Vasáros Zsolt: „megtaláltuk azt a helyet, amiről nem is volt biztos, hogy létezik”

Tíz éve vezeti a Narmer Stúdiót, miközben a Közel-Keleten számos ásatás építésze. Részt vett egy korábban soha nem ismert ókori település felfedezésében és feltárásában Egyiptomban, a keleti sivatagban, ahová még út sem vezet. A hat éves munka eredménye – a részben általa készített csodálatos rajzokkal – 2010 nyarán jelent meg. Építészetről, régészeti feltárásokról, időutazásról, sivatagban sült kenyérről beszélgetett Vasáros Zsolt építésszel Pásztor Erika Katalina.

Vasáros Zsolttal is – ahogyan Paulinyi Gergővel is – még a nyár közepén beszélgettem, s csak most jutottam oda, hogy nyilvánosságra kerüljön az, ami ott elhangzott. Pedig amikor eljöttem tőle - s azóta is -, minél több emberrel szerettem volna megosztani azt a 'hűha' érzést, ami a vele való találkozás után elfogott. Adott egy ember, aki alig valamivel több, mint tíz éves szakmai pályafutása alatt – mint az 1962-es filmklasszisban Kiss Manyi alias Mici néni - kettős életet él, de ő azt régészeti felfedezések és építészet között osztja meg; önmagával örökké vívódó maximalistaként nagyszerű építészeti eredményeket mutatott fel, miközben kalandfilmbe illő történetek főhőse volt. Olyan precizitással és műgonddal rajzol, ahogy Kotsis Ivántól és régi mesterektől látta az ember, de kéthetente elszaggat egy bakancsot a sivatagban. Száznál is több elegáns kortárs múzeumi kiállítást tervezett és valósított meg, és beduinoktól tanult túlélési technikákat. Építészeti és régészeti tanulmányokat párhuzamosan végzett, ma tanít a BME Ipar Tanszékén és tankönyvet ír az efemer építészetről, a kiállítástervezésről. Zsolt olyan építész, akinek a világ nem csak térben, de időben is tágas, s erről személyesen megélt, közvetlen tapasztalatai vannak. Nem a kalandvágy, hanem a minél mélyebb és alaposabb megismerés hajtja, és ez olyan útravaló, ami miatt a jövőben is biztosan érdemes lesz rá figyelni. S hogy miért is gondolom ezt? Mert a nagy felhajtások, építészeti csinnadratták után, még ha minden más körülményt figyelmen kívül hagyunk is, a ciklikusság elvéből az következik, hogy megint felértékelődik az a csend és egyszerűség, amit nem a minimál üressége, hanem tudás, elmélyültség és a hétköznapokban is megélt szakralitás hoz az építészetben. S azt, hogy ezt majd mi táplálja, a hely, a locus hagyományai vagy a nem-hely-hez kötődő, elemi-ősi-természeti szakrális élmény, végül is majdnem mindegy. A kommunikáció-sűrű világvárosok helyett az inspiráció elsődleges forrása megint valami más lesz, amit már többen is, évekkel ezelőtt felmutattak. Példaként eszembe jut számos kiváló magyar építész mellett - mert itthon ez folytonosság és eltagadhatatlan örökség - Peter Zumthor, Agnes Denes, vagy éppen Samuel Mockbee a nagyvilágból, akiket ugyanez a nagyvilág viszonylag lassan tanult meg igazán értékelni. A dolgok párhuzamosan léteznek egymás mellett, csak hol ez, hol az válik belőlük láthatóvá éppen.   

Építészfórum: Mióta csináljátok a Narmer Építészeti Stúdiót?

Vasáros Zsolt: Tíz éve. Annyi hozzátartozik az előtörténethez, hogy 1997-ben diplomáztam és nekem akkor úgy tűnt, hogy nem biztos, hogy ez lesz a pályám. Bár nem erőltettem meg magam különösebben az egyetemen, de valahogy kiégtem. Hirtelen nem tudtam, hogy mit kezdjek magammal, még csinálni akartam valamit és nem rögtön beülni egy irodába. Volt egy második életem is, az ELTE-re jártam egyiptológiára, párhuzamosan csináltam a két egyetemet. Először Bács Tamás, majd Kákosy László voltak, akik látták, hogy engem érdekel ez a dolog, tudták, hogy építész leszek, és meghívtak a luxori ásatásokra. 1996-tól kezdődően jártam Egyiptomba, és nagyon érdekelt az ottani munka, egyáltalán az ókori kelet és Észak-Afrika. Az egyik ELTE-s tanárom pedig javasolta, hogy a kölni egyetemre menjek posztgraduálisan régészetet és építészettörténetet tanulni.

 

 

ÉF: Mai napig megosztod az életed építészet és régészet között?

