"Valóságos segélykiáltásnak hangzott a pályázati felhívás"

A magyar helyszínre érkezett 25 pályamű közül a ”Shake-up - networking Erzsébetváros” című pályamű nyert az Europan8 pályázaton.
Jutta Kliesch, Johanna Porep és Perczel Anna építésszel Váradi Júlia készített interjút.

Jutta Kliesch, Johanna Porep és Perczel Anna építésszel Váradi Júlia készített interjút

Idén a budapesti Erzsébetváros volt az Európai Unió Europan nevű nemzetközi pályázatának hetvennégy helyszíne közül az egyik. A fiatal építészek számára kiírt, évről évre egyre több megvalósult ötletrõl számot adó program, amelynek célja a rosszul működő építészeti és városrendezési helyzetekre új válaszokat, új megoldásokat találni, és amelynek fő témája az európai ”udvariasság”, azaz a helyes városi viselkedés a szó minden értelmében, ebben az évben tizenkilenc nemzeti pályázatot tartalmazott. A magyar helyszínre városrendezési ötletpályázatot, míg a részletes kidolgozásra egy kéthektáros terület építészeti és közterületi tervpályázatának kiírását javasolták, amelynek figyelemmel kellett lennie, illetve reflektálnia kellett a terület sokszínűségében rejlő különös értékre, az átjáróházak rendszerére, a Madách sétány továbbépítése által felvetett kérdésekre, a közterületek átalakíthatóságának problémájára, valamint a kulturális és kereskedelmi hagyományok újraélesztésének lehetőségére. Ugyanakkor felhívták a figyelmet a volt zsidónegyed vészes pusztulására, s arra, hogy a lebontott, illetve lebontásra kijelölt épületek helyére - a helyhatóság egyetértésével - oda nem illő újakat emeltek, készülnek emelni.

A magyar helyszínre érkezett 25 pályamű közül a Shake-up - networking Erzsébetváros című, két fiatal német építész által jegyzett pályamű nyert.

Johanna Porep és Jutta Kliesch együtt jártak a berlini építészeti egyetemre (Berliner Technische Universität), ahol 2004-ben közös munkával szereztek diplomát. Egyikük Kelet-, másikuk Nyugat-Berlinben nőtt föl, s talán épp ezért nagyon különbözőképpen vélekedtek az építészetről, a városról, a lakókörnyezetről. Pályázatukban pozitív módon adódott össze mindaz, amit a városépítésről tudnak és gondolnak.

A harmadikként megszólaló Perczel Anna építész, aki Erzsébetváros állapotának alapos feltárójaként hívta fel a figyelmet a városnegyed értékeit fenyegető veszélyekre. Az Óvás Egyesület egyik alapítója, a városvédők szakmai irányítója.

Váradi Júlia: Miért kezdtek el az egykori budapesti zsidónegyeddel foglalkozni?

Jutta Kliesch: Ez a városrész minket azért izgatott, mert vele kapcsolatban akut problémákra hívta fel a figyelmet a kiírás szövege, amelyekre azonnali választ kell adni. Valóságos segélykiáltásnak hangzott a pályázati felhívás, kiderült belőle, hogy nagyon nagy a baj, ezért az embert érzelmileg is felkavarta. Később az is világossá vált, hogy az Europantól nemzetközi nyilvánosságot remélnek az ügynek azok a magyar szakemberek, akik megfogalmazták a problémát.

Váradi Júlia: Miben látják a legsúlyosabb, legégetőbb problémát?

Johanna Porep: A pályázati kiírás mellékleteként megkaptuk azt a közelmúltban elfogadott rendezési tervet, amely szerint a Madách sétány még meg nem épített részét megnyitják és továbbépítik, hogy keresztülszelje az egész negyedet. Ehhez viszont le kell bontani a ma még álló régi épületek legalább negyven százalékát. Azt tehát azonnal átláttuk, hogy amennyiben a terv megvalósul, Budapest egyik legpatinásabb belterületi városrészében a pusztítás óriási méreteket fog ölteni, a veszteségeket pedig ezáltal nemcsak Erzsébetváros, hanem egész Budapest szenvedi el, az egész város lesz szegényebb egy rendkívüli értékkel.

Váradi Júlia: Hogyan tudták ezt ilyen rövid idő alatt megállapítani? Miféle bizonyítékok álltak rendelkezésükre ahhoz, hogy ilyen súlyos következtetéseket vonjanak le?

