Utóirat az olimpiáról

"Hetekkel ezelőtt az Építészfórum szerkesztő asszonya kért tőlem egy írást az olimpiáról, a budapesti pályázatról, annak településfejlesztési kérdéseiről. Akkor nemet mondtam, most meg, amikor már minden jel szerint nem aktuális, akkor írok valamit. Írok, mert meggyőződésem, hogy a kudarcok is javunkra válhatnak, s a kárba ment terveknek is lehet gyümölcse." Körmendy Imre gondolatai az olimpiáról.

Azért ragadtam tollat, illetőleg billentyűzetet, mert nem szeretném, hogy - mint már annyiszor - ne vonjunk le tanulságokat egy-egy megtörtént eseményből, s ráadásul lehetőleg jó tanulságra jussunk. Ha valaki nem értené, hogy mire gondolok, íme, néhány példa. A nagy tiszai árvizek után megtörténtek az újjáépítések, helyi jellegzetességeket továbbéltető házakkal, jelentős állami erőfeszítésekkel, de nem történt szakmai és társadalmi gondolkodás arról, hogy milyen esetekben kell és szabad ott helyben újjáépíteni az elpusztult, életveszélyessé vált épületeket, s mikor kell arról gondolkodni, dönteni, hogy nem azon a helyen kell folytatni az életet (mert gyakran el fogja önteni az árvíz, mint ahogy tette ezt sok épülettel e Felső-Tiszavidéken). A mostani jeges ár egész házacskákat sodort magával, de évtizedek óta nem nézünk szembe azzal, hogy talán nem kellene építkezni a nagyvízi mederben, sőt a már felépült házakat is el kellene bontani, kezdve a kritikus szűkületektől, az ott lévő telkekről (pl. egykori zártkerti szerszámkamrák, amelyekben esetenként laknak; üdülők, amelyek sokszor szintén lakóházként funkcionálnak).

Az ajkai tározó okozta súlyos tragédiák után Kolontáron és Devecserben példás gyorsassággal új lakóterületek létesültek garantáltan ármentes helyen, de egy szót sem beszéltünk arról, hogy a bajt jelentősen növelték a településeken korábban történtek (ezzel nem mentve a felelősöket!). Jelesen az, hogy Devecseren a partközeli, mély-fekvésű, szegények lakta lakóterületnek a minimális árvízvédelme sem épült ki évtizedeken keresztül, s Kolontáron – mint oly sok helyen az országban – a patak feletti híd minimális áteresztőképességgel (a víz számára, a híd alatt) épült, s az átvezető út menti területeket egészen a partig felosztották építési telkeknek, s be is épültek azok. Ha nem így történt volna, a vörösiszap-ár nem követelt volna emberi életeket.

Máshol az országban is hasonló helyzetek vannak: a három településből egyesült Edelényben minden nagyobb víz elönti a városházát és a művelődési házat (meg számos más épületet), mert a Bódván átvezető, a településrészeket összekötő út mentét végig, a hídig beépítették, s egy néhány éves szárazabb időszakot követően a patak mentén megnyitották a Bódvai utcát, rajta végig lakóházakkal. A devecseri és kolontári tragédiát és az árvizeket követően történt országos felmérés a hasonló, veszélyes helyekről, helyzetekről? Dolgoztak ki programot ezek fokozatos, szisztematikus (s nem kampányszerű) megoldására, megváltoztak-e az előírások a hidak méretezésére, a folyóvizek melletti területek beépítésére?

Az elmaradt Bécs – Budapest világkiállítás komoly városfejlesztési eredményeket hozott, nem maradt eredménytelen. A mai politikai helyzetben az Antal-kormány javára írják a kiállítás tervezését, de a történeti tény az, hogy még a rendszerváltás előtt merült fel az ötlet (Marjai et. nevével fémjelezve), s a kiállításban az lett volna az üzenet, hogy a két, ellentétes, ellenséges „világrendszerhez” tartozó ország fővárosai közösen hoznak létre egy világeseményt. A nehéz gazdasági helyzetben és időzavarban meghozott lemondás ellenére sorakoznak az eredmények, íme, néhány: e terv előkészítése kapcsán történt meg évtizedek óta először, hogy a MÁV (állam az államban) feladott egy egész pályaudvart (a Duna-parti teherpályaudvart), amin új negyed jött létre a Nemzeti Színházzal, a Művészetek Palotájával és számos egyéb beruházással; a régóta tervezett egyetemvárosi fejlesztések megindultak, a Vatikáni pavilonnak átmenetileg a tervek szerint otthont adó épület azóta is a Magyar Szentek templomaként szolgálja a közösséget, az egyetemi ifjúságot a MEÖT-tel, az egyetemi épületekkel és az Infó-parkkal együtt.