VZs.: Igen, a mai napig. A két éves kölni periódus nagyon jó volt, szuper ösztöndíjjal, utazási támogatással. A kölniekkel bejártuk Szíriát, Libanont, Jordániát, miközben a magyarokkal is folytatódtak az egyiptomi ásatások. Ennek 2000-ben lett vége, hazajöttem, de azért vissza-visszajártam. El kellett döntenem, hogy mi legyen. Maradhattam volna Kölnben, kaptam volna tanári állást. Ez egy régészeti intézet volt, de tizenöt éve nem volt építészük, úgyhogy mindennel engem bíztak meg, főleg a közel-keleti ügyeiket illetően. Óriási szerencsém volt. Mondták, hogy maradjak, de végül úgy döntöttem, hogy inkább hazajövök, mert itthon PhD/DLA ösztöndíjat kaptam, amiből azért így-úgy elvoltam. De az akkori doktori iskolának az volt a véleménye, hogy ha nekem jó volt Kölnben, akkor maradjak is ott. Ez azonban elég nagy teher lett volna számomra, és akkor az építészettől még inkább eltávolodom. Végül Lázár Antal hívott az Ipar Tanszékre – nála komplexeztem és diplomáztam -, hogy csináljam meg ott a DLA-t.

Mivel sok régészt ismertem, egyikük szólt egyszer, hogy a Nemzeti Múzeum alapításának 200. évfordulójára szeretnének egy új régészeti kiállítást nyitni. Erre kiírtak egy meghívásos pályázatot, ahova minket is meghívtak. Az esélytelenek nyugalmával indultunk és megnyertük. Ez lett a „Kelet és Nyugat határán” c. állandó kiállítás. Gyakorlatilag – sok más aktuális dolog mellett - erre hoztuk létre az irodát akkori barátnőmmel, ma feleségemmel, Bihary Saroltával.

ÉF: S elkezdtetek pályázni?

VZs.: Igen, elkezdünk vadul pályázni, addigra már öten-hatan voltunk az irodában. Volt olyan évünk, hogy nyolc pályázatot is csináltunk, amiből négyszer voltunk második, egyszer harmadik helyezettek, ami hihetetlen széria volt ugyan, de sohasem nyertünk első díjat. Ez egy idő után kicsit kínos volt, de azért valahogy megéltünk belőle. 2005-ben vagy 2006-ban kaptunk egy nagy pofont: megnyertük a százhalombattai Szent István-tér pályázatot, amiből végül nekünk nem lett munkánk. Akkor eldöntöttük, hogy nem pályázunk jó pár évig, de aztán persze megint folytattuk: Pécsett volt egy megvételünk a koncertközpontra, és ott volt a Csillagerőd Komáromban, ahol második helyezettek lettünk. De igazából idő se nagyon maradt a pályázgatásra, mert beindultak a múzeumi munkák. Az elején három nagy kiállításunk volt: az említett régészeti kiállítás a Nemzeti Múzeumban, majd volt egy Sárospatakon és egy Budapesten, a Páva utcában, a „Jogfosztástól népirtásig” címet viselő állandó kiállítás. Most ott tartunk, hogy nagyjából 100 kiállításunk valósult meg. Kicsit persze mindig is hiányzott a nem-kiállítás építészet, hiszen azért is született meg az iroda. Ha az ember nem nyer pályázatot, vagy nincs megfelelő kapcsolatrendszere – s ami igaz az igaz, én erre soha nem fektettem kellő hangsúlyt – akkor nehéz. A kiállításépítészet is meglehetősen sok munka, és közben azért a közel-keleti régészeti feltárások is megmaradtak: évente általában két-három - de előfordult, hogy öt - hónapot töltöttem ott.

ÉF: Építészként mi a feladatod egy régészeti feltárás során?

VZs.: Egyiptomban, Luxorban a feltáráson csak egyiptológus és restaurátor dolgozik. Kiássuk, illetve kiásatjuk a sírépítményeket, majd azokat fel kell mérni. Lerajzolom őket, mindent pontosan dokumentálok, aztán elkészítjük az elméleti rekonstrukciókat, illetve modellezzünk.

 

 

ÉF: Kézzel rajzolsz?

VZs.: Igen, ott a helyszínen kézzel, majd a rajzokat itthon digitalizálom. A rekonstrukciós rajzok segítségével ezután kezdjük el a helyreállítást. Nem panaszként mondom, de ez a világ egyik leggazdagabb régészeti lelőhelyén komoly magyar kutatás, ahol egy 150 méter hosszú sírunk van, piramissal(!), és ez Magyarországon úgy látszik, keveseket érdekel.

ÉF: Hogy kerül Luxorba a magyar állam?

