerülhet a homlokzatra, úgy, hogy senkinek sem kell még egy szót sem szólni: engedélyezné-e? Cégérek mindenhol, a csempéknek elkötelezett tulajdonos feleségének ifjúkori szobra (persze nem szabad három méternél magasabbnak lennie, és nem is az!), a legfelső szint talán buddhista szentélyének cégérszobra, napelemek, ahányat csak akarsz, s ahová csak szeretnél. Akinek nem tetszik? Gondoljon Góliátra. És segítse legalább egy parittyával a Dávidokat…

Podmaniczky Páholy