Utolsó séta? Körkép a Magyar Rádió legendás épületeiről

Titkos lépcső, bunkerstúdió, Nobel-díjas mérnök tervezte zeneterem: kevesen tudnak arról, milyen különleges értékeket rejt a Magyar Rádió egykori otthona Budapesten. Miután nemrég új tulajdonoshoz: a Pázmány Péter Katolikus Tudományegyetemhez került a komplexum, úgy tudjuk, már készülnek a tervek a fejlesztésére. Ideje tehát sorra venni látható és láthatatlan értékeit! Ács Gábor, a Magyar Rádió egykori munkatársa ezeket mutatja be cikkében.

Kevesen tudják, hogy a Magyar Rádióé volt a világ első stúdiópalotája. Mindenki azt hiszi, maguk a britek is, hogy a BBC székháza volt az első, de Budapesten gyorsabban haladt az építkezés, már 1928-ra elkészült a Bródy Sándor utca 5-7. házainak (akkoriban Sándor utca 7.) udvarán emelt épület az első stúdiókkal, míg a londoni Broadcasting House csak 1932-ben nyitotta meg kapuit. Elsőkből mégis az utolsók lettünk egy szűk évszázad elteltével. Míg a BBC építészeti tekintetben is bravúrosan felújította és korszerűsítette az art déco stílusban épült legendás médiaközpontját, a magyar vezetés a 2010-es években a szó szoros értelmében szétverte a legendás budapesti stúdiókat. Több műszaki munkatárs sírt, olyanoknak is bontani kellett, akik pályájuk során több stúdiót építettek. 

A szervezetileg hat éve megszűnt Magyar Rádió idén lenne 95 éves.  Építészeti értékekben is gazdag ingatlanegyüttesét a 2010-es években szerette volna megszerezni az „elülső szomszéd", a Magyar Nemzeti Múzeum, a „hátsó szomszédok" közül pedig két egyetem, a színművészeti és a Pázmány. Ringbe szállt a szállodaipar, sőt a bankszektor is. Éveken át mutogatták vevőjelölteknek a szellemkastéllyá kiüresített tömböt, most pedig a legfrissebb hírek szerint a Pázmány Péter Katolikus Egyetem lehet az új gazda. A fejlemény apropóján érdemes számba venni, hogy milyen megóvásra érdemes érték maradt mára a magyar főnemesség több palotáját is magába foglaló tömbben.

A Múzeumkerttel azonos szélességű területen tíz épületben működött megszüntetése előtt a Magyar Rádió: a szerkesztőségeknek otthont adó Bródy-épületben (1), a világ első stúdiópalotájaként emlegetett Stúdióépületben (2), a Hangarchívumnak és az adóstúdióknak kialakított Üzemépületben (3), a Puskin-épületnek hívott Esterházy-palotában (4), a bunkerstúdió betonkockájában (5), a központi irodaházként szolgáló Pollack-épületben (6), a külön épületként álló 6-os stúdióban (7), a hátsó utcáról elnevezett, három házat magában foglaló Szentkirályi-épületben (8), az Olasz-épületként emlegetett Károlyi-palotában (9) és a mára már lebontott Fogas-épületben (10), ahol a műhelyek voltak. 

A Rádió tömbjének titkos alagútja (TA) is volt az Esterházy-palota mélypincéjéből a Múzeumkert felé, az épületben két titkos szoba (TSZ) is megbújik egy furfangosan kialakított titkos ajtó mögött, illetve a Bunkerstúdiónak a mai napig létezik egy utcára nyíló, csak kifelé nyitható titkos kijárata (TK). Szellemi légköréről és építészeti megoldása miatt is híres a Pagoda (P) büfé pavilonja, emberéleteket mentett 1956-ban a sóhajok hídja (S), és szédítő magasságba tör a központi irodaház udvari szárnyának tetejére épített antennatorony (A), aminek körerkélyeiről káprázatos körpanoráma nyílik Budapestre.

A terület bejárását a Bródy Sándor utca 5-7. kapujától indulva kezdjük, hiszen itt léptek be az első munkatársak is lassan száz éve.  A két házszám alatt épült egyemeletes lakóház 1871-re készült el, 1928-ban nyitották össze és emelték meg további két emelettel a Stúdiópalotát is tervező Gerlóczy Gedeon tervei alapján. Az utcai homlokzat mögött minden szinten nagy belmagasságú, keskeny szerkesztőségi szobák húzódnak, ma már nem üzemeltethető gazdaságosan egy ilyen irodaház. A legfelső födémet néhány évtizede megerősítették, hogy elbírja a Magyar Rádió tömörpolcos, hatalmas állományú könyvtárát, ami a padláson kapott helyet a statikusok nem kis rémületére. 

A Bródy-épületként emlegetett utcafronti háznak különösebb építészeti értéke nincs, de homlokzata az 1956-os forradalom kapcsán országszerte ismertté vált. Kevesen tudják, hogy miközben a Bródy 5-7-es kaput katonákkal védte az állam a tömegtől, a Múzeum utcai teherporta végig nyitva volt – itt közlekedtek a rádiós dolgozók. (A sóhajok hídján kúsztak az ablakok alatt, félve a lövedékektől, de ha azon átjutottak, az Esterházy-palotában lementek az udvarra, és kisétáltak a Rádióból, amikor megjött az új műszak.) Az épület kapuján áthaladva az udvarra jutunk, ott áll a világ első stúdiópalotája, a Magyar Rádió legikonikusabb épülete. 

1928-as átadásakor még valóban egy palota eleganciáját mutatta a Stúdióépület, a négyzetes belső udvaron a franciakerteket idéző nyírt bukszussal és tujákkal fokozták a hatást. A rádiózás műszaki csodáját, annak vibrálását érzékelteti az izgalmas erkélykorlát, ami a keskeny erkéllyel ma is megvan, csak az 1949-ben épített toldalék, a Pagoda büfé teteje eltakarja. Mintázata egy stilizált elektromos kapcsolási rendszer, de hasonlít az első antennákhoz is. Az oszlopok összhatása már szintén nem érvényesül a Pagoda miatt, de az archív fotón még látszik, hogy a jón oszlopsort formáló homlokzatdísz ógörög templomot idéz, szentélyként láttatva a Magyar Rádió szellemi műhelyét. A hang és a rádióhullámok terjedésének korlátlan szabadságát, illetve az egész világot otthonunkba varázsoló rádió erejét szimbolizálta a homlokzat középrésze fölé helyezett glóbusz. Ma már nincs meg, szinte meztelen nélküle az épület. Gerlóczy Gedeon irányította az építkezést, aki a legenda szerint a stúdiók működéséhez szükséges sok kábelt és Bergmann-csövezést látva így kiáltott fel: „Ha még egyszer stúdiót csináltok, állítsátok fel a dróthálózatot, én majd bekenem malterral és ezzel kész az épület!" 