Johanna Porep: Tavaly májusban, miután kézhez vettük a pályázati felhívást, azonnal Budapestre utaztunk. Néhány napot töltöttünk a városban, közben rendkívül szoros programot követtünk. Rengeteg fotót készítettünk az Erzsébetvárosban, sok emberrel beszélgettünk, és bekopogtunk a VII. kerületi önkormányzathoz is, ahol - óriási szerencsénkre - megkaptuk a teljes zsidónegyedről azt a térképet, amire a lebontásra ítélt házakat is bejelölték.

Váradi Júlia: Az önkormányzatnál tudták, miért van szükségük a térképre?

Jutta Kliesch:  Mindössze annyit mondtunk, hogy német egyetemisták vagyunk, Budapesttel foglalkozunk, felmérjük az érdekes negyedeket. Szerencsénkre a polgármester épp nem volt az irodájában, így valamelyik helyettese gyanútlanul átadta az azóta titkosított térképet. Nyilván ezerszer megbánták azóta, hisz a legsúlyosabb konfliktusok épp ezekből a tervekből származtak, nekünk azonban ezzel sokat segítettek, mert azonnal megértettük belőlük, milyen óriási veszély fenyegeti a városrészt...

Ettől a perctől kezdve hat hónapon keresztül egyfolytában dolgoztunk. Közben rábukkantunk egy francia nyelvű internetes fórumra is, amelyen ugyanez volt a fő téma, a franciák azonban velünk ellentétben - leendő befektetőkként - épületek lebontásában és helyükre újak létesítésében voltak érdekeltek. Ezért elég jól követhető elemzést találtunk ezen a honlapon, és persze fontos további linkeket is, amelyek aztán elvezettek bennünket ahhoz a felismeréshez, hogy nem egyszerű építészeti vagy városrendezési feladattal van dolgunk.

Johanna Porep: Olyannyira nem, hogy komoly háttértanulmányokat kellett folytatnunk, először a történelmi előzmények felkutatására és megértésére, aztán a szociológiai környezet feltérképezésére, és persze a város jelenlegi szerkezetére vonatkozóan is, hogy abban megtalálhassuk a negyed helyét és szerepét. Ezért két nagy részre osztottuk a feladatunkat: az elméleti feltárásra és építészeti elemzésre.

Jutta Kliesch: És közben, miután elég pontosan kirajzolódott az is, hogy hányféle érdek ütközik ezen a földrajzilag kicsiny területen, arra is rájöttünk, hogy ebben a helyzetben nekünk valamiféle mediátorszerepet is el kell vállalnunk. Mert más érdekeket követ a politika és a lakosság, a városvédők és a befektetők, az őslakosok és az újonnan beköltözni akarók, a civil szervezetek és a hivatalos döntéshozók, és - a legnagyobb bajnak azt láttuk - köztük szinte semmiféle kommunikáció nincs, csak a kölcsönös sértegetés, vádaskodás, fenyegetőzés, átejtés, kijátszás stb.

Váradi Júlia: Két, külföldről érkezett építész mit, tud kezdeni ezzel a felismeréssel?

Johanna Porep: Arra a következtetésre jutottunk, hogy olyan javaslatokkal kell előállnunk, amelyekkel minden érdekelt félnek tudunk nyújtani valami számára vonzót, és ezáltal szert tehetünk egy olyan anyagra, amelyről elkezdhetünk gondolkodni. Ezért négyféle ”kit”-et, készletet állítottunk elő, amelyeket a pályázatunkban kis bőrönd-szimbólummal ábrázoltunk. Mindegyikbe ”belehelyeztünk” egy-egy lényeges, azonnal megoldandó feladatkörhöz való eszköztárat. És magát a városrészt is felosztottuk, annak megfelelően, hogy hol melyik készletre van szükség, illetve hol melyiket lehet a leghatékonyabban alkalmazni. Hogy érthető legyen a módszer, mondok néhány példát. Az egyik bőröndbe például a fájdalmasan hiányzó zöldterületek létesítéséhez való javaslatainkat helyeztük. Kiderült ugyanis, hogy ez Budapest egyik fákban, bokrokban, parkokban legszegényebb területe. Mi pedig kitaláltunk és fel is vázoltunk jó néhány olyan elképzelést, amellyel még egy ilyen sűrűn lakott területet is zöldebbé lehet tenni, a függőkerttől a tetőkertig és a foghíjtelek növényekkel való beültetéséig.

