Újratöltve – Láng Művelődési Központ
Angyalföld kulturális életében jelentős esemény a közel 80 éves története során több ízben átépített, „mindennapiságában rendkívüli“ Láng Művelődési Központ újjászületése az Archikon tervei alapján. Juhász Ákos DLA írása.
"A Láng Kultúrházat a gyári tisztviselői sportkör tevékenységének részeként, az 1930-as évek végén, részben a tornaterem helyiségéből hozták létre. Az épület a sportkör keretében indult egyéb csoportoknak, valamint az 1929-ben alakult Tisztviselői Dalkörnek biztosított helyet.
Az időközben megnövekedett igények miatt, 1968-ban megkezdődött a művelődési ház átépítése, melynek kapcsán az utcai fejépület kivételével elbontották a meglévő épületeket, és ekkor épült a színháztermi épülettömb, a kétszintes konzolos tetőfelépítménnyel együtt.
Az Angyalföldi Láng Művelődési Központ 1970. január 14-én történt átadásakor az épületben 456 férőhelyes színháztermet és új hírlapolvasót nyitottak meg az épület földszintjén... Az utóbbi időben felújítás, átalakítás, bővítés - a bejárati előtető 2002-ben történt létesítését kivéve - nem történt."
Részlet a műleírásból, ArchIKON
2018-ban, csaknem 80 évvel alapítása után új fejezettel bővül a ’Láng’ története. Vajon ez milyen lesz? Ambíciózusabb, esetleg kifinomultabb, mint az előzőek? Igazi újjászületés, vagy csak amolyan ráncfellvarrás? Ismerős, vagy új hősökkel találkozunk majd? Akár egy blockbuster új epizódjának premierje előtt nem kis várakozás övezi az átadást. A médiajelenlét némiképp elmarad az Incredibles 2 bemutatójától, pedig arra csak 17 évet vártunk (és nem 47-et), de a helyi lakosság önkéntes visszejelzései alapján nem kevésbé érzelmes pillanatról van szó.
Nem kétséges, hogy önmagában nagy fegyvertény, hogy kozmetikai kezelés helyett sor került a művelődési központ minőségi fejlesztésére. Jelentősége számomra nem csupán abban áll, hogy a kerület új, korszerű épülettel gazdagodik, hanem talán éppen az ellenkezőjében... Visszakapott valamit, ami nagyszüleink bútoraihoz hasonlóan rendszerint lomtalanítás áldozatául esik. A legjobb szándékú beruházói törekvések is gyakran irányt tévesztenek félreismerve megbízóik valódi értékrendjét. Ilyenkor megy a lecsóba berendezés, dekoráció és nem leltárba vehető minőségek: karakter, atmoszféra, a múlttal való tapintható kapcsolat is, hogy helyet adjon nagyobb, gyorsabb, fényesebb, okosabb megoldásoknak. A Rozsnyai és a Lomb utca sarkán most szerencsére nem ez történt.
Növekedésre épülő társadalmunkban automatikus, a régi kidobását feltételező szemlélettel ellentétben a tervezők itt fontosabbnak érezték az önazonosság és folyamatosság értékeit. Úgy tűnik, sikeresen hangolódtak a helyi közösség frekvenciájára, így olyan hangok is hallhatóvá váltak, amelyek mindössze egy tömbnyire innen, a Váci út dübörgésében már kivehetetlenek. Félreértés ne essék, a korszerűsítés kiterjedt a térrendszer, a felszereltség, az informatika és gépészeti rendszerek alapvető fejlesztésére, ám mindez nem járt a meglévő identitás lecserélésével.
