Utópikus realizmusok XIV. – Büro Juliane Greb & SUMMACUMFEMMER: San Riemo társasház

A felső középosztály csúcsterméke vagy szolidáris kollektív ház? Betonszekrénybe vájt személyes terek vagy krematóriumban kisütött kispolgári enteriőrök? Játékos homlokzati elemek vagy cikornyás mütyürök? Klímaszorongó kényszermegoldás vagy a közösségi élet mellett elkötelezett tudatos döntés? Nézzük.

A lakóépületet 2020-ban adták át a München keleti peremén elhelyezkedő, egykori – ‘92-ben bezárt – nemzetközi repülőtér területén fejlesztett Messestadt Riem városrészen. A 27 lakást, közösségi és kereskedelmi tereket magában foglaló társasház szerkesztésével, programjával és anyaghasználatával emelkedik ki az építészetileg átlagos minőségű, környező lakótelepből.

Csúcstermékbe csempészett szolidaritás
A kísérletező szellemben létrehozott projekt a KOOPERATIVE GROSSSTADT lakásszövetkezet első megvalósuló épülete. A lakásszövetkezet célja, hogy a neoliberális mainstream fejlesztői szempontokat megkerülve olyan szolgáltatást és platformot nyújtson a lakáskeresőknek, mely során a résztvevők megtalálhatják közösségüket, majd műhelymunkák során, az egyéni igényeket kielégítő megoldásokat dolgozzanak ki. Első körben ‘építési bizottságokat’ hoznak létre, ahol lakóközösségek alakulhatnak meg. A lakószövetkezet célja továbbá, hogy minden tervezési feladatot nyílt építészeti tervpályázaton hirdessen meg, melyen tervezőirodák tapasztalatuktól és méretüktől függetlenül indulhatnak.

A társasház lakóközössége bár gazdasági és kulturális szempontból homogén – nem volt lehetőség lakbértámogatott lakáshoz jutni –, az épületben női terápiának szolgáló helyiség kapott helyet, és hátrányos helyzetű fiatalokat gondozó alapítvány költözhetett be, szolidáris szempontok mentén színesítve, tágítva a piaci keretek szűk lehetőséghorizontját, valamint dúsítva a lakófunkciót.

Betonszekrénybe vájt személyes terek
Az építészek szándéka egy robusztus betonraszter tervezése volt, mely rugalmas keretként szolgálhat a lehető legsokfélébb együttélési módnak: egyedülálló fiatalok és családok lakásainak, vagy akár a közösségibb együttélés felé elmozduló élettereknek. Az öt lakószintet két közlekedőmag kapcsolja össze; közöttük, az épület középső sávjában kapnak helyet a vizes helyiségek, a konyhák és a fürdőszobák; a hálószobák és nappali terek a homlokzat mentén sorakoznak. A könnyen adaptálható struktúra egyfelől lehetőséget és szabadságot biztosít a jövőbeli átalakítások során, másrészt a hosszanti homlokzatok strukturális felszabadításával fényes és látványos homlokzati kialakítást eredményez. Ez a logikus megoldás a társasház esztétikai minőségéhez is hozzájárul: a nyugodtságot sugárzó betonarchitektúra a vibráló színvilágú függönyök és szőnyegek háttere. A San Riemo építészei, szemben a város fejlesztése során domináló kommersz építészeti elemek és berendezések személytelenségével és igénytelenségével, világos és puritán terekkel ösztönzik a térhasználókat, akik szabad döntéseik mentén, saját bútoraikkal alakíthatják ki lakásaikat. Az építészetileg alaposan átgondolt és kivitelezett struktúra, és a lakók személyes ízlésének kettősét a racionálisan kiosztott betongerendák hideg, nyers felületei, és a beköltözők színes, melegséget sugárzó, személyes bútorai közötti játékos feszültség jelzi.

Az építészek szándéka a lakások hasznos területének maximalizálása, a folyosók és előszobák kiküszöbölése. A sakktáblaszerűen kiosztott, szabadon leválasztható életterek központi szobájába ezért a konyhák kerültek – az ajtó a legtöbb lakás esetén ebbe a térbe nyílik. Ezek a gáláns terek nem pusztán a főzés helyszínei, hanem a beköltöző közösségek találkozóhelyei, melyek igény esetén, a szomszédos életterekkel összekapcsolva tovább bővíthetők. A raszter által kijelölt szobák 14 négyzetméteresek, mely az építészek érvelése szerint éppen elégséges egy nappali térnek, de nem túlzó egy gyerekszobának. A fűtés és elektronikus rendszer előre átgondolt tervezésének, valamint a könnyen adaptálható térrendszernek köszönhetően a lakók és igényeik változásával a jövőbeli szobacserék vagy lakásösszenyitások könnyen megoldhatók.

Mütyürök és pufferzónák
Messestadt Riem München külső lakóterülete, mellette található az ország legnagyobb kereskedelmi rendezvényközpontja, a kilencvenes években épült Messe konferenciaközpont. Az expóknak otthont adó, monoton csarnoképületekből álló iparvárostól nem sokban tér el a szomszédos lakóövezet térszervezése és beépítési módja. A városrész rácsos utcarendszere egy római katonai erődváros – castrum – vagy egy fordista gyár hideg racionalitását és sematikusságát idézi. A monofunkciós alvóvárost általánosságban silány anyaghasználat és a közösségi területek negligálása jellemzi. A Büro Juliane Greb és a Summacumfemmer ezzel szemben egy küllemét tekintve egészen sokszínű társasházat tervezett – első látásra igen kaotikusan hat az átlátszó és fehér hullámlemez borítás, színes és geometrikus nyílászárók, karakteres formájú előtetők, erkélyek és árnyékolók egyvelege. Valójában, az esztétikai döntések mögött tudatos tervezési döntések állnak. A nyugati homlokzat átlátszó hullámlemeze mögött fűtetlen télikertként használható loggia található, mely fix térelválasztó elemek nélkül, titkos átjáróként működik a lakások között. A zöldes árnyalatú függönyökkel tarkított, családias, intim – de közösségi interrakcióktól sem mentes – mezsgye cigizős, ruhaszárítós hangulatával heterotópikus, de legalábbis a hétköznapival szakító élményt nyújt. Merőben más karakterű a kollektív események helyszínéül szolgáló nagy tetőterasz, vagy a bordázott, sávos, zárt hatású, keleti homlokzat által körülhatárolt belső udvar. Az épület elmélyült térszervezéséből és a heterogén, kreatív anyaghasználatból adódó komplexitás és játékosság a déli homlokzaton áll össze egységes kompozícióvá. A bejáratot jelölő teresedés mögött felsejlő épülethomlokzat, a srégen elmetszett nyílászárók és színes elemek kollázsaként, kifeszített vászonként, a mindennapok díszleteként hat, feldobva a rideg, katatón lakótelepi hangulatot.