A Stúdiópalota eredeti belső kiképzéséből ma már kevés látható, a főlépcső öntöttvas korlátja (ugyanolyan, mint a Bródy-épületben) mutatja, milyen stílusban tervezett Gerlóczy Gedeon építész a húszas években. Szőts Ernő igazgató szobra évről évre vándorolt az épületen belül, mindig máshová helyezték. A Magyar Rádió első vezetőjének figurája épp a Stúdiópalota főlépcsőjénél állt az intézmény megszüntetésekor 2015-ben, kvázi végig kellett néznie, ahogy szétbontják, amit ő csaknem egy évszázaddal korábban létrehozott. A lebontott stúdiók romjait Szőts mellszobra előtt hordták ki a munkások az épületből. A ma már üresen kongó helyiségekben csupán az akusztikai borítás, többnyire faburkolat maradt a falakon. Ha az új tulajdonos további bontásba kezd, a burkolatok eltávolításakor még előbukkanhatnak eredeti épületrészletek Gerlóczy idejéből.

Az 1-es stúdiót az évtizedek alatt többször átépítették, hatalmas belső tere emeletnyi belmagasságú. A Stúdiópalota szívében, az épület közepén alakították ki, védve a külvilág zajától. Falába egy méter vastagon gyapotréteg került, hogy valóban síri csend legyen odabenn. A hatalmas térre azért volt szükség, hogy dramatizált jelenetek, hangjátékok rögzítésekor a beszédhangot minél szebben vehessék fel, bőven volt hely a színészek mozgásához, szaladhattak lépcsőn, lekiabálhattak a galériáról egy erkélyjelenetben, egy felső kisszobából kiszólhattak, ha a rendező úgy kívánta. A képen látható állapotában nem maradt fenn, a galéria részleges elbontásával egységesebb belső tér jött létre, auditóriumnak is használhatja az új tulajdonos.
 

A Stúdiópalota építészeti érdekességei közé tartoznak az úgynevezett süllyesztett stúdiók. A földszinti folyosóról nyíló 2-es és a 3-as stúdiók belmagasságát nem lehetett felfelé növelni, mert az emeleten kaptak helyet az első szerkesztőségek, így a szép hangzás eléréséhez csak lefelé történő mélyítéssel tudták fokozni a két  stúdió belmagasságát. Szükség is volt erre, mert az egyikben zenekarok, énekesek, szóló zenészek játszottak élőben, a másik süllyesztett stúdióból élő hangjátékok, felolvasások szóltak. Amikor még nem volt hangszalag, hosszú zenei vagy prózai műveket lehetetlen volt rögzíteni. Egy gramofonlemez pár perc alatt lejárt, ezért volt szükség a rengeteg élő adásra a 2-es és a 3-as stúdióból. A süllyesztett stúdiók virágkora az ezer méteres hangszalagok elterjedésével ért véget. Szerepük azért fontos maradt, nagyobb élő adások, így az olimpiai műsorfolyamok lebonyolításakor. A 2017-ben készült fénykép már a stúdiók bontása és megannyi rádiós elbocsátása utáni állapotokat mutatja. Akik maradtak, a 3-as stúdióban már csak pingpongoztak.

Ma ilyen állapotban találja az új tulajdonos a Rádiót. Bontás után kifejezetten taszító látványt nyújtanak az egykor szentélyként kezelt történelmi stúdiók. Az sajnos igaz, hogy kialakításukkor mellékes volt a látvány, minden a hangzást szolgálta. Külön akusztikus mérnököt, ráadásul egy hölgyet foglalkoztatott e célból a Rádió. Borsiné Arató Éva tervezte meg alapos műgonddal, és módosítgatta hosszasan, hogy a falakon milyen méretű és anyagú kazettákból álljon a borítás. Tömör, aprólyukas vagy hosszúkás résekben gazdagabb panelek, sima vagy érdes felszínek, mekkora méretben és milyen arányban váltakozzanak. Nem volt két egyforma stúdió, pedig majdnem negyvenet építettek. 

Mindegyiknek van legendája, nagy sztorija, rádiótörténeti jelentősége. A képen romjaiban látható 35-ösnek is. Innen szólalt meg az első magyar kereskedelmi rádió, a Danubius. A vasfüggöny lebontása előtt három évvel a nyugat üdítő szeleként hatott az innen sugárzott könnyűzene és a német nyelven szóló híradások, konferálások. Ürügyet a Balatonnál találkozó NDK-s és NSZK-s rokonok, barátok tömege adott arra is, hogy ez a csatorna már nem a keleti, szocialista országok OIRT (FM1) frekvenciáját használta, hanem a nyugati ultrarövid hullámot, a CCIR (FM2) sávot. A fél ország emiatt vett új készüléket, vagy hangoltatta át a régi rádióját, pedig alig értett valaki németül. A nyugati határnyitás előszele sok helyről kezdett fújni, 1986-ban például innen, a 35-ös stúdióból.

Szétbontása előtt így nézett ki a 35-ös stúdió is, mint a Magyar Rendőrben 1989-ben megjelent fotón a 31-es. Hogy mit kezd, egyáltalán kezd-e valamit a Stúdiópalota új tulajdonosa az üvegfalakkal akusztikailag elválasztott, de vizuálisan összekapcsolt helyiségekkel, az még kérdéses. Kifejezetten izgalmas belső terekről van szó. 