Bizonyos értelemben magára talált és önbecsülésében megerősödött az épület azáltal, hogy ’csak’ a szükséges határig ment el, nem tovább. Nem kívánkozott magasabb társadalmi szintre, mint ahová tartozik. Kisebbségi érzést palástoló evolúciós ugrás kísérlete helyett megadja a becsületét saját eddigi értékeinek. Számomra az benne az üdítő, hogy vállaja és meg meri mutatni hétköznapiságát, semmiből nem csinál nagy ügyet. Ez pedig mifelénk nagy ritkaság. Különösen a ’90-es évek óta jellemző házunk táján a gesztusok ’túltekerése’ és ez a példa is mutatja, hogy e betegség mára csillapodni látszik. A nagyvilágban bizonyos színtereken még javában tombol a mértéktelenség, ugyanakkor egyre elkerülhetetlenebb és elfogadottabb az újrahasznosításra és újraéertelmezésre alapozott építészet mint a vadonatúj építés alternatívája. A Láng megújulása talán nem is szándékoltan, de természetes okokból ennek az ’ésszerű’, stilisztikai kategóriákkal nem foglalkozó építészetnek csapásirányába esik.
Ebben a projektben a tervezők erényt kovácsoltak a rendkívül alacsony kötségkeretből, ami egyrészt eleve kizárta pazarló megoldások alkalmazását, másrészt megkövetelte a meglévő struktúra lehető legnagyobb mértékű átmentését. Ráadásul épp olyan találékonyságot követelt meg, akár ötven évvel ezelőtt Tokár Györgytől és a GVÉTI tervezőitől, amikor ha nem is a szerény költségvetés, de a hiánygazdaság hasonló mértékben korlátozta az építész eszköztárát. A mértéktartás ebben az esetben nem jelenti azonban a radikális döntésektől való visszahúzódást, sőt. Éppen csak nem a látványos külsőségek formájában, hanem szerényen, a színfalak mögé rejtett módon követi el titkos merényleteit. ’Az a gyanús, ami nem gyanús’ elvét szem előtt tartva apró trükköket eszeltek ki a fiatal tervezők, hogy szellemességgel pótolják a konyhakészen kapható megoldásokat. Ilyenekre lépten nyomon rábukkanunk makro- és mikro-léptékben egyaránt, amint alaposabban szemügyre vesszük az épületet: a burkolatok anyagválasztásától a mennyezet részletképzéséig.
A művelődési központ tömege és alapvető karaktere ugyan nem változatlan, de a Tokár-féle eretedivel azonos hangnemben szól, mégis valamivel egységesebb, egybehangzóbb hangszereléssel. A változtatások az arányokat sem hagyták érintetlenül, de a modern szerkesztés játékszabályainak tisztelete továbbra is érezhető. Az 1970-es könyörtelenül őszinte, a korabeli előregyártott vasbeton elemek teljes arzenálját bemutató (és hőhidakban egyaránt gazdag) szerkezet korszerűsítése óhatatlanul újabb rétegekkel ’kövéríti’ a házat, ám ettől az mégsem vált nehézkessé.
A logikus és átlátható térrendszert magába foglaló sarkos, kubista formát megerősíti az épület homogén, mindent befedő új terracotta burkolata. Ez a természetes, de élénk szín nagyvonalúan egyesíti a korábban elkülönülő fejépületet a színházi szárnnyal és köztük tömegében hangsúlyos, nagy kiülésű új előtetővel jelöli ki a bejáratot.
A kompozíció korábbi három eleméhez rendelt különböző anyagok (alumínium panel, bazaltzúzalék, mezőtúri tégla) hierarchiáját felváltotta az egységes vörös kerámiafelület. Ennek sávosan váltakozó bordázott textúrája finom felületi játékot eredményez, amely a nézőpont és az árnyékok változásával gazdagítja a homlokzatot és triviális tektonikus gesztusok helyett a felület minőségén keresztül kezdeményez párbeszédet az együttes egységei és épületszomszédai között. A színházi szárny nyílásainak megszakítatlan sávját a megváltozott belső kialakítás nem követelte meg, a kitöltő panelek síkbeli elmozdításával mégis egységes főhomlokzat jött létre, amely elegáns ritmusú, két szintet átfogó pilaszterei ünnepélyes hatást keltenek. Jóllehet, a torony új arányai az eretetinél szerencsésebbek (mondhatni Aalto-i hatás érezhető megfogalmazásában), a legfölső szint kilátásának megszüntetését veszteségnek gondolom. Igaz, a könnyen megközelíthető tetőterasz potenciálja ezért a jövőben kárpótlást nyújthat. Ha közelebbről megvizsgáljuk a terracotta burkolatot, leleplezhetjük a tervezők egyik szellemes trükkjét, amellyel zavarbaéjtően gazdaságos megoldást találtak a homlokzat burkolására: fagyálló padlóburkolatként jobban ismert téglányokat a hátoldalnak szánt rovátkolt felületével kifelé rögzítettek közvetlenül a hőhidakat megszüntető táblás ásványgyapot rétegre bonyolult és költséges high-tech rendszerek alkalmazása helyett. Hasonló ésszerűséggel nyúltak a színházterem egykori vörösfenyő falburkolatához, amely akusztikai szempontból finomított profillal, de (némi felcsiszolást követően) teljes egészében az eredeti elemek kerültek a falakra.