Ugyanilyen módon mértük fel a negyed múltbéli emlékeit, építészeti relikviáit, történelmi örökségét, amelyek megőrzésére, restaurálására, a rájuk irányítható figyelem formáira is kidolgoztuk a magunk elképzeléseit úgy, hogy azok turisztikai szempontból is vonzók legyenek, s bárki alkalmazni tudja őket, mindenütt a hely adottságainak megfelelően.

Egy másik ”bőrönd” az építészeti problémákra adható válaszlehetőségeket tartalmazta, a régi épületek esetleges rekonstrukciójára vonatkozó lehetőségeket is, a lebontottak helyén építendő újakét is. Nagyon fontos, hogy mi sem gondoljuk minden régi épületről, hogy - csak mert régi - meg kell tartani. De csak nagyon alapos vizsgálat és elemzés után szabadna dönteni arról, hogy mi az, amit nem érdemes megőrizni, mit lehetne részben megtartani, és mit kell feltétlenül megóvni, mert az épített örökség fontos és értékes részét képezi.

Egy újabb ”kofferbe” helyeztük a negyed kulturális helyszíneit és a működtetésükre vonatkozó elképzeléseket, a szabadtéri előadásoktól egészen a mozgószínpadig.

Egyszóval ezekkel a ”kit”-ekkel a sokféle akut probléma mindegyikére alternatív megoldásokat akartunk kínálni.

Váradi Júlia: Nem gondolják-e, hogy mindezzel elkéstek? Hiszen maguk is ismerik azok véleményét, akik szerint a pesti zsidónegyed ügye a huszonnegyedik órába lépett, sőt, már azon is túl van.

Jutta Kliesch: Az első Budapesten töltött hét óta tisztában vagyunk vele, hogy sok minden olyasmi is történt már az Erzsébetvárosban, amit többé nem lehet jóvátenni. Azokkal a jellegtelen és stílustalan, lakóparkszerű háztömbökkel, amelyeknek semmi közük a város múltjához, de a jelenéhez sem, nem sokat lehet kezdeni. De talán meg lehet akadályozni, hogy ezentúl is ilyen ötlettelen, a helyhez nem illő házakat emeljenek a lebontottak helyén. És ha sikerül elfogadtatnunk a javaslatainkat, talán arra is lesz példa, hogy hozzáértő építészek megfelelő előkészítéssel és történelmi ismeretekkel fogjanak hozzá az új épületek megtervezéséhez.

Rájöttünk, hogy jelenleg semmiféle szabályhoz nem kell alkalmazkodniuk az új házak építtetőinek és tervezőinek, sem párkánymagassági, sem formai szempontok nem szerepelnek az előírásokban. Határozott benyomásunk, hogy itt semmi más nem mozgatja az embereket, mint a gyors pénzszerzés lehetősége. Ennek rendelnek alá mindent. Ahhoz, hogy értelmes városrendezési munka kezdődhessen, mindenekelőtt szigorú szabályrendszert kellene kidolgozni, mint ahogy például Berlinben tették, ahol a Hackesche Markt nevű negyedet néhány év alatt sikerült a város egyik legvonzóbb részévé tenni. Beszállt a város, a kerület, sőt még a tartomány is. Valahogy hamar rájöttek, hogy ez közös cél.

Váradi Júlia: Mit javasolnak, mi legyen a régi, rossz állapotban lévő, omladozó erzsébetvárosi házak jövője? A legnagyobb vita ugyanis épp ezek körül zajlik: hogy megőrizzék-e őket műemlékként, vagy a helyükön inkább kényelmes, modern épületeket emeljenek?

Johanna Porep: A pályázatunk egyik leginkább kidolgozott része épp azzal foglalkozik, hogyan lehet a patinás építészeti értékeket úgy megőrizni, hogy azok kényelmes, lakható, jól használható, ugyanakkor az eredeti hangulatot, építészeti stílust, a volt zsidónegyed vonzerejét megőrző házak legyenek. Erre Európában számtalan jó példa van, Berlintől Párizsig, Krakkótól Londonig.

Váradi Júlia: Feltételezem, hogy azzal is tisztában vannak, hogy a városrészért felelős vezetők pénzhiányra hivatkoznak - okkal -, amikor a lehető legolcsóbb megoldást keresik. Vannak-e jól megvédhető ellenérveik?

