Visszatérés Egerbe - Ekler Dezső kiállítása a Kepes Intézetben
Ekler Dezső életművét keretbe foglalja Eger városa. Jópár évtizede itt ismerte meg későbbi mesterét, Makovecz Imrét és itt nyílt meg életmű-kiállítása szeptember 21-én a Kepes Intézetben.
Tucatnyi kiállítás után most először látható egyben, a maga teljességében Ekler Dezső építészeti munkássága - írhatnám. De nem lenne igazam. Egyrészt a kiállítás nem korlátozódik az építészeti alkotások bemutatására, másrészt hiába a rengeteg fotó, kerámia, rajz, tanulmány, tárgy és makett, az alkotó ember szellemi produktumának valós dimenzióit inkább csak sejteti, mint hiánytalanul felsorakoztatja a válogatás. Egyszerre inspiráló és megdöbbentő a gondolat, hány meghúzott vonal, átvirrasztott éjszaka, lefolytatott tárgyalás, eldobott, soha meg nem valósult tervlap áll minden itt látható munka mögött, talán már alkotójuk által is feledve. Mindehhez a zenei aláfestést László Attila gitárszólója adja.
Az impozáns, felújított, belsőépítészetében kortárs húrokat pengető előcsarnokba lépve szinte elénk szalad a HÁZ. Az ikonikus, országosan és Ekler pályafutásán belül is meghatározó fontosságú disznókői borászat sziluettje lett a most összeállított kiállítás "reklámarca". Nem tolakodó, de erős, archaikus formája azonnal beljebb hívja az érkezőt. Az üvegezett központi udvarban gigantikus méretűre nagyított tervek között a teret kitöltő installáció nyitja a bemutatott munkák sorát, amelyek belakták az Intézet valamennyi földszinti kiállítótermét. A "ház a házban" koncepciót akárhányszor és akárhányféleképp látom, mindig ül. Ezúttal sem üres formaság, belsejében multimédiás installáció található, csakúgy, mint a kisebb méretű szobákban, amelyekben filmvetítéseken keresztül elevenednek meg egy gazdag élet(mű) állomásai. S aztán persze ott van az ismerős és a még sosem látott, nem publikált fotók sora, vagy épp az első terv erős, fekete-fehér grafikája.
Ki tudja, miért nem akart Ekler Dezső építész lenni? Mert nem akart, amint azt Birkás Ákos festőművész, az építész régi ismerőse megnyitó beszédében kiemelte. (S milyen véletlen, ők is Tokajban ismerkedtek meg és találtak értékes szellemi partnerre egymásban.) A fiatal építész diplomája megszerzése után szociológiai tanulmányokat készített egy állami vállalatnál. Folytathatta volna az idők végezetéig - a rendszerváltásig legalábbis biztosan. De benne már a hetvenes években ott lobogott valami új, irigylésre és követésre méltó tudásvágy, ami megakadályozta, hogy az iskola-munkába állás-igavonás egyszerű életpályamodelljét kövesse.
E kívülállóság kockázatos, ám átszellemült állapotában botlottak egymásba Makovecz Imrével - ismét csak Tokajban. Első találkozásuk - azt mondják - komoly veszekedésbe torkollt, s csak a jó barátok közbelépésére nem ugrottak egymásnak az esti összejövetelen holmi építészeti kérdések okán. Aztán eltelt tíz év, és Ekler Dezsőt ott láthattuk Makovecz oldalán. A mester-tanítvány kapcsolat kibontakozása mindkettejükben újabb erőket mozdított meg. Ekler megtanulta a makoveczi organikus építészetet, Makovecz pedig Ekler zongorajátékát - Chopint, Bachot - hallgatta tervezés közben.
A rendszerváltás előtti időkben - a maguk módján - mindketten határokat feszegettek, akár az avantgard művészek. De Ekler sosem lett avantgardista, Makovecz pedig az általa megteremtett organikus-népi irányzattal vált esztétikai ellenhatalommá. Aztán jött a rendszerváltás, és mindaz, amit ők ketten - illetve kollégáikkal közösen - műveltek, legitimmé lett. Ez volt az a pillanat, amikor Ekler önállósodott: nem volt többé tanítvány, de mester sem, s még csak nem is művész. Szellemi ember, akinek az alkotásaiban mindig megszólal egy új hang. Dac, esztétikai extravagancia ez, amelyet Ekler Dezső fenntart magának, s amely formakincse igazán az 1990-es évektől vált eltéveszthetetlenné.
Mizsei Anett