Az egymás mellé épült 35-ös és 36-os stúdiók négy nagy szobája átlátható helyiségek egyenes sorát alkotja az üvegfalaknak köszönhetően.  Két technikai helyiség és két mikrofonszoba. Harminc éve a Danubius és a Calypso hallgatói azt hitték, hogy egészen más, rivális rádiókat hallgatnak, miközben a két adó munkatársai az üvegen keresztül láthatták egymást, de többnyire elhúztak egy ízléstelen függönyt (ezt a bontás után sem akarta senki elvinni). Még izgalmasabb az üvegfalak keltette térélmény a 34-es és 37-es stúdiók esetében, ott ugyanis a négy helyiség nem egy sorban van, hanem egy négyzet foglalóformájában helyezkedik el, így az emberi szem 190 fokos látótere révén egyszerre két üvegfalon is átláthatunk. Élő műsorok esetén egy-egy külön rovat, műsorrész gördülékeny lebonyolítására épültek így ezek a helyiségek, egy új gazda nem sok hasznát veszi.

A Magyar Rádió büféje, a Pagoda 1949-ben készült el, Szabó István első állandó épülete. A kétezres években készült fotót összehasonlítva az 1959-es archív felvétellel egy markáns változást veszünk észre, a bejárati ajtó fölötti esővédő alakját. Elkészültekor egyenes volt, de íveltre cserélték a XX. és XXI. század fordulóján történt felújításkor. Sajnos élesebb szögű hajlításban ismétli meg az épület tetejének homorú formáját, emiatt disszonáns. Egy következő felújításkor a délkelet-ázsiai pagodaépítészet hagyományait követve érdemes a tetővel azonos hajlású ívet készíteni, már ha nem bontják el az épületet. 

A Pagoda már nem a régi Stúdiópalota folytatása akart lenni, ellenkezőleg. A Rádió vibráló szellemi életének kortárs kialakítású agorája, fedett főtere, akár a firenzei városháztéren a Loggia. A Pagoda formája bohém hatást keltett, intim mérete az otthonosság érzését. Hatalmas üvegtáblái egy világvárosi kávéházhoz hasonlóan a szó szoros értelmében a kirakatba tették a bent ülőket, fokozva az érkezők kíváncsiságát, akik már messziről fürkészték, hogy ki ül éppen a büfében. Évtizedeken át mindenki: színészóriások, énekesek és zenészek, írófejedelmek, híres közéleti személyiségek találkoztak itt a Magyar Rádió riportereivel, szerkesztőivel, rendezőivel. A teljes magyar kulturális elit több nemzedéke. Itt neveztek el „jó erős kávét" Gobbi Hildáról, aki a pult alól belecsempészett alkoholbéléssel kérte a feketét, de csattant itt pofon is, amikor egy jazzműsor szerkesztője nem azt tette adásba, amit ígért. Az egykori pezsgés után letaglózó a ma üresen kongó Pagoda csendje. Ha megtartja a Rádió télikertjeként szolgáló épületet a következő tulajdonos, az egyetemisták vibrálása hozhat új életet a Pagodába. Nyilvános kávézóként üzemeltetve látogathatóvá válna, a háború utáni érett modern építészet egyik megmaradt, különleges darabjaként.

A Magyar Nemzeti Múzeum mögötti palotasorból egyedül a Festetics-palotát nem vette birtokba a Rádió, de 1980-ra elkerülhetetlenné vált kertjének beépítése. A lehetőség adott volt, hiszen a kertet 1932-ben megvásárolta a Magyar Rádiót üzemeltető részvénytársaság Festetics Taszilótól, gondolva a későbbi terjeszkedésre. A nagy öreg rádiósok, akik még látták a kertet, gyönyörű, neobarokk szökőkutat emlegetnek a közepén, álomszép gesztenyefákkal. Klösz György 1870 körül készült fotográfiáján csak a szokásos pesti gyomfák, az ecetfák kerítésen átlógó ágai látszanak. A kerítés és a kapu igazi mestermunka, szerencsére az 1984-re elkészült Üzemépület sötét üvegkockája kiemeli az időközben fehérre festett, pazar kovácsoltvas kerítést, a kapu tetején a Festetics-címerrel. A pajzsmezőben két arany oroszlán áll szemben karddal, fölöttük korona lebeg, egy daru alakja zárja a kompozíciót. Pontosan a madár magasságába került az első emeleti étterem, az ablakhoz tolt asztalsornál sokan szerettek a darunál lévő „kócsagos" asztalhoz ülni. A fél Rádió azt hitte a darura, hogy nemes kócsag, innen a Festetics-kapu mögötti asztal neve. 

A Múzeumkert körüli paloták közé emelt Üzemépület olyan a Palotanegyedben, mint Virág Csaba teherelosztója a budai várban. Tömege tartja a környező házak léptékét, de teljes homlokzata tükrös hatásúra fóliázott üveg. Izgalmas élményt akkor okoz, ha sétálva nézegetjük. Mozgásunk közben folyamatosan változik a reflexió, ahogy a Magyar Nemzeti Múzeum és az égen vonuló felhőzet képét visszaveri. A Pollack Mihály téri mélygarázs egyik kijáratának üvegkockáját pont ide helyezték, ami bár rontja az összképet, saját üvegtábláival fokozza a tükröződés-effektust. A Puskin utca felől érkezve a garázskijárat üvege visszaveri az Üzemépület látványát, és az annak üvegein már tükröződő képet. A játékos illúziót az tenné teljessé, ha az üvegfelületek fóliázását ugyanúgy rendszeresen karbantartanák, mint ahogy egy vakolt homlokzati festését szokás. A kovácsoltvas kerítés mögötti Üzemépület csak kívülről idézi a nyolcvanas éveket, belül a XXI. század jegyei dominálnak a 2009-2010 között történt belső átépítésnek köszönhetően.

A 2010-ben átadott új stúdiók fotóin látszik, hogy milyen korszerű tereket, mennyi befektetett munkát és milyen hatalmas összegű pénzt pazarolt el a magyar állam azzal, hogy 2012-2015 között kiköltöztette a Rádiót innen. A kilenc vadonatúj stúdióból (E1-E9) egyetlen egyet vett használatba a Sportosztály, az E1-est, a többit hiába építették, a költözés miatt adás egyikből sem szólt. Még arra sem maradt idő elkészültük után, hogy műszaki eszközökkel berendezzék, a költözés azonnal megkezdődött. A magas színvonalon végzett tervezési és belsőépítészeti munkát jelzi, hogy az átalakítást generálkivitelezőként végző Laki Épületszobrász Zrt. ezt a munkát jelölte Az év belsőépítésze 2010 díjra.  