Ennyit az előzményekről, s most lássuk az olimpiát. Politikusaink – akik nagyon nem szeretnek veszíteni – villámgyorsan és késedelem nélkül hárítanak, másban keresve a hibát: „Ez a főváros ügye”- mondja a kormány jeles embere, holott előtte egészen mást állított a Kormány. A miniszterelnök „álomgyilkosságról” beszél, a főpolgármester a „nemzeti egység elárulásáról”. Persze nem nagyon lepődünk meg már ezeken a történéseken és értelmezéseken a vasárnapi kereskedelmi szabályozást követő groteszk történések után. Előbb erőből megszületett egy elvi megfontolású, jelentőségű döntés: a vasárnap másra való, pihenésre, a családok együttlétére.  Majd - sejtve a veszélyt, hogy egy népszavazáson más vélemény lehet a domináns - pillanatok alatt, teljesen elvtelenül megváltoztatták a jogi előírásokat.

Amikor a politikusok nemzeti egységről szónokolnak – az olimpia kapcsán –, akkor feltehetően arra gondolnak, hogy nem oly régen nagy többséggel megszavazták a testületekben (Országgyűlés, Kormány, Főváros, Magyar Olimpiai Bizottság) a pályázat benyújtását, illetve támogatását. A mostani több mint negyedmillió aláírás – függetlenül attól, hogy egy társaság politikai tőkét akar-e kovácsolni az eredményből, vagy sem – azt jelzi, hogy politikusaink elszakadtak a társadalomtól, túlléptek általános felhatalmazásukon (ami a képviseleti demokráciából következik), hogy az ő „egységük” – ami a tűzhöz közelülők összekacsintása is lehet – nem jelenti az emberek egyetértését is.

Nem véletlen, hogy a hatvanas évektől kezdve az USA-ban és a nyugat-európai országokban éppen a településfejlesztés és a településrendezés lett az a terület, ahol a lakosság közvetlenebb beleszólást követelt magának a döntésekbe, hiszen a lakók sorsát közvetlenül befolyásolják e döntések, s sokszor egyetlen vagyonuk (lakásuk) értékére s életkörülményeikre is óriási hatásai vannak. Még a létező szocializmusban, 1983-ban a hazai szabályozásban is megjelent ennek eredménye: a településrendezési terveket készítésük során meg kell ismertetni a lakossággal, számukra a véleménynyilvánítás lehetőségét biztosítani kell. Az akkori politikai hatalom fenntartását, ódzkodását mutatja ugyanakkor az a tény, hogy ez a követelmény csupán „a jogi iránymutatás egyéb eszközei” közé, egy miniszteri utasításba kerülhetett be (7/1983. (Ép. Ért. 23.) ÉVM számú utasítás).

Az erősen politikai, politikusi városfejlesztési döntések az utóbbi években is tovább rongálták a politikába vetett bizalmat, hiszen a PPP-típusú [public-private partnership] finanszírozás magyarországi alkalmazása, ellentétben a nyugati országok gyakorlatával, a közösség számára csak többlet-tehertételeket jelentett, s nem előnyöket. De ezt a bizalmat játssza el a 4-es metró mérhetetlen drágulása és drágasága, valamint a pénzek felhasználása körüli kételyek. Az M6-oson autózva felmerül az utazóban a kérdés: erre a forgalomra kell autópálya? Talán kevesen ismerik azt a tényt, hogy a harmadik világ országai a '60-70-es években rendre a grandiózus infrastruktúra-fejlesztésekbe rokkantak bele, mert a vállalkozások megjelenése nem követte az út- és vasútépítéseket. A sor még hosszan folytatható, de most csak egy elemet említenék még, mert az közvetlenül kapcsolódik az olimpiához: a labdarúgó stadionok építését. Angliában, Németországban, Spanyolországban egy labdarúgó stadion korszerűsítése, fejlesztése előre láthatóan nyereséges befektetés (ennek ellenére évekig folyik egy-egy beruházás előkészítése), mert tízezrek járnak rendszeresen (hetente) a mérkőzésekre, s jövedelmükből a magyar jegyárak többszörösét képesek és hajlandók kifizetni, ugyanakkor a beruházások – úgy tűnik – semmivel sem kerülnek kevesebbe nálunk, mint amott. Magyarán: ezek a hazai stadionépítések eleve tudottan veszteségesek, ráfizetésesek. Ha ez így van, akkor mi lesz az olimpia ezernyi beruházásával?

