Virág Csaba — kiállításnyitó/2008 — interjú/1966

Az építész 75. születésnapja alkalmából rendezett kiállítás megnyitóján készült képeket egy beszélgetés részletével egészítjük ki. Virág Csabával a városligeti Nemzeti Színház tervpályázatát követően, 1966 márciusában a Színháztudományi Intézetben beszélgetett Szabó-Jilek Iván.

A Magyar Építőművészek Szövetségében július 8-án nyílt meg Virág Csaba építész életmű-kiállítása a HAP Galéria és a MÉSZ rendezésében. A kiállítást Skardelli György építész nyitotta meg (megtekinthető: 2008. július 31-ig – hétfő–péntek 9–15 óráig).

A megnyitón készült képeket egy beszélgetés részletével egészítjük ki. A városligeti Nemzeti Színház tervpályázatát követően, 1966 márciusában a Színháztudományi Intézetben interjúsorozat készült építészekkel, többek között Virág Csabával, aki Pázmándi Margittal közösen készített tervével megvételt nyert a pályázaton. A kérdező Szabó-Jilek Iván gépészmérnök, színháztechnikai szaktervező, akkor a KÖZTI munkatársa. Az interjúrészletnek (eredeti megjelenése: Színháztechnikai Fórum, 1987. június) különös aktualitást ad, hogy egy nappal a kiállítás megnyitója előtt jelent meg a legújabb magyarországi színházépítészeti pályázat hirdetménye a "Szombathelyi Weöres Sándor Színház új épületé"-nek tervezésére.

A pályázat után
Beszélgetés a Színháztudományi Intézetben Virág Csabával (részlet)
1966. március

Virág Csaba: Az építész kicsit hasonlít a színészhez. Eszembe jut az idő, amikor Latinovits Zoltánnal együtt jártunk az egyetemre, és már akkor felmerült a kérdés. Az ember kap egy feladatot, mindegy hogy mi az, színház vagy kutyaól, az építész megpróbál közönség, színész vagy kutya lenni, hogy beleélje magát a feladatba.

Szabó-Jilek Iván: Ezek szerint mindegy volna az építésznek, hogy iskolát, gyárat vagy színházat tervez?

V. Cs.: Elvileg igen. Persze az most más kérdés, hogy van olyan téma, ami inkább fekszik az embernek. Azt gondoltam mindig, hogy a színház-téma hozzám közel áll. Kevésbé tudnék élvezettel egy anód-egyenirányító gyárat tervezni. De akkor is úgy állnék hozzá, ha megbíznának vele, mert annak a problémáit is meg kell érteni.

Sz-J. I.: Mielőtt elkezdtük volna ezt az interjú-sorozatot, éppen az Intézetben a színházi szakemberek részéről merült fel az az aggodalom, hogy mi újat tud mondani egy építész a színházról, hiszen vannak olyan emberek, akik ezzel hivatásszerűen állandóan foglalkoznak. Mi úgy éreztük, hogy egy építész mindig bizonyos érzelmi viszonyulásban van azzal a munkával, amit tervez. Valamit szeretne kivetíteni személyes élményeiből, véleményéből és a jövőbeni elvárásából, arra az objektumra.

V. Cs.: Ez biztos, hogy így van, de nem ez a fontos. Ugyanúgy, ahogyan közismerten Le Corbusier megtervezte a világ egyik legjobb modern templomát, a Ronchamp-i kápolnát, jóllehet se hívő, se katolikus nem volt. Tehát az, hogy nekem egyéni élményeim is vannak a színházzal kapcsolatban, adott esetben esetleg jó, talán segít. Az építészet azon kívül, hogy állítólag művészet, egy szakma is. És ehhez is éppen úgy érteni kell, mint bármi máshoz. Egy jó építésznek, ha elmondják, hogy az épületben mi fog történni, és azt megérti, akkor valószínű, hogy jobb ötletei lesznek a funkciónak az épületbe foglalásával kapcsolatban, mint azoknak, akik ebben az épületben dolgoznak.

Sz-J. I.: A probléma éppen itt van, az építész gyártervezéshez részletes programot kap, hogy milyen technológiai folyamatokat kell kielégítenie az épületnek. Az állandóan fejlődő színház nehezen körülhatárolható funkciókat elégít ki, ezért az építészekre sokkal nehezebb feladat hárul, mint egy gyár megtervezésekor. Tervezett a Nemzeti Színházon kívül más színházat?

V. Cs.: A Műegyetemen voltam öt évig tanársegéd, félállásban még most is ott vagyok. Így végigterveztem egy csomó színházat a hallgatókkal együtt, és sokat gondolkodtam a színháztervezésen.