Johanna Porep: Nem állítom, hogy a polgármestert is meg tudjuk győzni - egyelőre még nem találkoztunk vele -, de arra vannak elképzeléseink, hogyan lehetne lobbistákat szervezni, és persze értelmes, pénzzel rendelkező befektetőket. Őket arról kéne meggyőzni, hogy csakis úgy érdemes belevágniuk a városrészt érintő bármiféle vállalkozásba, ha hosszú távra érvényes és sokak által támogatott elképzelésekkel indulnak neki. Mi egy erre a célra szolgáló központot hoznánk létre, egy modern épületben képzeltük el ezt a Klauzál téren, korábban Budapest egyik legforgalmasabb piacterén. Itt találkoztak a negyed lakói rendszeresen egymással. Az általunk javasolt KÖR nevű, pavilonszerű épületben mindenki segítséget kaphatna, aki a negyedben keresni akar valamit. A már emlegetett ”kit”-ekből folyamatos információt nyújtanának a megfelelő szakemberek, akik egyúttal tanáccsal is ellátnák a programban részt vevőket. Itt működne a kulturális rendezvények szervezőközpontja is, itt lehetne bérelni mozgószínpadot és különböző kellékeket művészeti projektek létrehozásához és így tovább. Ebben a centrumban minden általunk fontosnak tartott területnek lenne felelőse, aki - megfelelő kapcsolatrendszer birtokában - eligazítaná a negyedért tenni akarókat.

Váradi Júlia: Most, hogy elnyerték az Europan-pályázat első díját, mennyire bíznak abban, hogy a javaslataik megvalósulhatnak?

Johanna Porep: Annyira nem vagyunk naivak, hogy azt hinnénk, két fiatal német építész egy csapásra megoldhat valamit, ami addig megoldhatatlannak tűnt. De azt meg merem kockáztatni, hogy mivel a pályázatunk szellemiségében és a kivitelezés módjában is teljesen nyitott, akár egy-egy részletét is meg lehet valósítani, talán lesz olyan döntéshozó, aki felfigyel rá, és akkor máris beljebb vagyunk egy lépéssel. És az is számít, hogy Budapesten már második éve működik egy kiváló civil mozgalom, az Óvás Egyesület, amely máris sok veszélyt elhárított, és amely újra és újra felhívja a figyelmet arra a veszteségre, amit egy ilyen negyed tönkretétele jelentene a városnak. Nélkülük egyébként ezt a pályázatot sem írták volna ki.

Váradi Júlia: Ön szerint mennyi realitással bírnak ezek a tervek? Nem érzi-e idealisztikusnak a fiatal német építészek elképzeléseit a mai helyzetben?

Perczel Anna: Nem gondolom, hogy idealisztikus elképzelésekről lenne szó, magam nagyon régóta szinte ugyanígy gondolkodom. Persze, sok új ötlet, izgalmas gondolat található a javaslatban, a fiatal építészek ugyanis nagyon friss szemmel és bátor kézzel nyúltak a problémához. Megdöbbentő, hogy ilyen rövid idő alatt ennyire pontosan rátapintottak a lényegre, anélkül, hogy elvesztek volna az apró részletekben, szemben velünk, akikkel ez - kellő távlat hiányában - gyakran megesik, talán ezért sem tudjuk kellőképpen segíteni a nyilvánosságot az alaphelyzet megértésében. Jó, ha olykor kicsit távolabbról, a kívülállók szemével vizsgálnak egy ilyen helyzetet.

Váradi Júlia: Érzelmek nélkül, higgadtabban közelítenek a lényeghez?

Perczel Anna: Talán inkább arról van szó, hogy nem befolyásolják őket az itthoni viszonyok, a kialakult áldatlan állapotokat független szemlélőként tudták értékelni. De az érzelmek őket is elérték, ahogyan egyre többet tudtak meg a helyzetről, egyre erősebb érzelmi reakciókat váltott ki belőlük is.

Váradi Júlia: Mit gondol a négy ”bőröndről”, a négy ”kit”-ről mint módszerről, a probléma építészeti, történelmi, zöldterületi és kulturális területre való felosztásáról?