2009-ig a Rádió étterme működött ugyanitt, az első emeleten. Az Üzemépület Fekete Lajos és Schilling Zsolt tervei alapján készült, építése négy évig tartott. Fénykorában több mint háromezren dolgoztak a Magyar Rádióban, ennyi ember étkeztetése az első emelet teljes szintjét elfoglalta, illetve a tágas tér lehetőséget adott nagy létszámú állománygyűlésekre. Erezett kőlapokkal burkolt padlózata és a falak faburkolata a Stúdiópalota földszinti folyosóival megegyező volt. 

A nyolcvanas években épített Üzemépület belülről azért válhatott XXI. századivá, mert válaszfalai bármikor szabadon rendezhetők, egy falnak sincs tartó szerepe. Ahogy a 2006-ban készült fotón látható, a négy emelet magas (pincével hat szintes) épület födémeit egymástól távol lévő oszlopok tartják. Homlokzatán is bárhol lehet ablak vagy akár végig üveg. Átépítésekor éltek is ezzel a lehetőséggel a tervezők. Dobos Botond és csapatának koncepciója az volt, hogy a természetes fény áradjon be minden oldalról, világos és osztatlan szerkesztőségi teret létrehozva. A kilenc új stúdiót a tér közepén, annak magjában alakították ki. Mivel ezekbe a helyiségekbe már nem jutott természetes fény, élénk színekkel igyekeztek humanizálni a másként sterilnek ható tereket. Mindegyik stúdiót más színkombinációval díszítettek, Borsiné Arató Éva 3D-s Vasarely-alkotásokra emlékeztető poligonpanelekkel keverte a sima és a textiles burkolatokat a tökéletes akusztika érdekében. 

Az Üzemépület lebontásának lehetősége többször szóba került a Rádió költözését követően. Még nem lehetett tudni, mi lesz az épületegyüttes sorsa, de többen felvetették, hogy ismét lehetne park az Üzemépület helyén, ahogy az a Festeticsek idejében volt. Bárki legyen is az új tulajdonos, az Üzemépülettel jár a legjobban, hiszen bármilyen új funkcióhoz igazodhat a belső tér minden emeleten. Bárhol kiüthetők a falak, akár az összes kibontható, ahogy a földszint esetében ez már meg is történt. Itt tervezték kialakítani a hazai rádiózás és televíziózás történetét bemutató múzeumot. Be is installálták a tárlatot, de a kiállítás csak egy rövid ideig fogadta a látogatókat.

A Rádió épületei közül az Esterházy-palota a legtitokzatosabb. A szó szoros értelmében, ugyanis két titkos ajtaja és több titkos szobája is van, sőt, titkos alagútja is lehetett. A legenda szerint a palota több szintes pincerendszerének a legalsóbb mélypincéjéből vezetett titkos alagút a Múzeumkert felé. A rádiósok többször indultak felfedezőútra, hogy megkeressék a járatot, de a talajvíz rendszerint elöntötte a mínusz harmadik pinceszintet, a második pincénél mélyebbre nem jutottak. Mivel a Pollack téri mélygarázs építésekor nem szóltak arról hírek, hogy alagútra bukkantak volna a felszín alatt több emeletnyi mélységben dolgozó munkagépek, így be kell érni a titkok terén a máig létező rejtekajtókkal és az eldugott helyiségekkel. 

Az egyik titkos ajtó a díszteremhez (Márványterem) kapcsolódó magasföldszinti szalonok egyikéből nyílik. Egyszerű, de rafinált trükk. Az egyik ajtókeret olyan széles, hogy az oldala maga is egy ajtó, amit ha kinyitunk, két fal között találjuk magunkat. Egy lehajtható falépcső vezet a két fal között egy emelettel feljebb, ahol két, igényesen kialakított titkos szoba rejlik. A parketta, a fehér cserépkályha és a többivel megegyező méretű ablak arra utal, hogy fontos emberek akár hosszabb időre is elbújhattak a külvilág elől, illetve zavartalanul lehetett tartani titkos találkozókat az épületben. 1993-ig három évtizeden át működött itt a Magyar Rádió titkos irattára, a rádiósok megfigyeléséről szóló szigorúan bizalmas dokumentumokat gyűjtötte és őrizték itt az államvédelem ügynökei. A rejtett helyiségek és a titkos irattár létéről az épületben dolgozó rádiósok mit sem sejtettek. Alig ismerik néhányan a rejtekhelyet, a Rádió több ezer munkatársa máig nem tud a létezésükről.

Klösz György fotográfus 1890 körül a Nemzeti Múzeum első emeletéről fényképezte le az Esterházy-palotát, ami azóta alig változott külső megjelenésében. Egyedül a konzoldíszes főpárkányt lezáró, a tetőn körbefutó balusztrád, kőből faragott báboskorlát semmisült meg, a homlokzatok megmaradtak olyannak, amilyenre 1871-ben tervezte Baumgarten Antal bécsi építész. Nevét a rádiós szlengben egy eredeti állapotban fennmaradt öltözőszoba elnevezése őrzi, a Baumgarten-gardrób, amit átjárónak használtak az épületben próbáló énekkarosok. Klösz György fotográfiáján jól látszik, hogy az U alakú palotának két szárnya van, a reprezentatív utcai és a kiszolgáló helyiségeket magába foglaló udvari szárny. Azonos magasságúak, de a kiszolgáló traktus négy emeletre osztott, alacsonyabb helyiségekkel, míg a Pollack Mihály tér felőli oldalon óriási belmagasságú termek nyílnak egymásba a magasföldszinten és az első emeleten. 

