Vizsgálódások a kollektív forma birodalmában - A Metabolizmus múltja, jelene és jövője (9.)

Nyilas Ágnes cikksorozatának 9. részében a japán Metabolista mozgalom Fumihiko Maki és Masato Ohtaka nevéhez fűződő szekvenciális irányvonalat, az általuk képviselt tervezési stratégiát és ennek fő elemét, a csoportos forma elméletét, valamint az ilyen szellemben készült terveket mutatja be.

A japán Metabolizmust előszeretettel sorolják az építészeti irányzatok közé. Ez egyrészt annak köszönhető, hogy a csoport alapítása (1960-as tokiói világkonferencia) és felbomlása (Oszaka Expo ’70) határozott időpontokhoz köthető, másrészt pedig annak, hogy a csoport tagjai lényegében ugyanazon álláspontot képviselték a modern város és társadalom jövőjét illető kérdésekben. A harmonikus kollektív társadalom utópiája és egy – a város folyamatos növekedését és változását befogadni képes – új urbán prototípus gondolata meghatározó szerepet töltött be tervezéselméletükben.  Módszertani kérdésekben azonban kezdettől fogva érezhető volt a széthúzás, ami később a csoport felbomlásához is nagyban hozzájárult. A városszerkezetben megnyilvánuló részek és az egész viszonyát illetően például két, egymástól alapjaiban eltérő irányvonal alakult ki a mozgalmon belül. Az előző fejezetekben taglalt Megastruktúra irányvonal képviselte az uralkodó vonalat. Itt a város szerkezetét a Megastruktúra váza (a főszerkezet) határozza meg, míg a a részek (a mellékszerkezet) folyamatos cserélődése a főszerkezet meglétével biztosított. Ezzel szemben a Fumihiko Maki és Masato Ohtaka által képviselt, úgynevezett szekvenciális irányvonal egy fordított irányú tervezési stratégiát sugallt. Terveikben a város szerkezetét nem egy monumentális elem, hanem sok apróbb elem megfelelő csoportokba rendezése határozza meg. Az elemek ily módon történő fokozatos fölhalmozódása pedig a város növekedését biztosítja. Az így létrejövő formát Maki csoportos formának nevezte el (Noboru Kawazoe, Metabolism 1960: The Proposals for New Urbanism, Bijutsu Shuppansha, Tokyo, 1960).  

Megastruktúra kontra csoportos forma

A Metabolista kiáltvány harmadik fejezete Maki és Ohtaka közös írását tartalmazza „A csoportos forma irányában” címmel. A szerzők szerint a csoportos forma  szükségszerűsége a jelen kor városépítészetének módszertani fogyatékosságaiból származik. Elvárosiasodott társadalmunkat ugyanis az elképesztő heterogenitás, valamint a gyors és átfogó átalakulás karakterizálja, városaink szerkezete viszont nem képes követni ezeket a változásokat. Ezért szükségünk van egy bizonyos vizuális nyelvrendszerre, minek segítségével megbirkózhatunk a modern kor városépítészetének problémáival. Ennek a nyelvrendszernek a kidolgozásához ad támpontot a csoportos forma elmélete. A csoportos forma – ellentétben az egyedülálló, önmagában befejezett szerkezettel vagy a teljes mértékben statikus kompozícióval – egy befejezetlen dinamikus forma, ami bármilyen irányú változást képes befogadni. Ezt az elaszticitást a részek és az egész közötti kapcsolat biztosítja. Ugyanis míg a modern építészetben az egész az alkotórészek egyszerű összeadásával jön létre (EGÉSZ = Σ RÉSZEK), a csoportos forma estében az egész nem írható le pusztán a részek összegeként, mert itt az egész magában foglalja a részeket is (EGÉSZ = ⊃Σ RÉSZEK, ahol ⊃: bennfoglalás). Így néhány rész elvétele vagy hozzáadása nem zavarja az egészről alkotott összképünket. Ugyanakkor az ily módon felépülő egész átláthatóságának valamint a részeket összefogó rendszer megértésének probléméja a szemlélőre hárul. Ezért a tervező feladata egy olyan rendszer létrehozása, mely különböző képzettársításokra ad lehetőséget, ezzel segítve a szemlélőt a tervről alkotott képzetének formálódásában.