Az átalakítás a fizikai síkon tett beavatkozásokon túl mélyebb minőségi rétegeket is érintett és tárt fel. Ezek közül a legjelentősebbnek azt találom, hogy vállalhatóvá, sőt büszkeségre érdemessé emelt divatja múlt elemeket (igyekszem kerülni a Retro felszínessé csépelt kategóriáját), mint például a megmentett roncsolt beton mellvéden függő eredeti Toto-lotto embléma ötvösremekét, vagy az eredeti alapán újragyártott műbőr kagylófoteleket és egyéb bútorkülönlegességeket.
Ebben az épületben nem szükséges viselkedni. Legalábbis nem másképp, mint amit természetesnek érzünk. Hiszen nem arról szól, hogy más előtt jól nézzünk ki, hanem hogy vegyük észre, hogy minden megvan... Ide kívánkozik Johann Peter Hebel „Nem remélt viszontlátás" című írása1 (Franz Kafka szerint a világ legcsodálatosabb története), amelyben egy fiatal sóbányász épp esküvője előtt a tárna mélyén leli halálát. 50 évvel később (miközben Amerika kivívja függetlenségét, Napóleont bevonul Poroszországba, a törökök feladják Európát és a svéd király meghódítja Finnországot) a bányász csodálatos módon vitriol által konzervált testét megtalálják és felhozzák a mélyből. A látszólag sértetlen, fiatalkori szépségéből semmit sem veszített test ismét találkozik az azóta is őt gyászoló 70 éves menyasszonnyal...
A Láng sporttelep kis téglaépülete szemtanúja volt egy viharos századnak, amely alapjaiban átírta kultúrához való viszonyunkat. Csupán legutóbbi átépítése óta több politikai, gazdasági és kulturális átrendeződés zajlott le körülötte, gyakorlatikag semmi sem olyan, mint azelőtt. Ugyanakkor tény, hogy 2018 őszén a megnyitón ugyanazok a lábak fogják koptatni a táncparkettet, mint az 1970-es avatási ünnepségen. Talán kicsit kevésbé rövid szoknyában, de mégiscsak ugyanazok a lábak...
Nem tévedés, a lokálpatrióta törzsközönség jelentős része a fiatalabb generációkon keresztül megható módon biztosítja a folytonosságot. A fejlett társadalmakban természetes módon a közösség ereje az egyéni motivációkon alapuló, alulról építkező civil értékeken nyugszik, felülről diktált ideológiák helyett. Reménykeltő azt látni, hogy a Láng új fejezetét nem kultúrpolitikai, vagy fogyasztói kultúrába bújtatott piaci érdekek írják. A Keil Ernő Közhasznú Fúvószenkar, az Eszperantó Rovartani Egyesület, vagy a Vasútmodellező Gyermek- és Ifjúsági Szakkör új otthona vélhetően jól fogja érezni magát új bőrében.
Juhász Ákos DLA
1. Johann Peter Hebel: Unverhofftes Wiedersehen, 1811, Der Rheinländische Hausfreund
Többek között a Láng Művelődési Központ is megtalálható az Építészfórum kortárs építészeti térképén, melyet itt lehet böngészni további munkákért és cikkekért.