2014-ben az Euronews forgatott az akkor már szinte teljesen kiürített épülettömbben. A stáb képein látni, hogy az Esterházy-palota belső pompája a többszöri felújításnak köszönhetően máig fényűző. Az elegáns környezetet kihasználva a Rádió gyakran rendezett közönség jelenlétében élő műsorokat a Márványteremben, számos teltházas koncert, kabaré, irodalmi műsor szólt az Esterházy család díszterméből. A műemléki környezet védelmére a mikrofonok és egyéb berendezések csatlakozóit a kandallóba rejtették, a márványlapok mögött és a szomszédos szalonok selyemtapétája alatt vezették el a kábeleket, észrevétlenül. A Rádió legszebb stúdiója, a 23-as, a Márványterem melletti Nagyszalon. Aranyozott ajtók, stukkós mennyezet, eredeti formájában helyreállított csillár. Egy emelettel feljebb is őrzi a stukkós mennyezetet a szintén tágas 24-es stúdió, ami a költözés éveiben végig üzemelt, az utoljára szétbontott stúdiók egyike.

Csodával határos módon sok eredeti kilincs megmaradt az Esterházy-időkből, a családi név kezdőbetűjével. A termek ajtajain és a szobák ablakain is koronás, monogramos kilincsek voltak mindenhol, ma már csak a reprezentatívabb épületrészekben. A gyönyörű rézöntvények a történelem viharaiban sokaknak megtetszettek, jónéhányat elloptak közülük, a palotának rengeteg gazdája volt 150 év alatt. A rádiósok annyira szerették ezeket a kilincseket, hogy akadt olyan munkatárs, aki leszerelt egyet-egyet az ajtókról és az ablakokról is, elvitte rézöntőhöz, és lemásoltatta több példányban, hogy haza lehessen vinni a másolatokat az otthoni nyílászárókra, az eredetiket pedig visszatette. Ennek köszönhető, hogy maradt még koronás kilincs az Esterházy-palotában. 

Az épület kalandos történetéről is érdemes néhány szót szólni. Esterházy Pál gróf, Pápa és Ugod ura 1865-ben határozta el, hogy a Pollack téren már álló Festetics- és Károlyi-paloták közé maga is rezidenciát emeltet. Építésének engedélyeztetése hat éven át tartott, tovább, mint az építkezés. A terveket készítő Baumgarten Antal az Esterházy család pápai kastélyának átalakítását is irányította, és ő tervezte a közeli Szép utcai Győry-palotát is.

Esterházy Tamás gróf 1921-ben nagykorú lett, és megkapta a hitbizományi birtokot. A pénzügyeket elég könnyelműen kezelte, így vesztette el ezt a palotát is. Egy párizsi lóversenyen összeszólalkozott a díjnyertes ló tulajdonosával, és lelőtte annak lovát. A tulajdonos annyit kért a lóért, amennyit nem szégyellt, így a hatalmas összeg az utolsó csepp volt az anyagi összeomlásban.  A gróf elvesztette rendelkezését a birtokait illetően, a zárgondnoksággal a palota is kicsúszott a kezeiből.

Az épületnek több bérlője volt, számos politikai szervezet működött benne, majd a Magyar Nemzeti Múzeum kapta meg. A második világháború utáni felújítás 1946-ra fejeződött be. A palota elenganciája lehetővé tette, hogy köztársasági elnöki rezidencia lehessen, a rejtekajtók és titkos helyiségek léte biztonsági szempontból is alkalmassá tette erre az épületet. Az ehhez szükséges átalakításokat Falus Elek tervezte. Ez lett a harmadik Magyar Köztársaság elnökének, Tildy Zoltánnak hivatala és lakóhelye. A későbbi államfő, Szakasits Árpád a rádiózás és a művészetek barátjaként szorgalmazta, hogy a Magyar Rádióé legyen az Esterházy-palota, mert zenei együttesei kellően tágas próbatermek híján voltak. Az ötlet nem volt alaptalan, a Rádió kiköltöztetéséig a nagy létszámú gyerek és felnőtt kórus, illetve a zenei együttesek még a tűzbiztossá alakított padláson is próbáltak évtizedeken át.

A Bunkerstúdió meglepő módon nem a föld alatt található, hanem egy háromszintes önálló épület. Az Esterházy-palota mellett, az egykori Nemzeti Lovarda helyén építették Rákosi diktatúrája alatt, az ötvenes években. Egy nyers betonkocka nagyon feltűnő lett volna, ezért a tér palotáihoz igazodva ódon hatást keltő homlokzatot kapott, csiszolt kőlapokból dór pilaszterekkel, mintha már időtlen idők óta ott állna az épület. Falai olyan vastagok, hogy amire a nyári kánikula melege eléri a belső helyiségeket, odakinn már tél van, a téli fagyok pedig csak nyárra hűtik át a belső tereket. Az évszakok fordítva váltják egymást odabenn. A falak két méter vastag betonból készültek, emiatt nagyon szűkek a helyiségek.

A Bunkerstúdió épülete teljes mértékben felesleges, adás innen sosem szólt. Az 1956-os forradalom idején a betonkocka már állt ugyan, de a benne kialakított négy stúdió műszaki szerelése még nem készült el, így a forradalom leghevesebb időszakában a Parlamentben berendezett stúdióból szólt az adás. Mivel a bunkerstúdiókat műsorokhoz sosem használták, a rádiósok nem ismerték. Néhány államvédelmi ügynök rendezkedett be egy telefonközponttal, a Rádióban dolgozók beszélgetéseit hallgatták le egészen 1993-ig, tehát még a rendszerváltás utáni években is. Bejárata előtt alakították ki a később emelt irodaépület egyik pincelejáróját. Ügyes trükk volt, aki tudott a bunkerstúdiók létéről, az is többnyire azt hitte, hogy ott kell lemenni a pincébe. Vészhelyzet esetére kialakítottak egy titkos kijáratot, ami csak kifelé volt nyitható, és a Pollack Mihály tér egyik csatornafedelénél végződött, közvetlenül a Bunkerstúdió közelében. 

Két méter vastag betonfalai miatt felrobbanthatatlannak vélték a Bunkerstúdiót a központi irodaház tervezésekor a hatvanas évek második felében, és azt a megoldást választották, hogy beépítik az új, öt emeletes épület utcai szárnyába. Somogyi József szobrászművész merész installációt alkotott bronzból, hogy felöltöztesse, ezáltal észrevétlenné tegye a hatalmas betonkockát. A hanghullámok terjedésének szabadságát, vagyis a rádió fékezhetetlen erejét jelképezte a bronzból öntött repülő nőalak, a „Szárnyas Niké" és a köré helyezett égi díszítmények. Ironikus, hogy a szabadság allegóriájával álcázták a diktatúra építményét. Komoly műszaki kihívás volt valóra váltani az alkotó elképzelését. Az átlósan repülő, nehéz bronzfigurát úgy helyeztette fel a művész, hogy kilógjon a fal síkjából, ezáltal tényleg lebegni látjuk a szárnyaló aktot, a Bunkerstúdió hatalmas betontömbje pedig a műalkotás hátterévé válik. 