Sz-J. I.: Milyennek képzeli el a korunknak leginkább megfelelő prózai színházat? Most nem kizárólag a Nemzeti Színház tervpályázatára gondolok, hanem általában.

V. Cs.: Az egész színjátszást a mai formájában túlhajtottnak tartom. Nem hiszem, hogy ilyen borzasztó nagy mechanizmus volna szükséges ahhoz, hogy jó színházat játsszanak. Szerintem kár ezért a nagy mechanizmusért, mert primitíven azt tudnám mondani, hogy álljon ki valaki oda a dobogóra, és játsszon jól. Ez nagyon vulgárisan hangzik, de így képzelem, és azt hiszem sokkal egyszerűbben lehetne színházat csinálni, mint ahogyan jelenleg épülnek. A színpadi világ önmagába fordul, és az ezzel foglalkozó szakemberek hajtották túl ezt a kérdést. A németekre gondolok főleg, amikor ezt mondom.

Sz-J. I.: A technika másodrendű szerepet tölt be a színházban. Mi volna Ön szerint a színház lényege? Az, ami alapvetően determinálja a színházépület kialakítását?

V. Cs.: Ez egy nagy kérdés. Azt gondolom, egyszerűen maga az a tény, hogy ott emberek embereknek jól játsszanak. Látunk egy színdarabot, akkor az ember jónak vagy rossznak érzi. De ezt pontosan megfogalmazni nem tudnám. Ez mindig szubjektív vélemény. Azt gondolom, hogy a színjátszás, mint ősi művészeti forma, arra való, hogy az ember saját életét belehelyezze a világba, és az előadások pro vagy kontra tájékoztassák a nézőt, hogy tulajdonképpen a világba hol és milyen formában illeszkedett bele.
Egy kicsit lendítsék előre az embert, önbizalmat vagy szerénységet adjanak neki. Ezt most az irodalomra is mondtam, s általában a művészetekre. Nem mindegyikre, mert mondjuk a festészet, szobrászat nem erre való, de a színház, színjáték számomra ennek a gondolatnak egyik kézzelfogható, jó példája. Amikor egy nekem tetsző színpadot képzelek el, én mindig tér-színpadszerű színpadformára gondolok, ahol beszélgetnek velem, és ott vannak körülöttem az emberek.
Mindig bosszant, amikor – és ezt megint a konvencionális színházi berendezések és a konvencionális színházi emberek rovására írom – azt állítják, hogy nem minden darabot lehet tér-színpadon játszani. Mindig ezt bizonygatják, talán a kiírás is ennek a jegyében született. Szerintük egy igazi színpad mindig képszerű színpad marad. Ölveczky* főmérnök, bár fiatalember még, de ő is így ismertette ezt a pályázatot a szövetségben, de mások is ezt állítják. Én nem hiszem, hogy ez így van. A tervemet és a mindenkori színpadgondolatomat mindig egy térszínpad elégítette volna ki, és állítom, hogy bármelyik darabot be tudnám díszletezni térszínpadra. A Nemzeti Színházat is térszínpadnak terveztem meg, a kiírás kötöttségének figyelembevételével.

forrás: Színháztechnikai Fórum, 1987. június

* Ölveczky Miklós (1938–2004) színháztervező mérnök, aki hosszú évekig Norvégiában élt, és ott folytatott sikeres színháztechnológiai-konzulensi karriert. Az 1997-es budapesti Nemzeti Színház tervpályázathoz (Erzsébet tér) ő dolgozta ki a színpadrendszer alapváltozatát, majd szakértőként közreműködött az engedélyi, illetve a kiviteli tervek kimunkálásában.
Az 1997-es pályázaton Virág Csaba Z. Halmágyi Judittal közösen nyert megvételt a Nemzeti Színház tervpályázaton.

A megnyitó alkalmából hegedűn és gordonkán hallhattunk részleteket Bartók Béla 44 duójából. Elsőként annak a népdalnak a feldolgozása hangzott el, melyhez ezt a szöveget gyűjtötte Sárosi Bálint:

Kisasszon felment a fára,
Csigirigiri,
Szálka ment az ágyékába,
Bagaragari.

Ő azt mondta, piszkáljam ki,
Csigirigiri,
De ő aztat nem állja ki,
Bagaragari.

Hogy én aztat megpiszkáltam,
Csigirigiri,
Eggy üveghintót találtam,
Bagaragari.

Ha neked van üveghintó,
Csigirigiri,
Nálam van a szógabíró,
Bagaragari.

Nyitsuk ki az üveghintót,
Csigirigiri,
Kűdjük be a szógabírót,
Bagaragari.

Döcsögött az üveghintó,
Csigirigiri,
Kiszállott a szógabíró,
Bagaragari.

(Sárosi Bálint gyűjtése 1958-ból, előadó Péter Sándor, Csíkrákos)