Volt mit megbeszélni Szimbiózisban

Ismerősöm kicsit aggódott, hogy a tavalyi Kultiplex helyett, idén a KÉK-ben rendezik meg a második Szimbiózis Napok fesztivált. Aggodalma feleslegesnek bizonyult. Nem csupán a programok sokfélesége, a meghívott előadók presztízse, hanem maga a helyszín megválasztása is telitalálatnak bizonyult.

Ismerősöm kicsit aggódott, hogy a tavalyi Kultiplex helyett, idén a KÉK-ben rendezik meg a második Szimbiózis Napok fesztivált. Aggodalma feleslegesnek bizonyult. Nem csupán a programok sokfélesége, a meghívott előadók presztízse, hanem maga a helyszín megválasztása is telitalálatnak bizonyult.
 

Rögtön a nyitónapon egy nagyon ütős kerekasztal-beszélgetésbe csöppenhetett, aki kettőre képes volt befutni a KÉK-be. A „Zsidónegyed, mint konstruált tér” címet viselő beszélgetés egyetlen nagy hibája, hogy mindössze hatvan percet kapott a szervezőktől. A beszélgetés résztvevői arra keresték a választ Gantner B. Eszter moderálásában, hogy mi is az a zsidónegyed, mitől kultikus hely, kik vagy mik határozzák meg a negyed kulturális tartalmát. Jó szokás szerint ahhoz, hogy a közbeszéd részét képezze a régi pesti zsidónegyed, természetesen botrány kellett. 2004-től, részben az ÓVÁS!-nak köszönhetően, az addig senkit nem különösebben érdekelt városrész sorsa, hirtelen rávilágított számos problémára.
A zsidónegyed, mint kifejezés, azonnal tisztázásra szorul. Gantner B. Eszter is ezzel kezdte meg kérdései sorát. Európai értelemben ugyanis, Budapesten soha nem létezett gettó, természetesen az 1944-es évet kivéve. Pest tulajdonképpen az egymás mellett élés szép példája, szemben számtalan európai nagyvárosban tapasztalt elkülönítéssel. Ilyen értelemben nem nevezhetjük zsidónegyednek a területet. A beszélgetés résztvevői, a megfejtést inkább szakrális jellegében látják. A három zsinagóga (Dohány, Rumbach, Kazinczy utcai) határozza meg a negyedet. Seres Attila, a Sófár képviseletében úgy gondolja, hogy inkább e három zsinagóga által határolt részt, az ún. zsidó háromszöget kellene védelem alá helyezni.
A beszélgetés talán legizgalmasabb pontja volt, hogy létezik e generációs különbség a zsidó identitásban, mi az oka a fiatalok nosztalgikus érzéseinek a negyed kapcsán. Ez a jelenség nem csupán Pesten, hanem más európai országban is jól megfigyelhető- tudtuk meg Gantner B. Esztertől, aki évek óta a téma kutatásával foglalkozik. A Király utca és környéke, akár nevezhetjük zsidónegyednek is, többé nem csupán a múltat jelenti, azt a múltat, amiről nagyszüleink inkább nem is beszéltek (érthető okokból), hanem a zsidó és nem zsidó fiatalok találkozási pontját, a hagyományok és a kulturális élet fontos, kultikus terepét (lásd: Sirály)
 

 