VZs.: 1907-ben volt ott az első magyar ásatás. Back Fülöpnek volt egy áruháza Kairóban, és felfogadott egy akkor éppen munkanélküli lengyel régészt, hogy ássanak Gamhudban. Ezeket a leleteket ma részben a Szépművészeti Múzeumban lehet látni, de a bécsi és a krakkói múzeumokba is bőven jutott belőlük. Utána évtizedekig semmi nem történt, majd jött az Asszuáni-gát építése, aminek a legutolsó fázisába megint bekapcsolódtak a magyarok: Kákosy László, Hajnóczi Gyula és Castiglione László. Aztán a munkálatok befejezése után a nagyobb országok – USA, Hollandia, Spanyolország - kaptak egy-egy kisebb templomot, de a magyarokhoz is sok lelet került. A politika azonban nem támogatta az egyiptomi ásatásokat, pedig akkor lett volna benne lehetőség. Így mostanság a a magyarok jelentősége nem olyan meghatározo, mint a lengyeleké vagy a németeké. 1983-ban Kákosy László Thébában nagyon jó érzékkel választotta ki a Dzsehutimesz sírt, amiről akkor még nem sok mindent lehetett tudni. Elkezdték kiásni és kiderült, hogy a föld alatt egy majdnem 100 méteres maga alá tekeredő spirális folyosó van. Ennek a sírstruktúrának a feltárását és a leletek feldolgozását nagyjából 2005-re fejeztük be. Ma úgy tűnik, hogy ez Egyiptom egyik legnagyobb magánsírja, II. Ramszesz korából való, egy nemes ember és felesége temetkezett ide. A sír környezetebén található további emlékek feltárása elég nagy vállalkozás, ma is tart, Kákosy László halála után 2003-ban Schreiber Gábor vette át a vezetését.

ÉF: Ki finanszírozza ezt?

VZs.: Leginkább az állam, de nem kell nagy összegekre gondolni, évi másfél-kétmillió forintról beszélünk. Ebből a pénzből kint lehetünk mondjuk másfél hónapig, van ötven munkásunk, ásunk és helyreállítunk.

ÉF: Ezt az időutazást hogy éled meg?

VZs.: Nagyon jól viselem, bár néha nagyon fárasztó.

 

 

ÉF.: Az ásatáson ti - építészek - vagytok a „vizuális brigád”?

VZs.: Igen. Kákosynak, Bács Tamásnak, Gál Ernőnek, Schreiber Gábornak köszönhető, hogy építészek is vannak az ásatásokon. Tőlünk nyugatabbra nem egy építész van az ásatáson, hanem öt, mellette három geodéta, egy régész és persze a munkások. 2009 őszén az a megtiszteltetés ért minket, hogy a kairói múzeumban rendezhettünk egy kiállítást az ásatásainkról. Itthon a média figyelmét nem igazán keltette fel ez az esemény. Egy egész termet töltött meg a magyar ásatások anyaga, rajzaink, fotóink. 2010 januárjában zárt be. Először elkeserített, hogy mennyire nem érdekel ez itthon senkit, még a építészeket sem túlságosan. Volt idő, amikor azon dolgoztam, hogy mindez valahogy átmenjen a köztudatba, de most már feladtam.

ÉF: A kiállítást Kairóban hogyan csináltátok? Ki segített benne?

VZs.: A magyar-egyiptomi alapszerződés értelmében vannak közös programok, ez a kiállítás a magyar egyiptológia 100. születésnapjára született volna meg, csak – úgy magyarosan - pár évet csúszott. A kulturális tárca adott hozzá támogatást. Egyébként néhány hete jelent meg egy másik könyvünk. 1998 és 2004 között sikerült az ELTE-t és a Műszaki Egyetemet összehozni egy közös expedícióba: ez alatt a hat év alatt minden évben két építész és két geodéta ment ki Egyiptomba, a keleti sivatagba.

ÉF: Hogy kerültetek ide?

VZs.: Egy Frederick William Green nevű utazó itt járt 1909-ben, és azt jegyezte föl – amit később publikált –, hogy itt számos sziklarajzot és feliratot látott. Egy német származású egyiptológus - Luft Ulrich -, aki Magyarországra települt a hetvenes években, a fejébe vette, hogy ő el akar jutni ide. Szervezett egy expedíciót 1998-ban, amibe én is bekapcsolódtam, és Fábry Zoltán építész kollégámmal egy Lada Niva-val elindultunk Egyiptomba.

ÉF: Innen?! De hogy?

VZs.: Jó, nem teljesen Egyiptomig mentünk kocsival, hanem Velencéig. Azután hajóval Görögországon át Ciprusra, aztán Haifa, majd Izraelen át a célig. A legrosszabb és leghosszabb utat választottuk, mert megmotoztak, feltartottak, meg minden ilyesmi.

 

 

ÉF: De miért? Gyanúsak voltatok?

