"Vigyázz!" után "pihenj!"

Lassan megszokjuk, hogy a többmilliárdos, közpénzből – túlnyomó részben EU-s forrásból – megvalósítandó, kiemelt építészeti projektek kapcsán, az idő szűkösségére hivatkozva, rendre mellőzik az illetékes hivatalok az építészeti pályázat kiírását. A Szépművészeti Múzeum fejlesztésének körülményei is hasonló problémát vetettek fel, bár a kérdés távolról sem ilyen egyértelmű.
A Központi Műszaki-Építészeti Tervtanács április 17-i ülésén jártunk.

Lassan megszokjuk, hogy a többmilliárdos, közpénzből – túlnyomó részben EU-s forrásból – megvalósítandó, kiemelt építészeti projektek kapcsán, az idő szűkösségére hivatkozva, rendre mellőzik az illetékes hivatalok az építészeti pályázat kiírását. Különféle törvénycikkelyekbe, jogi kiskapukba kapaszkodva igyekeznek megkerülni a versenyeztetés hosszadalmas – és persze a megbízók által preferált szakmai körök előnyös helyzetbe juttatását nehezítő! – procedúráját, és önmagukat támadhatatlanná tenni.

E rejtélyes, szinte végzetszerűen ismétlődő időhiányok okát a hivatalok képviselői sorozatosan nem jelölik meg – aligha feltételezhető azonban, hogy a kiemelt projektjavaslatok beadásának határidejét nem hirdették meg idejében. Mégha valóban jogszerű is egyes pályázatok elhagyása, kétségtelen, hogy ezek az eljárások a szakma egészét tisztességtelenül semmibe veszik, a művelt világban pedig minimum szalonképtelennek minősülnének, ráadásul az ügyek lebonyolítása sem átlátható. Olyan rendkívül jelentős projektekről van szó ugyanis, melyek már csak a Nemzeti Építészeti Tanács által hangoztatott vezérelv – „az építészet közügy” – alapján is széleskörű szakmai-társadalmi kooperációt igényelnének.

Sajnos nem tűnik tisztázottnak például a Szent György téri projekt elmeszelt győztes tervének átterveztetése (lényegében új, azaz tervpályázaton nem megméretetett terv készítéséről van szó; az új pályázat kiírásának indoka az időhiány volt) vagy a székesfehérvári Koronázó téren építendő Nemzeti Emlékhely tervpályázat nélkül megrendelt tervének ügye (szintén a közeli határidő miatt).

A Szépművészeti Múzeum fejlesztésének körülményei is számos hasonló problémát vetettek fel, bár a kérdés távolról sem ilyen egyértelmű. Az április 7-én kiadott sajtóanyag szerint „a tervezési folyamat lebonyolításával a kulturális miniszter a Kulturális Örökségvédelmi Szakszolgálatot (KÖSZ, volt ÁMRK) bízta meg. A munkákat annak vezető építésze, Szécsi Zsolt és munkatársai végzik két éve, szakági tervezők bevonásával. (…) A Múzeum vezetése – egyetértésben a KÖSZ-szel – elhatározta, hogy a fejlesztésbe a rendelkezésre álló szűk időkorlátok és anyagi keretek ellenére is bevonja az építésztársadalom kiemelkedő képviselőit. Mivel folyó tervezési feladatra tervpályázatot kiírni a kamarai szabályzat értelmében nem lehetséges, ezért a két intézmény egy általuk közösen felkért Művészeti Tanácsadó Testület szakértőinek javaslata alapján tervjavaslatokat kért olyan hazai építészektől, akik munkáikkal korábban már kivívták az építésztársadalom elismerését.”