Ezen elmélet demonstrálására szolgált a kiáltvány következő oldalain bemutatott Shinjuku újjáépítési terve. A terv bevezetésében Maki és Ohtaka a csoportos forma koncepcióját néhány példán keresztül szemléltette. A kompozíció központi részén elhelyezkedő, és különböző szórakoztató funkciókat betöltő nagyobb terek például egy-egy gigantikus virág képzetét keltik a szemlélőben, akinek az egészről alkotott képe akkor is megmarad, ha néhány virágszirom eltűnik a kompozícióból. A bevásárlónegyed különböző funkciói két hatalmas méretű tető alatt csoportosulnak, ami vizuálisan összefogja az ide tartozó részeket, és egyben élesen el is különíti őket a más csoportokhoz tartozó részektől. Az irodanegyed sűrűn elhelyezkedő tornyai pedig úgy meredeznek az ég felé a rendelkezésükre álló szűk területen, „mint csillagok a Tejúton”... „A csoportos forma célja végül is nem más” – összegzi Maki, – „mint az egészről alkotott képzetre való törekvés.”... „a csoportos forma a városainkban lakó milliók energiájának és verejtékének egy intuitív, vizuális kifejezése, az élet lehelete és életmódunk költészete” (Noboru Kawazoe, Metabolism 1960: The Proposals for New Urbanism, Bijutsu Shuppansha, Tokyo, 1960, p.59).

Bár a Shinjuku tervben is felismerhető néhány Megastruktúra a kompozíció részeként, a Metabolista kiáltvány nem tartalmaz semmiféle lényegi leírást a Megastruktúra és a csoportos forma közötti különbségekről. Erről Maki csak néhány évvel később, a „Vizsgálódások a kollektív forma birodalmában” (Fumihiko Maki, Investigations in Collective Form, Washington, 1964) című kiadványában írt részletesebben. Maki a Metabolista kiáltványban leírt alapelveket továbbfejlesztette, mígnem végül eljutott a sokkal komplexebb kollektív forma gondolatához. Ez az 1964-es kiadvány az elmúlt négy év kutatási eredményeinek összegzése volt. Maki itt a kollektív forma három prototípusát, a kompozíciós formát, a Megastruktúra (formát) és a csoportos formát mutatta be. A kompozíciós forma alatt Maki azt a jól bevált ortodox várostervezési rendszert értette, ahol az egymástól független építészeti elemekhez a megfelelő funkcionális, vizuális és térbeli (néha szimbolikus) kapcsolatokat a két dimenziós síkban rendeli hozzá a tervező. Ez a legtöbb esetben egy önmagában befejezett kompozíciót eredményez, így a kompozíciós formát méltán sorolhatjuk a statikus formák közé. A Megastruktúra viszont egy nyílt rendszer, mely az alapjait képező mesterséges építési terület meglétével biztosítja a város növekedését és folyamatos átalakulását. Maki mindazonáltal, hogy elismerte a gondolatban rejlő lehetőségeket, gyorsan felismerte a Megastruktúra (forma) bizonyos mértékig statikus jellegét is. Ezzel szemben a csoportos forma elmélete egyedülálló dinamikus elemek hozzáadásával biztosítja különböző, vizuálisan jól elkülöníthető csoportok létrejöttét, minek következtében minden egyes csoport a saját alkotóelemeihez hasonló tulajdonságokkal rendelkezik. A csoportos forma tehát nem egy – fizikai értelemben vett – karakteres szerkezet meglétén alapul, hanem sokkal inkább egy vizuális nyelvezeten, melynek segítségével a szemlélő könnyen megbirkózhat a modern városokat meghatározó emberfeletti lépték és a gyors átalakulás problémájával.