Budapesten sorra tűnnek el a hatvanas évek végén, hetvenes évek elején emelt épületek a belvárosból. A Magyar Rádió ötemeletes irodaháza ennek a korszaknak az egyik még létező darabja, alig változott eredeti megjelenéséhez képest. Csak a nyílászárókat cserélték újakra, de megtartották az eredeti ablakosztásokat. Az Általános Épülettervező Vállalat mérnökei, Nánási Sándor és Szende László alázattal figyeltek arra, hogy tartsák a Múzeumkert mögötti Palotanegyed léptékeit. Kétszáz irodás központi épületre kaptak megrendelést. Középfolyosós elrendezéssel ekkora területen egy tízemeletes épületre lett volna szükség, de hogy tartsák a paloták homlokzati magasságát, megálltak az ötödik emeletnél, és az épület mögött még egyszer felhúzták az utcai szárny másodpéldányát. Az is bravúros ötlet, hogy a palotasorhoz képest 15 méterrel beljebb építették az irodaházat, így a főnemesi családok XIX. századi rezidenciái uralják a teret. A Múzeum utca vagy a Bródy Sándor utca felől érkezők először csak a régi palotákat látják, az irodaház és a későbbi Üzemépület is megbújik közöttük, helyet adva egy-egy zöld előkertnek.

Egy irodaháznak talán túlzó az a reprezentatív hatás, amit az előcsarnok kialakítása kelt, de a Rádió esetében ez nem csupán egy hivatali részleg bejárata volt. Az intézmény terjeszkedésével a forgalom is nagyobb lett, a Bórdy Sádor utcai kaput már kinőtte a Rádió, ide helyezték át a főbejáratot. A széles márványlépcső vas-üveg kombinációjú térrácsát Nagy József iparművész tervezte.

A látványnak jót tesz a színek hiánya a fekete-fehér képen, mert így a formák érvényesülnek. A valóságban sajnos azonban hiába használták a legnemesebb köveket a burkoláshoz, a túlságosan kevert színvilág pont olyan zavaros, mint a Deák téri metróperonon ugyanebből az időszakból. A járófelület vörös márványként emlegetett tömöttmészkő, az oszlopok alja fekete labradorit, a hengerpalástok sárgás, a falak sötét szürke tömöttmészkő borítást kaptak, alumínium nyílászárókkal, cikcakkos műanyag álmennyezettel, műanyag armatúrás világítótestekkel. Több féle színű szőnyeggel próbálkozott menteni az előcsarnok összképét a Rádió, de se a vörös, se a szürke, se a kék szőnyeg nem segített. Nem lehet elítélni az új tulajdonost, ha a bontás mellett dönt.

De igaz-e ez az épület egészére? A Pollack-épületként emlegetett irodaházból mindenképpen megőrzendő a már említett Bunkerstúdió, hiszen a magyarországi kommunizmus vészterhes évtizedeinek mementója. A hivatali épület ellentétesen duplasoros lépcsőháza kis területen kelt grandiózus térélményt, de tartani lehet attól, hogy ez önmagában nem menti meg a Pollack-épületet. Kétszáz irodájának mindegyike világos, faltól falig ablakkal, a térre néző oldalon gyönyörű a kilátás a Múzeumkertre és a felsőbb szintekről a városra. Kérdés az is, megőrzi-e az új gazda azt az antennatornyot, amit az udvari szárny tetején emeltek, eredetileg két, ma már három körerkéllyel. Magasabb, mint az épület, amin áll. Használata mobil- és tömegkommunikációs antennaként lehet kifizetődő a jövőben, de ha elbontják alóla az épületet, az antennatorony sem marad meg.

A Rádió legikonikusabb stúdiója a hatos. Akusztikai kialakítását a később Nobel-díjjal elismert biofizikus, Békési György tervezte a harmincas évek első felében. Az újságokban és könyvekben megjelent fotográfiának köszönhetően híressé vált az alkalom, amikor 1935-ben a Rádió zeneigazgatójával, Dohnányi Ernővel közösen tartották a hatos stúdió akusztikai főpróbáját. A tágas vasbeton csarnok belső terében egy teljes létszámú szimfonikus zenekar is kényelmesen elfér, akár amfiteátrumszerűen elrendezve. A nagy belmagasságnak köszönhetően a hang olyan szépen szól, hogy nem kell utólag, elektronikusan megzengetni. Az archív fotón látható letisztult épületszerkezet ma is megtalálható a faborítás alatt. Ez a stúdió még mindig működőképes, zenei felvételekre, élő műsorokra, közönség jelenlétében zajló koncertekre és próbákra egyaránt használja a Magyar Rádió megszüntetésekor létrehozott MTVA. A legnagyobb hazai zenészek, karmesterek, színészek és rendezők alkottak itt, a helyiség a magyar kultúra egyik szentélye. Tervezett lebontásáról többször érkeztek hírek 2010 után, amikor az Országos Széchenyi Könyvtár új komplexumát álmodták ide, mások bankot költöztettek volna a helyére, méltó hasznosítását ígérte a színművészeti egyetem, de a Pázmány mostani érkezésével még mindig kétséges maradt a hatos stúdió sorsa.

Míg a hatos stúdiót szinte az egész ország ismeri, kevesen tudják, hogy létezik még egy hasonlóan impozáns, közönség előtti koncertetek lebonyolítására alkalmas stúdió, a 22-es. A benne lévő műalkotás is olyan, mint egy rejtett kincs. Szinte az egész falat betölti a tíz éve elhunyt Kossuth-díjas szobrászművész, Vígh Tamás alkotása, a Hárfázó nő, amit 1960 nyarán fejezett be. A bronzból hegesztett installáció merész és lendületes. Tévéközvetítések idején látványos koncertteremmé varázsolta a 22-es stúdiót, aminek kagylószerű vagy legyező formájú tere ideális volt énekkarok, zenekarok koncertjeire, könnyűzenei fellépésekre és azok rögzítésére. Van néhány helyisége az egykori Magyar Rádiónak, ami védelemre és megtartásra lenne érdemes, ilyen a 22-es stúdió is Vígh Tamás műalkotásával.  A Magyar Rádió bezárása előtti években még egy utolsó fénykort hozott a már-már elfeledett 22-es stúdiónak az MR2-Petőfi rádió Akusztik (unplugged) koncertsorozata. A Heaven Street Seven és az MR Szimfonkusok werkfilmjén a belső tereket is megcsodálhatjuk. 

