Várpalota, szintvonal – Mőcsényi esszék 7.

Néha az ember életét a találmányok mentik meg. 1954-ben, a rendkívül mozgalmas terepadottságokkal rendelkező várpalotai főtér kialakításakor ifjú tervezője még nem gondolt arra, hogy a szintvonalas tereprendezés feltalálása nem is olyan soká ön-mentőövévé változik. Mőcsényi professzor 58 év múltán emlékezik vissza arra, hogyan lehet a „priccset” megúszni gondosan szerkesztett szintvonalakkal.

Telefonált a Lakóterv személyzetise: holnapután, szerdán tíz órakor legyek Várpalota főterén, a vájáriskola főbejárata előtt, mivel a viszonylag nagy felületű főtér útburkolatait, támfalait, ezek korlátait, a lépcsőket és egyéb tartozékait én terveztem korábban, a tervezőiroda „félnaposaként”.

Tervelőzmények

Amikor 1954-ben megkaptam a feladatot, elmentem a helyszínre, elvittem az építmények alaprajzait, vittem egy szintezőműszert, és ellenőriztem néhány „földszinti padlómagasságot”. Egyik sem stimmelt. Hazatérve azzal vállaltam a munkát, hogy kérem a teljes terület utólagos felmérését, szintezését. Amikor ez elkészült, kisült, hogy a vájáriskolát közel egy méterrel mélyebbre építették az eredetileg tervezettnél. Ennek okára hamar rájöttem. A vájáriskola földszinti padlójának magasságát tervezője úgy határozta meg, hogy kiinduló magasságnak a Zsinagóga oldalbejárója előtti lépcső felső fokának szintjét adta meg. A kérdéses lépcsőt régi méretű téglából építették, ami méreteinél fogva kerti lépcső építésére is kiválóan jó. Feltehető, hogy valaki ezért elvitt hat lépcsőfoknyi téglát. Mivel a vájáriskolát kitűző, annak padlószintjét meghatározó mérnök a felső lépcső magasságából indult, az épület a tervezetthez viszonyítva mintegy kilencven centiméterrel mélyebbre került. Az épület alapjainak kiemelésekor, nyilván ezért, a barnaszénrétegbe jutottak. A tervezett normál alapozás helyett pedig cölöpalapra lett szükség.

Megtörténik a baj

Az épület – nem kis idővesztességgel – végül is elkészült. A tér felőli főbejárati tizenegy fokos műkőlépcsőt (és a többi külső lépcsőt) az eredeti tervek szerint építették meg. Amikor a járdákra került a sor, régi szokás szerint a szomszédos lépcsők alsó fokából indulva betonoztak. Ezzel nagyméretű gödör alakult a tér sarkán. Vájárnapra készülve – a „fordulat éve” után – a készletek csökkenése ellenére liszttel, cukorral s egyebekkel töltötték fel a tér melletti pinceraktárat. Egy hirtelen jött felhőszakadás víztömege a „gödörből” a pincébe ömlött, az élelmiszer javarésze tönkrement. Ezért rendelték a tér tervezőjét Várpalotára.

Az első szintvonalas tereprendezési terv születése

A tervezési megbízás és a „vízözön” ideje közben azonban sok minden történt. A tér való állapotát rögzítő geodéziai felvétel láttán nyilvánvalóvá vált, hogy a főbejárat előtti gödröt meg kell szüntetni, a tizenegy lépcső többségét el kell temetni, a tér felszínének burkolatát csavartan homorúvá kell alakítani és az eredetileg tervezetthez viszonyítva sok mindent módosítani kell. Igen ám, de hogyan lehet a tervezett felszínt úgy ábrázolni, hogy utólag meg lehessen állapítani, terv szerinti-e a kivitelezés. Magassági pontokkal, bármilyen sűrűen vannak, ez nem biztosítható. Gondolkoztam. Korszerű térképeken a felszínt szintvonalakkal ábrázolják. Miért ne lehetne a tervezett állapotot is így rögzíteni.

Hozzáfogtam, és többhetes kísérletezés után szinte minden tervezett terepalakzatot sikerült szintvonalakkal ábrázolni, rögzíteni.

Várpalota főterének szintvonalas ábrázolása hosszú ideig tartott. Az igazi gond akkor adódott, amikor tussal meg kellett volna rajzolni. Marika, a rajzoló azt mondta, hogy szabad kézzel a számtalan sok, szabálytalanul ívelődő vonalat nem fizetődik ki lemásolni. Azt javasolta, faragjak mindegyikhez vonalzót. Vékony balsafa lapokból – megszámozva őket – egy cipősdobozra valót faragtam. Végül is elkészült a rajz, és ha késve is, de eljutott az illetékesekhez. Mivel ilyen kivitelű tervet még nem láttak, nem láthattak, úgy tűnik nem sokat bajlódtak vele, a szokásos módon kezdtek munkához. Amikor meglett a baj, rapportra hívatták a tervezőt.

A rapport

Megérkezésemkor öten-hatan vártak rám szintezőműszerrel. Amikor láttam, hogy az új járda a tizenegyedik lépcső alján indul, tudtam mi a baj. Nagylelkűen engedték, hogy a műszerrel én olvassam le a lécet – én pedig a szintezés pontjaiul olyanokat választottam, amelyek a tervlapon jól azonosíthatók voltak. Átállással összesen talán huszonöt pontot mértünk. A jegyzőkönyv kiszámítása után megkezdtük a mért adatoknak a tervszerintiekkel való azonosítását. A tér körüli épületek bejáratainak magassága egyezett a terven lévőkkel (felmérettem!) az új járdáké, az őket az úttest burkolatból kiemelő szegélyköveké nem. Az eltérés – emlékeim szerint – ötven-nyolcvan centiméter között változott.

Nagy volt a megrökönyödés, nem akarták elhinni, hogy ilyesmi létezzen. Újra elővettem a tervet. A szintvonalak tíz centiméteres magasságkülönbségűek voltak, és a terv léptékének megfelelően a fénymásolaton egy-két centiméterre voltak egymástól. Ilyen adottságok mellett a tervlapon lévő bármely pontnak szinte milliméteres pontossággal meg lehet határozni magasságát, illetve a tervlapnak megfelelő pontét a terepen. Miután a „helyszínelők” mindegyike meggyőződött a „tényállásról”, azt kérdezte egyikük, most mi a teendő. Erre csak azt válaszolhattam, a térfelszínt a terv szerint kell kivitelezni. Amikor már mindenki ment a maga útjára, mellém jött az egyik „figuráns” és azt mondta: „Hát hallja, magának marha szerencséje van ezekkel a szintvonalakkal, a táborban ki volt jelölve a priccse.”

Várpalotán, mint akkoriban a többi nagy építkezésen, „táborlakók” építették a szocializmust.

Azóta többször jártam Várpalota főterén. Érzem, tudom, hogy a szintvonalas terv szerinti kivitelezés pontos, és persze azt is, hogy a tér kissé „csavart” – közel egy méteres szintkülönbséget azonban szintvonalakkal sem lehet érzékelhetetlenné varázsolni. Aki pedig mindezt nem hinné, bontassa fel a vájáriskola melletti járdát, és ha nem talál közel egy méterrel mélyebben egy másikat, kifizetem a bontás és helyreállítás költségeit. Karunk hallgatói, végzettjei sok százának pedig azt üzenem, gondoljanak arra, hogy a gondosan húzott szintvonallal meg lehet úszni a „priccset”.

Dr. Mőcsényi Mihály

Tervrészlet Ormos Imre: A kerttervezés története és gyakorlata c. könyvéből Ormos Imre örököseinek engedélyével