Szécsiék terve úgy került február végén az összevont központi-műemléki tervtanács elé, hogy közben a beérkezett alternatív tervjavaslatok közül a Művészeti Tanácsadó Testület (MTT) már kiválasztotta a neki tetsző alkotást (bár azt csak néhány héttel később tette publikussá). A tervtanács tagjai a vitán szembesültek azzal, hogy a munka, melyről véleményt kellene alkotniuk, rég aktualitását vesztette. Így a már csírájában komolytalanná váló szakmai diskurzus jórészt arról zajlott, hogy érdemes-e foglalkozni egy sutba vágott tervvel (végül a „ha már idejöttünk, csináljunk is valamit” elv alapján megtárgyalták és egyhangúlag elmarasztalták Szécsiék tervét). Úgy tűnik tehát, hogy ez a milliárdos közberuházások világában meglehetősen szokatlannak tűnő megoldás a szakmai és civil nyilvánosság kizárásával zajlott, sőt, még az ügyben érintett szervek egy része sem tudott róla (legalábbis hivatalosan nem). Egyértelmű, hogy ha ez az alternatív akció bekerül a köztudatba, a szakma heves ellenállása miatt bizonyosan nem lehetett volna végigvinni. Hogy az eset több szakmabeli számára sem tűnik helyénvalónak, azt az is bizonyítja, hogy Szász László a Budapesti Építész Kamarához (BÉK) fordult, és a terveztetéssel kapcsolatos problémákat tisztázó vizsgálatot kezdeményezett. Az ügy pikantériája, hogy az említett testület (MTT) társelnöke Eltér István, a Magyar Építész Kamara (MÉK) elnöke. (Az MTT további összetétele: elnök – dr. Baán László, a Szépművészeti Múzeum főigazgatója és Virágos Gábor, a Kulturális Örökségvédelmi Szakszolgálat főigazgatója; tagok: Dávid Ferenc művészettörténész, Fegyverneky Sándor országos főépítész, Reimholz Péter építész).

Szász arra vár választ, hogy miért mellőzték a tervpályázat kiírását; ki és milyen módon kért fel kamarai tagokat tervváltozatok készítésére; a tervváltozatokat ki és hogyan bírálta el; s milyen módon került a tervező – Karácsony Tamás és munkatársai – kijelölésre.

A Központi Műszaki-Építészeti Tervtanács április 17-i ülésén Karácsony Tamás elmondta, hogy a továbbtervezés során Selényi Györggyel, Sebők Ildikóval dolgozott együtt, továbbá Szécsi Zsolttal, illetve a Schickedanz-féle épülettel kapcsolatos részletek tekintetében a műemléki helyreállítás építészével, Mányi Istvánnal konzultáltak. Karácsony rámutatott, hogy nem csak a múzeum épülettípusának szerepe változott meg gyökeresen, de maguk a látogatók is – mint a művészet befogadói. Kiindulópontjukat ez az új helyzet és az abból eredő új funkciók jelentették. A látogató- és turisztikai központként működő, térszint alatti létesítményt két nagy, fényaknaként is működő lépcsőtér tagolja – ezek a két szélső ponton, a Dózsa György út illetve az Állatkert felőli sarkoknál helyezkednek el. Az előbbi a felszínen nagy üvegkockaként jelenik meg, az utóbbit intimebb, belső udvarra emlékeztető formában alakították ki. A komplexum időszaki kiállítóteret, gyermekfoglalkoztatót, előadótermet, múzeumshopot, kávézót és éttermet foglal magába mintegy 6000 m²-en.

A tervezők a múzeum portikuszának lépcsőjébe lejáratot vágnának, mely a ma múzeumshopként és részben kiállítótérként funkcionáló alagsori terekbe vezetne. A jelenlegi főbejáratot nem zárnák le – az intézmény szabadon dönthetne a négy bejárat használatát illetően. Karácsony hangsúlyozta, hogy tervükkel ahhoz a már sok évvel ezelőtt beindult folyamathoz igazodnak, mely során a múzeum bizonyos funkcionális súlypontjai az alagsor irányába tolódtak el. Mint mondja, a régi múzeumok szigorú, templomszerű világának ideje lejárt, „vigyázállás” helyett ma „pihenj” van – a reprezentatív lépcső megbontását ez a lazítás indokolja. Az alaprajz kialakítása során tekintettel voltak a Hősök tere jövőbeni fejlesztésére, azokra az elgondolásokra, melyek alapján a felszín alatt összekötnék a Szépművészeti Múzeumot, a Műcsarnokot és a Felvonulási tér létesítményeit, s áthelyeznék a földalatti megállóját.