 

A 22-es stúdiót Tarnóczy Tamás tervezte, aki a kifejezetten rossz akusztikájú Városi Színházból az Operaháznál is jobb akusztikájú Erkel Színházat hozta létre a rekonstrukciós munkák során. Az ő tehetségét dicséri, hogy számos világhírű művész, így Anna Netrebko és Plácido Domingo is az Erkelt választotta budapesti fellépésének helyszínéül. A Rádióban is hasonló igényességgel épültek irányításával az új stúdiók az 50-es években, miután az állam kisajátította a Szentkirályi utca 25. ingatlanjait. A 11-22. stúdiókat ház a házban módszerrel építették, hogy a forgalmas környék zaja és rezgése ne zavarja a zenei és prózai felvételeket. Egy új stúdió átadásakor az a szokás, hogy az akusztikai próbán egyre nagyobb létszámú zenekar játszik, hogy kiderüljön, mekkora hangzást bír el az új stúdió légtere. Amikor a tömött hangzás már nem tiszta, kezd zavarossá válni, az a stúdió akusztikai határát jelenti. A 22-es stúdió 280 négyzetméteres és 2240 légköbméteres. Tesztelésekor elkövették azt a hibát, hogy nem fokozatosan növelték a zenészek számát, azonnal nagyzenekarral kezdtek. Csajkovszkij V. szimfóniájának záró percei már olyan kuszán szóltak Ujházy László hangmérnök visszaemlékezése szerint, hogy a próbafelvételt rögzítő technikus azt monda, hogy ha ebben a stúdióban kell dolgoznia, inkább elmegy péknek. Ám hamar kiderült, hogy kisebb együttesek produkcióit tiszta minőségben lehet rögzíteni a 22-esben, és sok szép felvétel született itt. 2003-ban felújították, és egy 96 csatornás digitális keverőasztalt is beszereltek. Ezt követően filmzenei felvételeket is lehetett itt készíteni, nagy nemzetközi filmes produkciók számára is dolgozott a 22-es stúdió. 

A híres stúdiók egyike a 20-as, ahol A Szabó család című rádiósorozat és számos hangjáték készült. Rengeteg fénykép is rögzítette a színészek játékának nagy pillanatait. 1961-ben Ruttkai Éva térdelt Bodrogi Gyula előtt egy jelenetben, a háttérben pedig látható, hogy az egyik lépcsősor kőből, a másik fából épült. Több hangjátékstúdióban használták ezt a megoldást, hiszen a kövön és a fán másként hangzik a léptek zaja. 

A 21-es stúdió dizájnja már-már az art déco stílusát idézi, a keskenyebb bordázott sávok és a szélesebb sima felületek váltakozásával. Rádiótörténeti jelentősége, hogy a sokáig monóban sugárzó Kossuth Rádióhoz képest üdítően hatott, amikor megszólaltak a 21-esből a Petőfi Rádió lendületes, fiatalos, progresszív magazinműsorai sztereóban, és persze élőben. A helyiség a fotón látható állapotában fennmaradt, megőrizheti az új tulajdonos, ha talál neki funkciót.

A kandalló és a formatervezett kanapé nem a rádiós dolgozók kényelmét szolgálta az ötvenes években. Azért rendezték be otthonosra a 19-es stúdiót a legenda szerint, mert a rettegett pártvezér, Rákosi Mátyás ezt a stúdiót szerette, ha be kellett jönnie a Rádióba. Azóta modern akusztikai borítás került a falakra, bontásakor sok egykori munkatárs szívesen megnézné, hogy előkerül-e a kandalló a burkolat alól. 

A Szentkirályi-épület földszintjén két nagy méretű hangjátékstúdió, a 13-as és a 14-es kapott helyet, belső terük nem változott az ötvenes évek óta. 1974-ben Gobbi Hilda feje fölött ugyanazok a lámpák lógtak, mint a 2010-es évek elején. Az országban fellelhető legdizájnosabb lámpatestek kerültek a Magyar Rádió stúdióiba a szocializmus építésének évtizedeiben. Minden stúdió másmilyen formájú, területű, kiképzésű volt, így a világítótestek is különböztek. A kisebb stúdiókban és a technikai helyiségekben úgynevezett mélysugárzók lógtak alá a mennyezetről, a plafonra szerelt síneken lehetett odahúzni, ahol a munka megkívánta a fényt. Alig néhány éve a Magyar Rádió megszüntetésekor és kirámolásakor rengeteg lámpa végezte a szemétkonténerekben, miközben a retro tárgyak egyre kurrensebbek lettek. A rombolás ellenére még maradt néhány az épületben, érdemes lesz a kukákat átnézni majd akkor is, amikor az új tulajdonos átalakításba kezd. A nagy stúdiókból lehet egyetemi előadótermet csinálni, de a kisebb stúdiók helyiségeinek megmentése reménytelennek tűnik.

A Károlyi-palotát Olasz-épületként emlegette a rádiós szleng, mert egy ideig az olasz nagykövetség működött benne. Főúri pompája kívülről megmaradt, csak a homlokzatot lezáró főpárkány és a teraszkorlát szobrai hiányoznak. A Rádió dolgozói között tévhitként terjedt, hogy a reneszánsz stílusjegyek miatt ragadt rá az Olasz-épület elnevezés, de a koraeklektikus palota nem az itáliai, hanem a francia vidéki reneszánsz kastélyépítészetet idézi. A tervező Ybl Miklós, a szobrászati díszeket Schaffer Károly faragta. Az építkezés 1863-65 között zajlott gróf Károlyi Lajos megrendelésére.