A csoportos forma gondolatának kifejlődése

A csoportos forma gondolatának továbbfejlesztése és részletes kifejtése Maki nevéhez fűződik, az alapötlet viszont Ohtaka 1949-es diplomamunkájából származik. Ohatakát a városi infrastruktúra és az épületek egymáshoz való viszonya foglalkoztatta, és a diplomamunkájában feltárt alapelvek kísértetiesen hasonlítanak a Maki 1964-es kiadványában leírtakkal. Az ifjú Ohtaka később belépett Kunio Maekawa irodájába, ahol az általános rendszerelmélet alapelveit alkalmazva komplex épületegyüttesek beható vizsgálatán keresztül fokozataosan eljutott a mesterséges építési terület koncepciójához. Ellentétben azonban a Kikutake, Kurokawa vagy Isozaki képzeletbeli helyszínre tervezett Megastruktúráiban megjelenő levegőben lebegő vagy tengeren úszó hatalmas födémekkel, Ohtaka „földhöz ragadt” terveiben a konkrét helyszínnel és konkrét fizikai dimenziókkal rendelkező szilárd alapzat vagy talaj elképzelése felé tolódott el a hangsúly. Ezt az elképzelést tükrözi számos nagyobb léptékű épületterve az ötvenes évek derekától a hatvanas évek végéig, köztük az 1956-58-as Harumi Apartment épülete, vagy az 1957-61-es Chiba Kulturális Központ és könyvtár épülete, amiket Maekawa irodájában tervezett. Az 1968-ban Kagawa prefektúrában megépült Szakaide lakópark pedig a mesterséges építési terület, a csoportos forma és a Megastruktúra gondolatát ötvözte magában az út szintjéről megemelt hatalmas vasbeton födémen elhelyezett kis lakóépületekből és a födém alá utólagosan beépített kis üzletekből álló konpozícióban.

Az ötvenes évek végén a fiatal japán építészek egyik vezéregyéniségeként számon tartott Ohtaka tervezési alapelvei nagy hatással voltak a nála öt évvel fiatalabb Fumihiko Maki gondolkodására is. Maki az Ohtaka által lefektetett alapelveket hosszú külföldi tartózkodása alatt szerzett tapasztalataival ötvözve végül egy sajátosan egyedi tervezési elméletét dolgozott ki. Az 1955 és 1965 közötti időszakot ugyanis nagyrészt az Egyesült Államokban töltötte, ahol szintén rengeteg befolyás érte. Louis I. Kahn elméleti fejtegetései a „forma” és a „terv” koncepciójának különbségéről például egyértelmű hatással voltak Maki gondolkodására. Ezt igazolja hozzászólása Kahn az 1960-as tokiói világkonferencián tartott előadásához, amelyben Maki megerősítette a mester szavait: „A forma, abban a pillanatban, hogy valaki kitalálja, már a társadalomhoz tartozik... A terv azonban a tervezőé marad”.... „Ezért” - érvelt tovább Maki – „míg a terv egy egyéni alkotás, a forma sokkal inkább egy kollektív cselekedet”. Majd a „terv” szót a „rendszer” szóval felcserélve a Megatsruktúra hiányosságait és a csoportos formában rejlő potenciát a következőképpen taglalta: „Az ideál az nem egy rendszer, amelyben a város szerkezete egy megjósolhatatlan változás szeszélyeinek van kiszolgáltatva. Az ideál egy olyan meghatározó forma lenne, mely mindig újabb és újabb egyensúlyi helyzeteket képes fölvenni, hosszútávon viszont megtartja vizuális állandóságát és egy bizonyos szintű bennfoglalt rendet.” (Fumihiko Maki, Investigations in Collective Form, Washington, 1964).