Skardelli György opponenciájában kiemelte, hogy „jobban örült volna egy nyilvános tervpályázatnak, de erre most nem volt idő”. Véleménye szerint józan, logikusan végigvezetett gondolatmenetet sugall a terv. Az üvegkockában impozáns, egyszerűségében méltóságteljes, jelszerű megoldást lát. Ugyanakkor a felszíni gyalogosforgalom terét kissé szűkösnek érzi: a múzeum előtt-fölött sétálóknak a kelleténél kissé több hely kell, mert ez a megérkezés helye, mely erőteljes hangsúlyt kíván. Ugyanakkor a főlépcsőbe vágott lejárat zavaró, mert az sem a földalatti világnak, sem a régi múzeumépület új közlekedőrendszerének nem szerves része. Kiemeli a frappáns, alaposan átgondolt funkcionális elrendezést, a hatásos térarányokat, a fény mint tagolóelem alkalmazását, a nagyvonalú belsőépítészeti koncepciót.

Mányi István megemlítette, hogy a bővítés legfőbb haszna az lesz, hogy végre a múzeum rendelkezhet majd a mai igényeknek megfelelő, időszaki kiállításokra minden tekintetben alkalmas terekkel – a műemléki terekben ma nagy károkat okoznak az időszaki kiállítások kedvéért elvégzett átalakítások.
A vita során természetesen a lépcső megbontásának ötlete kavarta fel a kedélyeket: a tagok nagy része – többek között Ráday Mihály, Eltér István, Okrutay Miklós, Ritoók Pál, Schneller István, Baliga Kornél, valamint az opponens Skardelli György – határozottan ellenezte a tervnek ezt a részletét. Fegyverneky Sándor szerint a lépcső megbontása nem csak szépészeti kérdés, hanem azt a funkcionális rendszer maga igényli – elhagyása megzavarja a térelrendezés logikáját. Hozzátette, hogy ez a kis részlet az épület egészében nem okoz jelentős változásokat, a „tervezői szabadságot” ő tiszteletben tartaná. Dávid Ferenc úgy véli, hogy ez a megoldás a főlépcsőnek a mai igényekhez való hozzáigazítása, mely ráadásul megőrzi azt az épület egyik hangsúlyos elemeként.

Schneller István felháborodásának adott hangot: a szakma most is akkor hall először a tervről, amikor már csak azon lehet vitatkozni, hogy megbontsák-e a lépcsőt vagy sem. A Hősök tere jövőbeli fejlesztése átfogó koncepciót igényel, „kis darabokban”, egymástól elkülönített részletekben tárgyalni szakmaiatlan, „magyaros” módszer. Mint mondja, az illetékesek mindig találnak indokot, hogy miért ne kelljen tervpályázatot kiírni – ma éppen az időhiányra hivatkoznak, holnap majd találnak új kifogásokat is. Itt azonban minimum nemzetközi pályázatra lett volna szükség. Fegyverneky Sándor bagatellizálandó a kérdést, felsorolta, hogy az elmúlt időben milyen sok nagyberuházásra írtak ki pályázatot.

A tervtanács javasolja:

• hogy a Hősök tere és a Felvonulási tér jövőbeni fejlesztése, valamint a felszín alatti létesítményekhez kapcsolódó új funkcióinak megtalálása érdekében írjanak ki tervpályázatot;
• a tervezők gondolják át a felszíni rendezés koncepcióját (a gyalogosforgalmat szolgáló tér bővítése, az üvegkocka és a lift előtti tér áttervezése);
• egy fasor lehetőségeinek vizsgálatát a Dózsa György út mentén;
• a megbontott főlépcsőre vonatkozó részletek áttervezését (a tervtanács a lépcső megbontásával nem ért egyet).