Abaúj- és Nyitra vármegye főispánja nagy kiterjedésű birtokain mintaszerűen gazdálkodott, értetlenül állna, ha látná, hogy új gazdái elhanyagolták az épületet. A pompa megkerülhetetlen, egyenesen az arcunkba tolja a család gazdagságát. Ybl pontosan azzal a hatással dolgozott, ami az Andrássy úti Operaháznál is bevált bő egy évtizeddel később. Mintha a Károlyi-palota lenne a főpróba: ugyanolyan a reprezentatív teraszt tartó háromnyílású, árkádos kocsifelhajtó, és a terasz ablakosora fölötti homlokzatzáró párkányon magasodó szobrok sora, pontosan követve az ablakok ritmusát. Míg az Operaház középrizalitot kapott, a Károlyi-palota két enyhén kiugró sarokrizalitot, amiket magasra nyújtott manzárdtetővel tett hangsúlyossá az építész. A palota fényűző megjelenését csak az találja hivalkodónak, aki nem ismeri megrendelőjét. Károlyi Lajos pont olyan mintagazda maradt pesti rezidenciáján, mint vidéki birtokain. Pollack téri palotája mögött csinos franciakertet létesített, de a telek Szentkirályi utca felőli részén négyemeletes bérházat működtetett, megteremtve ezzel a palota fenntartásának anyagi forrását.

A gróf ügyelt arra, hogy a bérházából ne nyíljon ablak a díszkertre, így megmaradt privát szférája. A márvány szökőkúttal, ösvényekkel és virágágyásokkal kialakított palotakertből mára már csak a díszkapu kőoszlopainak fele maradt meg, a Rádió teherportaként használta. Gróf Károlyi Lajos lojális volt a bécsi udvarhoz, de elkötelezett volt Magyarország fejlődése iránt is. Festetics Györggyel egyeztetve azért építtetett főúri pompával palotát pont ide, hogy lendítse Pest fejlődését az egykori városfalon kívül is. Egy emberélet nem volt elegendő álmai teljes megvalósulásához, halála után fia, gróf Károlyi Alajos fejeztette be a belső munkálatokat.

1945-ben teljesen kiégett a Pollack Mihály téri Károlyi-palota, pazar berendezése és számos műkincs megsemmisült, Lotz Károly mennyezetfestményeit is csak leírások és ritka felvételek őrzik csupán. Az épületet a Magyar Rádió 1966-ban még a mainál is rosszabb állapotban kapta meg, hogy felújítsa, és reprezentatív koncerttermet működtessen benne. A palota külső felújítása hatalmas összegeket emésztett fel. Belülről éppen csak kijavították a vakolatot, és fehérre meszelték az összes helyiséget. Szép architektúrájú, boltozatos pincéjében kapott helyet az Erősáramú Osztály, a földszinti szalonok tágas sora elég nagynak bizonyult az ipari méretű nyomda elhelyezésére (sokáig itt készült a Rádióújság), az emeleti szobákból irodák és beszédórák tantermei lettek, a digitális korszak beköszöntével helyükre költözött az Informatikai Osztály.

A legszerencsésebbek az Üdültetési Osztály munkatársai voltak, ők a teraszra nyíló szalonokat használták irodának. A teraszról folydogáló csapadékvíz és hólé elcseppkövesítette a főbejárat árkádjainak épületdíszeit, így az ívek záróköveinek vad oroszlánjai kedves arcú kutyusokká szelídültek a kétezres évekre. Egy műemléki igényességgel zajló felújítás esetén is megőrzésre érdemes, bájos részlet. A Magyar Rádió megszüntetése után több elképzelés született az ingatlanegyüttes hasznosítására, de a Károlyi-palota bontása szerencsére egyik tervben sem merült fel az elmúlt években. Belmagasságukhoz képest kis alapterületűek az egykor reprezentatív helyiségek, ma már gazdaságosan nem működtethető egy ilyen épület. Ez tántorította el sorra az olykor érdeklődő vevőket, és ez lesz kihívás az új tulajdonos számára is. Egyedül az üvegtetővel fedett, négyzetes belső udvar, az átrium volt vonzó minden érdeklődő számára, a legutolsó jelentkező, egy arab hátterű befektető, rométtermet nyitott volna.

Az utcáról nézve nem is tűnik fel, hogy milyen tágas padlástere van az épületnek. A Rádió erős betonfödémet csináltatott, és kétszintes bútorraktárat üzemeltetett a tetőtérben, és még így is maradt hely egy teremfocizásra alkalmas tornateremnek és egy szaunának, amit csak a beavatott munkatársak ismertek és használtak. Mivel a belső terek valamennyi értéke megsemmisült az épület minden szintjén, bármilyen átalakítás is történik majd odabenn, ártani már nem tudnak a Károlyi-palotának. 

Zárszóként egy rövid leltár az ingatlanegyüttes megőrzésre méltó értékeiről. Nem szabadna lebontani a Nobel-díjas Békésy Györgyhöz köthető nagyzenekari 6-os stúdiót, az Erkel Színházat is átépítő Tarnóczy Tamás tervezte 22-es zenekari stúdiót (a falán Vígh Tamás szoborkompozíciójával), a Bunkerstúdiót (homlokzatán Somogyi József térplasztikájával), a Szabó István tervezte Pagodát. Fel sem merülhet a Károlyi- és az Esterházy-palota bontása. Utóbbiban eredeti szépségében őrzendő meg a főbejárat díszlépcsője, a Márványterem és az ahhoz kapcsolódó földszinti termek sora, a két titkos ajtó és a rejtett szobák, a kazettás mennyezetű szivarszoba, az utcai és udvari szárny lépcsőházainak öntöttvas korlátja, az első emeleti 24-es stúdió stukkós mennyezete, a két closetből megmaradt egyetlen Baumgarten-gardrób. Az eredetileg Esterházy-palotához tartozó Festetics-kert míves kovácsoltvas kerítése és díszkapuja is megmentendő érték. A mögötte álló Üzemépületet divat nem szeretni, de ha üvegeit újrafóliáznák, a 80-as évek hazai építészetének visszafogott, különleges darabja menekülne meg, osztatlan belső terével bármilyen új funkciót kiszolgálna. 

 

Ács Gábor
A szerző újságíró, 1989-2013 között szerkesztő-műsorvezetőként dolgozott a Magyar Rádióban.