Az Amerikában töltött évek alatt Maki közvetlen szemtanúja lehetett a modernista újjáépítési kísérletek sorozatos kudarcának és a közösségi mozgalmak fokozatos erősödésének. Ez volt az az időszak, amikor Amerikában olyan városszociológusok munkái álltak a figyelem középpontjában, mint Jane Jacobs, vagy Kevin Lynch, akik nyíltan kritizálták a modern várostervezés humán tényezőt teljesen nélkülöző szemléletét. Lynch három nagyvárosban, Los Angeles-ben, Bostonban és Jerseyben a lakosságon végzett felmérései alapján egy teljesen új kritériumot, az „elképzelhetőség” (imageability) kritériumát állította föl a városok értékelésére, a benne rejlő városépítészeti lehetőségeket pedig „A város képzete” (Kevin Lynch, The image of the City, Massachusetts, 1960) című könyvében mutatta be. Hasonló alapokon nyugszik Maki gondolatmenete a „rend” és a „káosz” viszonyáról, amit egy 1965-ös bostoni tanulmányban részletezett (Fumihiko Maki, Movment Systems in the City, Boston, 1965). Maki szerint ugyanis „a káosz nem a szerkezet hiányát jelenti, hanem azt a nehézséget, amibe a szemlélő ütközik, mikor megpróbálja felfogni és átlátni ezt a szerkezetet”. A várostervező feladata pedig az, hogy megteremtse ezt a könnyen átlátható rendet, vagyis Lynch szavaival élve: megalapozza a város „elképzelhetőség”-ét. Maki tanulmánya egy – a Harvard diákjainak kiírt –  tervezési feladatot vett alapul, aminek célja Boston infrastruktúrájának újjátervezése volt. A tanulmányt gyakran emlegetik Tange 1959-es Boston-öböl tervének említésre méltó ellenpólusaként. Ugyanis míg Tange tervében a fizikális értelemben vett forma (a gigantikus méretű A-tartók) egy közvetlenebb, könnyebben átlátható rendszert eredményeztek, Maki tervében, ami egy sokkal lazább szerkezetű és mindenenféle karakteres formát nélkülöző kommunikációs hálózatra épült, a vizuális rendszer egy sokkal rejtettebb formában volt jelen.

A csoportos forma gondolatának legátfogóbb és legmeggyőzőbb megnyilvánulása viszont kétség kívül a tokiói Daikanyama kerületbe tervezett Hillside Terrace épületegyüttese. A magánmegbízásra épült együttes lakó-, kereskedelmi- és szórakoztató funkciókat foglal magában, de itt található a Dán Nagykövetség épülete is. Az építkezés 1967-ben kezdődött, és az épületek hét különböző fázisban, több mint huszonöt éven át épültek. Minden egyes fázis az előző fázis mintájára épült, de figyelembe vette a menetközben fejlődő technológiát, az építész gondolkodásának fejlődését és a városi környezet folyamatos változásait is. A terv viszont ezen környezeti változások ellenére sem veszített semmit az eredeti elképzelésből. Ez nemcsak az épületek kölcsönös harmóniájának köszönhető, hanem ahogy Maki nevezi, az épületek és az utca közötti „alaktani párbeszéd”-nek is (Zhongjie Lin, Kenzo Tange and the Metabolist Movement: Urban Utopias of Modern Japan, New York, 2010 alapján). Az épületcsoportok között egy bizonyos vizuális egymásra utalás figyelhető meg, amit Maki mindenféle ortodox értelemben vett kompozíciós módszer nélkül ért el. A különféle külső folyosók és közterek láncolata nemcsak az épületek egymással való kapcsolatát erősítik meg, hanem az épületegyüttes és a város kapcsolatát is megalapozzák. Az itt megjelenített csoportos forma ezért egy nyílt rendszert képvisel, ami mindenfajta változást be tud fogadni, ugyanakkor minden egyes fázisában egy befejezett egész látszatát kelti.

A Hillside Terrace-ban mesterien kibontott csoportos forma gondolata ideiglenesen a Metabolista csoport Megatsruktúra irányvonalára is nagy hatással volt. Ezt igazolja az 1969-es PREVI-Lima (Peru) lakóterv pályázatra benyújtott, Maki, Kikutake és Kurokawa együttműködésében készült terv, vagy Tange és Ekuan 1974-es a szaúd-arábiai Munába tervezett mekkai zarándokszállás terve is. Ennek ellenére a két irányvonal közötti feszültségek megmaradtak, amihez nagyban hozzájárult még a csoport tagjainak fokozatos önállósulása és egyéni fejlődése is, és végül a csoport szükségszerű felbomlásához vezettek. A Metabolisták – egy évtizedes mozgalmuk alatti – legnagyobb, és egyben utolsó közös kiállítása az 1970-es oszakai világkiállítás volt, amiről részltesen majd a következő fejezet szól.

Nyilas Ágnes
(Folyt.köv.)