Perczel Anna: Nagyon jónak tartom ezt a megközelítést, például azért is, mert a meglévő struktúrán belül gondolkodnak az újról, ez nagyon közel áll a mi elképzeléseinkhez. A rehabilitáció rendkívül összetett dolog. Az a javaslat, amit mi a főváros felkérésére készítettünk, komplexen kezeli az egész helyzetet. Mi alapvető problémának tartjuk a közlekedést is, a parkolási lehetőségeket, a mélygarázsok problémáját, amire a berliniek pályázata nem tért ki. De persze a zöldterületek kérdése vagy az emberi, szociológiai háttér ugyanennyire fontos. Ebben a városrészben rövid idő alatt igen komoly lakosságcsere történt, és ez ma is tart. A megmaradó házakból is kiköltöztetik az embereket, nem csak a lebontandókból. Az új házak befektetési céllal épültek, ami önmagában nem lenne baj, de arra semmi garancia nincs, hogy lesznek-e lakóik. És nem feledkezhetünk el a városnegyed ”identitásáról” sem. Ez ma is élő zsidónegyed, akkor is az, ha ma már az ismert okoknál fogva a zsidó lakosság aránya sokkal kisebb, bár az utóbbi időben ebben is fordulat történt. Aztán itt van a legtöbb zsinagóga, itt létesül a legtöbb olyan kulturális és egyéb közösségi hely, amely kifejezetten a zsidóság igényeit szolgálja, ezt sem szabad figyelmen kívül hagyni. A nyertes pályázatban a berlini építészek is fontosnak tartották ezt a szempontot.

Váradi Júlia: Ami az építészeti megoldásokat illeti, ön szerint mennyire alkalmazhatók a pályázatban megfogalmazott javaslatok?

Perczel Anna: Magam egyáltalán nem értek egyet azzal az állásponttal, amely szerint elég a rossz állapotban lévő épületek homlokzatát megőrizni, mögé bármit fel lehet húzni, annak nem kell hogy köze legyen a homlokzathoz. A német építészek pályázatában javasolt metódus erre is jó megoldást nyújt, mert ők a meglévő belső terek átalakításával, bővítésével, komfortosításával, de az építészeti struktúra megőrzésével oldanák meg a problémát. Nekem ez nagyon tetszik. A baj csak az, hogy a korábban egységes, klasszicista utcákból a házak egy része máris eltűnt, és folyamatosan bontják a megmaradtakat is. Ezek a korai XIX. századi épületek pedig nem kényelmetlen, magas bárházak voltak, sötét és szűk lakásokkal, hanem széles telkekre épültek, kényelmes belső udvarral vagy kerttel. Nagy a lakások belmagassága, tágas terek vannak bennük, gyönyörű pincék, földszintek, amelyeket ragyogóan lehetne hasznosítani. Ahogy a fiatalok elfoglalták az üresen maradt, lebontandó házak udvarait, és a legkülönbözőbb alternatív célokra használták őket, azt mutatja, hogy nagy igény van erre. A mi tervünkben ezért konkrét ötletek is szerepelnek az ilyenfajta igények kielégítésére. Egyszóval ezeket a jó építészeti gondolkodás alapján épült házakat mindenképpen meg kellene őrizni.

Váradi Júlia: A főváros által megrendelt koncepció megvalósításához bármikor hozzá lehetne kezdeni?

Perczel Anna: Ez a terv inkább a megvalósításhoz vezető gondolkodást, az előkészítést segíti, persze csak akkor, ha megőrizve akarjuk megújítani a városrészt. Mi minden részletre kiterjesztettük a vizsgálatainkat, a nyertes berlini pályázatnál is komplexebb módon kezeltük a feladatot. De ez egyelőre csak az előkészítő szakasz, hozzá kellene rendelni egy konkrét gazdasági, városrendezési és építészeti tervet. Számos olyan európai előkép létezik, amelyeket mi alaposan megvizsgáltunk, a párizsi Marais negyedtől a krakkói és berlini zsidónegyeden át Amszterdam és Koppenhága hasonló városrészeiig, ezek mind sok tanulsággal szolgálhatnának. Egyébként érdekes adalék, hogy valamennyiben - ahogy nálunk is - komoly problémát okozott a pénz. De a kérdésre - megéri-e a régit megtartani, vagy gazdaságosabb-e bontani - minden esetben civil kezdeményezésre született meg a döntés: megőrizni.

Váradi Júlia: Lát-e ma erre nálunk is reményt? Az ÓVÁS! ugyan egy-két dolgot megakadályozott, de sok ügyben kudarcot vallott.

Perczel Anna: Talán még van remény, én nagyon bízom benne. Ha most valaki megálljt parancsolna a további rombolásnak, akkor el lehetne kezdeni előrelépni. Én erre látok esélyt.

Váradi Júlia: Vagyis még innen is lehetne nyerni?

Perczel Anna: Igen, talán lehetne. Az ember ilyenkor arra gondol, hogy annyi mindent elrontottak, innentől kezdve már csak javítani lehet. Bár egyelőre erre nem látok konkrét akaratot.

Megjelent az Élet és Irodalom 2006/43. számában.