Érdekes volt számomra a budapesti olimpia társadalmi megítélése – még akkor is, ha nem tekinthetem ezt társadalmi méretekben reprezentatívnak. Először vidéken élő sógorom – aki szenvedélyes vitorlázó, sportkedvelő – kérdezte meg tőlem: „Kell nekünk ez az olimpia?” Majd a lakásunk felújításán dolgozó villanyszerelő mester – aki jelentős beruházásokon is dolgozik – fordult hozzám: „Ki fogja felépíteni ezt a rengeteg épületet, mert a hadra fogható szakmunkások jelentős része külföldön dolgozik?” A piaci zöldséges is – akinél legalább egy évtizede vásárolok, s hallott nyilatkozni a magasházakról – ugyanezen kételyeinek ad hangot. Tanítványaim – 26 harmadéves tájépítő, egy évfolyam településüzemeltető szakirányos hallgató – fele jónak tartotta az olimpia ötletét, a másik fele nem. Várostervezéssel foglalkozó kollégáim is aggódva mondják: „A városnak sok infrastrukturális beruházásra van szüksége, de lehet ennyire gyorsan ennyi mindent jó minőségben és kedvező költségekkel megépíteni, s vajon mi lesz az utóhasznosítással?”

Összegezve az eddig leírtakat, állítom: a politikusoknak fel kellene ismerni, hogy sok, a közösséget érintő ügy döntésének megszületése előtt kell megkérdezni az emberek véleményét – kellő időt adva reflexiókra, az érlelésre, s nem utólag, a kész tervekről meggyőzni őket, hogy az az egyetlen megoldás, vagy reklámokkal legitimálni azokat. A jelenlegi, egyes tervek esetében biztosított idők (pl. a településfejlesztési és rendezési tervek esetében) nem elegendőek. A nemzeti konzultáció eddig gyakorolt formája erre nem alkalmas: a feltett kérdések megfogalmazása, a sugallt és kötött válaszok, a kérdező személye, a válaszolók nem reprezentatív volta nem felel meg a közvélemény hiteles felmérési kritériumainak. Továbbá, ha valami gond adódik – mint jelenleg történt -, ne tekintsenek egymásra ellenségként, árulóként, mert ez drámaian rossz üzenet a polgároknak. A velük ellentétes véleményen lévőkről is feltételezniük kell a jóhiszeműséget azt, hogy aljas vagy bármilyen hátsó szándék híján is láthatják másként a dolgokat.
Fel kell hagyni a tikosított előkészítésekkel, a döntéseknek nem szűk körben, pártirodákban vagy személyes találkozásokon kell megszületniük. (Ha valaki nem értené e kívánalmat, annak figyelmébe ajánlom, hogy jelentős állami és városi tervek előkészítésében részvevőknek rendre megtiltják az arról való beszédet, nyilatkozatot.)

Az elmúlt időszakban az olimpiát pártolók és politikusok határozottan és ismételten hangsúlyozták, hogy a tervezett beruházásokra szüksége van az országnak és a városnak, ezeket egyébként is meg kell építeni, s meg is fogják – függetlenül az olimpiától. Nagy érdeklődéssel várom ezeket a beruházásokat, ezek ésszerű, gazdaságos s ütemes megvalósítását – hisz akkor az előkészítésre szánt pénz jelentős része jól hasznosulna. S ettől (is) függ, hogy erősödjön a bizalom a politika iránt. Elmaradásuk, késlekedésük vagy túl drága voltuk ugyanis felvetné a kérdést: vajon lehet-e hitelt adni vezető politikusaink szavának, vagy tovább növekedhet mindnyájunkban a bizalmatlanság irántuk?

Körmendy Imre, urbanista