A Kapitány házaspár az előzőnél jóval játékosabb, mondhatni lazább témával rukkolt elő: a terek és identitások, intimitás a közintézményekben vizsgálatukat mutatták be. A polgári társadalmak megjelenésével egy időben jelentkezik az intimitás igénye. Az otthon és a munkahely szétválása ugyanakkor, finoman szólva nem kedvez ennek az intimitásnak. Egy 1985-ös, longitudinális vizsgálat bő 20 évvel későbbi megismétléséről láthattunk fotókat, a 20 ezerből mintegy százat. A közintézményekre oly jellemző személytelen hodályok, kihasználatlan terek és csarnokok, a totális, mindenkire kiterjedő ellenőrzés eszközei. A munkahelyi intimitást ezekben a terekben, az ún. beszélgető sarkok létrehozása jelenti. A kuckó, mint privát tér már gyerekkorban is meghatározza az intim környezetünket, az óvodákban jól megfigyelhető a szeparált sarkok mellett, a körbeülés kultúrája. A tér belakásakor az óvodák még arra is hangsúlyt fektetnek, hogy a mennyezetek lezáró jellegét megszüntessék. A plafonról lelógó dekorációk, a galériák építése, a baldachinok alkalmazása, mind azt a célt szolgálja, hogy otthonosabb, barátságosabb, azaz intimebb környezetet hozzon létre a gyerekeknek. A munkahely és otthon határai bizonyos esetekben összemosódnak, gondoljunk arra, hogy sokaknak az otthon a munkahely színtere, míg mások a munkahelyükön akár napi tizenkét órát is eltöltenek. Utóbbiak számára, főleg az irodában dolgozókra gondolhatunk, rendkívül fontos az otthonukra emlékeztető környezet. A humor, mint az intimitás eszköze, az infantilizmus és az érzelmi túltelítettség egyaránt tapasztalható: vicces képernyővédők, családi fotók, kabalák lepik el a sivár irodákat.

Maradva a terek és intimitásnál, Fiáth Titanilla, a börtönök (nem létező) intimitásáról beszélt. Közhely számba megy, hogy a cellák túlzsúfoltsága, a szegényes és ingerszegény környezet nem kedvez az intimitásnak, még olyan, számunkra, akik kint vagyunk, alapvető szükségletekben sem, mint a tisztálkodás vagy a WC használat. Sem a börtönben kialakuló párkapcsolatoknak, vagy akár a látogató családtagok és az elítélt viszonyának. Nem hogy intim szobáról nem beszélhetünk, de a látogatások is egy nagy közös teremben történnek, a személyes tér nem létező fogalom.

Szombaton folytatódtak a filmvetítések, koncertek és kerekasztal-beszélgetések A „Kritikai városszövegek” címet viselő beszélgetés azonban csalódást okozott. Martinkó József sajnos nem érkezett meg, így Jávor Benedekre és Wesselényi-Garay Andorra maradt a feladat, hogy Polyák Levente moderálásában valami izgalmassal rukkoljanak elő. Sajnos ez nem sikerült, és még csak azt sem mondhatjuk, hogy közhelyek vagy humortalan monologizálások sorát hallhattuk volna. A hiba talán abban rejlik, hogy nem volt ebben a témában annyi, mint amire a szervezők gondoltak és a beszélgetés megakadt, a miért olyan rosszak az épületkritikák, esztétikai kérdés-e egy épület megítélése, hozzunk, vagy ne hozzunk sztárépítészeket Magyarországra, felnőttek e annyira az emberek, hogy a vasbetonról ne a lakótelep jusson egyből az eszükbe.

 

A fesztivál méltó zárása volt a Csillag Gábor moderálásában zajlott beszélgetés, a civil önszerveződésről, a kulturált város fogalmáról, városvédelemről, közlekedésről. Mindegyik témáról, külön-külön oldalakat tölthetnék meg, összefoglalásként talán annyit a beszélgetés lényegéről, hogy mindaddig amíg a városlakók az elmenekülést, vagy a teljes passzivitást választják, a politikától várva minden megoldást, addig nem lesz élhetőbb Pest. És itt nem csupán az épületek védelmére, az új beruházásokra vagy a közlekedésre kell gondolnunk, hanem akár azt a kérdést is feltehetjük magunknak, hogy mitől lenne kulturált egy olyan város, ahol emberek fagynak meg évről- évre. Ez nem csak a a politikai döntéshozók felelőssége, hanem mindannyiunké.

 

szöveg és fotók: Biczó Gabriella