VZs.: Igen, persze, rengeteg csomagunk volt. Egyenként megröntgenezték a konzerveket is. Egy nap helyett kicsit tovább voltunk Izraelben, mert az egyiptomi határon is feltartóztattak. De aztán a követség kimentett és végül számos viszontagság után a beduinok segítségével megtaláltuk azt a helyet, amiről nem is volt biztos, hogy létezik. Találtunk majdnem ezer sziklarajzot struccokkal, hajókkal és több száz sziklafeliratot. Kicsit "Almásy László gróf"-os érzésünk volt. A non plus ultra pedig az volt, hogy találtunk egy teljesen ismeretlen települést, a IV-VI. századból. A rajzok és feliratok mellett ezt mértem és rajzoltam éveken keresztül. Gránitsziklákból áll a hely, nagyon kietlen, lakatlan, ahová még út sem vezet. Ott kéthetente kivégzel egy bakancsot.

ÉF: Ez nagyon kalandos.

VZs.: Igen, nagyon. Hat évig jártunk ide, alkalmanként kb. két hétre. Felmértük és dokumentáltuk a települést.

ÉF: A feltárt településen kőházak vannak?

VZs.: Igen. És nagyon úgy tűnik, hogy volt itt egy aranybánya az ókorban. Ilyen típusú lelőhely nincs sok a Közel-Keleten: itt lehet kőkori, fáraónikus, és római/bizánci kori leleteket is találni.

ÉF: Hány kilométerre van a legközelebbi lakott település?

VZs.: 150 km-re, Koptosz az első település. Ásványvizet vittünk magunkkal, lisztet, meg zöldségeket. Mindennap gyúrt valaki kenyeret, majd tüzet raktunk, a parazsat elástuk, arra rátettük egy ott talált vashordó fenekét, arra a tésztát és az egészet elástuk a homokba, és ott megsült. Erre egyébként a beduinok tanítottak meg minket. Minden nap sütöttünk két nagy kenyeret, és azt ettük zöldséggel, meg amit főztünk. Egyszer a beduinok kecskét is szereztek, és azt ettük meg. A nagy missziónk most a Fajjúm-oázisban van, amiről azért lehet itt-ott hallani, és van egy blog is erről. Ez a Szépművészeti Múzeum ásatása. Ez a világ egyik első tervezett, szabályos alaprajzú városa, i.e. 19. századból, a középbirodalom idejéből. Most ezt kezdtük el korábbi feltárások nyomán újra vallatni.

 

 

ÉF: Ennek a könyvnek, tudományos anyagnak, amit csináltatok, mi lesz a sorsa? A tudomány raktárába kerül?

VZs.: Egy ilyen könyv tíz évig készül. Ez egy alapkutatás, amiből lehet még további cikkeket publikálni, de nagyjából ennyi, ez erről szól. Ez a sorozat három kötetnél tart eddig, nemsokára megjelenik a negyedik és majd a többi sorban. A németek ugyanilyen sorozata több száz kötetes. Ők évtizedek óta vannak Egyiptomban, immárom mi is több mint 100 éve.

ÉF: Amikor megszületik egy ilyen anyag, és összegeztek dolgokat, mondjuk az a falu, amit fölfedeztetek, hozzáad valamit az ókori történelmi ismereteinkhez?

VZs.: Azt gondolom, hogy igen. Ezek a könyvek – alapdokumentumok - lesznek a tudomány primer forrásai, azok, akik majd szintetizáló műveket írnak, minden bizonnyal hivatkoznak ezekre a munkákra.

ÉF: Nagyon különleges, izgalmas életed van.

VZs.: Igen. De azért nagyon fárasztó is. Amióta gyerekeim vannak, azért ez nem teljesen így működik. Maximum egy hónapra megyek el, de sokszor csak 2-3 hétre.

ÉF: Amikor elmész, ki irányítja a céget?

VZs.: Az öcsém leginkább, de vannak régen itt lévő kollégák, akikre már rá lehet bízni a céget.

ÉF: A munkák amikből végül is megéltek - mert gondolom nem az ásatásokból van pénz –, csak úgy beesnek, jönnek maguktól? Nem kell értük különösebben tekerni, ugye?

VZs.: Az ásatás a pénzt viszi inkább. Tekerni meg kell, sok kiállítást csinálunk, nálunk abból van megélhetés. Említettem, hogy korábban nem igazán volt igazi építészet az életemben, de most ez is mozgásba lendült. Két éve kaptunk egy felkérést a somlóhegyi Tornai Pincészettől, átterveztük és bővítettük a pincészetüket. A veszprémi várban a Dubniczay palota szomszédjában van egy másik barokk palota, annak mi csináltuk a terveit, 2011-re lesz készen. Úgyhogy most már van építészet is, és ettől igazán boldog vagyok.

Pásztor Erika Katalina