Vajai Tamás: AZ ÉPÍTÉSZET MÁS!
Az építésügy valamennyi szereplõjének fontosságát elismerve és hangsúlyozva ki kell mondanunk: az ÉPÍTÉSZET más!
Lehetetlen! Csak maga magát ne rontsa s éghajlata s körülményei
minden árnyéklatit felfogván, tanulja végkép meg a józan építés fõ elveit.
Építsen, ne rontson!”
Pesti Por és Sár (Széchenyi)
Többször, többféle módon kifejtettük, hogy az építés ténye nem feltétlenül jelent inspiratív minõségigényt, és ebbõl fakadó értékteremtõ építészetet. Széchenyi ezt tudta! Az ”építs – ne ronts” meghökkentõen bölcs fogalompár azt a felismerést tükrözi, hogy a cselekvés – ha úgy tetszik a ”tett” – értékét nem önmaga, hanem a vezérlõ, célokat kitûzõ eszme, a helyes cél határozza meg. E fogalompár ma az ”építés – építészet” fogalompár tartalmi tisztázásához ad segítséget.
Kétségbeejtõ, hogy a mai magyar köztudatban, a médiában, a politikában, sõt a szakmán belül is mennyire tisztázatlanok ezek a fogalmak, és ebbõl következõen mekkorák a tévedések. A probléma lényegét egy példázattal tudjuk szemléletessé tenni:
Az évekkel korábban szétdarabolt, és a magyar államigazgatásban egységes képviselet nélkül álló építésügy – pótlék gyanánt – életre hívta és mûködteti az Építési Fórum nevû szervezetét (nincs összefüggésben az Építészfórummal – a szerk.). A kormányváltást követõen, az új politikai vezetés és az építésügy elsõ találkozásán – a kétségtelen együvétartozás okán is – természetesen az építészet képviselete is jelen volt. A találkozáson végigdübörgött az évi 1600 milliárdos gazdasági forgalom önérzete s tisztelete, és teljes volt az egyetértés ennek a gazdasági erõnek a fontossága tekintetében. A felek biztosították egymást a kölcsönös érdekekrõl és a kölcsönös megbecsülésrõl. A messziretekintõ megbeszélésnek ”tervezés” álnéven, s vélt gazdasági súlyának megfelelõen – néhány százalék mértékéig – szereplõje volt az ÉPÍTÉSZET is.
Mégsem voltunk boldogok! Az építésügy valamennyi szereplõjének fontosságát elismerve és hangsúlyozva ki kell mondanunk: az ÉPÍTÉSZET más!
