Voyeur-színház: avagy tervezek, mert vagyok

2020 a koronavírus éve, ez mostanra tagadhatatlan. A vírus emberéleteket vett el, gazdaságokat döntött romba és sok egyéb mellett a kultúra különböző fórumait is ellehetetlenítette. Persze utóbbi nem tűnik olyan fontosnak, mint a lakhatás vagy az élelem megszerzése. Azok viszont, akik függők, a vészhelyzet ideje alatt komoly elvonási tünetekkel küzdhettek. Egyesek számára például a színház is a létszükségletek közé tartozik, így van ezzel Kőszeghy Flóra is, aki leporolta egy régi tervét és adaptálta az elmúlt hónapokban tapasztalható körülményekhez.

A Voyeur-színház koncepciója egy elméleti felvetés az építészet eszköztárával. Bár építészként alapvetően a megrendelések mentén tevékenykedünk mindig is hajlamosak voltunk arra, hogy a fióknak dolgozzunk. E terv a pandémia alatti világban a színház egyik lehetséges formáját mutatja be. Igazából azt sem tudnám megmondani, hogy ez egy épület vagy egy díszlet. Nem mintha számítana.  A terv provokatív jellege ellenére szakmai alapokon nyugszik, előzményei azonban messzebbre nyúlnak vissza időben.

A történet kezdete a TÁP társulathoz köthető. Amolyan outsider tagként évek óta követem őket, hol nézőként, hol a stáb részeként. Felszabadító volt megismerni egy olyan csapatot, akik el tudják kerülni a körhelyeket. A kísérletezés radikális útjait járják, ami botrányos bravúrokhoz vezet az én szememben. Miután megfigyeltem azt a fajta kíméletlen önkritikájukat, ami a kísérletezésbe sodorja őket, azt vettem észre, hogy a saját fogalmi kereteim is széthullottak. Mindezt súlyosbította, hogy építész létemre képzőművészként is megnyilvánulok. Lassan már a szakmák ilyesfajta nevei is nevetségessé váltak, nem beszélve a szakmai diskurzus számomra idegen témáiról. A légüres térben lebegve kezdtem el a körülöttem kavargó fogalmakat összeszedni, majd megkíséreltem ezekből valami kevésbé nevetséges rendszert összerakni. A végeredmény nem egy új, masszív és forradalmi világkép lett, hanem a szétesett világból készített kollázsok készítésének játéka, tehát maga a folyamat. A problémának tűnő helyzet alapos elemzése, szétrobbantása, majd a törmelékből egy új, flexibilis építmény felépítése. Szándékosan használok ezen a helyen építményt, hiszen a gondolataink és a világképünk rendszere hasonlítható egy épület szerkezetéhez, ami lehet stabil, de lehet olyan is, ami bármelyik pillanatban össze is omolhat.  Ritkán engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy egy rugalmas szerkezetet tervezzünk és éppen ezért nehéz nekünk laza struktúrákban gondolkodnunk. Hogy ennek mi köze a Voyeur-színházhoz? A logika, ami megteremtette a kukkoló-színházat éppen a fentebbi folyamat eredménye.

Éppen a TÁP társulat Minden Rossz Varieté-jének szünetében egy peepshow bejáratát figyeltem az utcán álldogálva. Akkortájt a kiállításaimhoz kerestem az izgalmas helyeket, és elgondolkodtam, hogy milyen remek performanszokat lehetne csinálni egy night-club sajátos körülményei között. Egy hely specifikus előadásban a környezet adottságaival kell dolgoznia az alkotónak, rendezőnek.  A nézői élményt alapvetően meghatározza az, hogy egy extrém szituációban fogja megnézni az előadást. A „darab" már akkor elkezdődne, amikor a néző megvette a jegyét. A belső monológok a jegypénztárnál, vagy a valódi párbeszédek egy családban, például, amikor valaki megtudja, hogy párjától hova kapott jegyet csütörtök estére. Ilyen az, amikor egy vérbeli építész nem a darabhoz tervezi a díszletet, hanem talál egy teret és arra reagálva keresi a darabot. Az alternatív társulatoknál erre sok példát láthatunk, talán ezért is tűnt akkor öncélúnak a projekt.

2020 áprilisában azonban a Voyeur-színház egy reális forgatókönyvként merült fel bennem. Az ötlet gyakorlatilag teljesen kézenfekvő és praktikus. Pár hónap alatt megváltozott az életünk. Nem járhatunk színházba, a kultúra átkerült a virtuális térbe. Egy vírusnak köszönhetően elhagytuk szokásainkat és olyan dolgokra váltunk nyitottá, amik régebben elképzelhetetlenek voltak. A színház azonban még most sem elégszik meg a két dimenzióval. A valós idő és a térbeliség a színház lényegének tűnik. Számomra legalábbis ezek a tényezők pótolhatatlanok.  Egy igazi előadást nem tud pótolni egy felvétel, hiszen arra ott a film, mint olyan. A Voyeur-színház koncepciója viszont lehetővé teszi, hogy az előadás időbeli és térbeli dimenzió megmaradjanak.

Már évek óta gondolkodom olyan kísérleti terveken, amikben az életünk funkcióit és szükségleteit darabokra szedjük, és újra összerakjuk, hogy egy újfajta város vagy ház modelljét kaphassuk. A funkcionális igények és a lényeges momentumok által generált kollázsok jöhetnek létre az építészet eszköztárával. Olyan világok, ahol nem az ember megy a munkahelyére, hanem az veszi fel valahol útközben, vagy az olyan házak, ahol nem gond, ha elválnak a szülők, mert a gyerekszoba két oldalról megközelíthető, persze úgy, hogy a szülők külön irányból érkeznek. A városi léptékű szmog-elszívó rendszerektől a megosztható élet-tér buborékokig sokféle tervet vetettem már papírra vagy publikáltam pályázatokon. Sok képzőművész gondolkodik hasonló problémákról, felvetésekről, de építészként nekem lehetőségem is van arra, hogy ezeknek formát adjak és megosszam másokkal.

A fentiekből adódóan az előadótereket is szétszedhetjük, majd újra összerakhatjuk. A Voyeur-színház koncepciója egy pandémiára adaptált előadótér újrakonstruált terve. A néző, a színpad, a kiszolgáló funkciók, a közösségi terek és a raktárak sokaságságából csak a lényeg maradna meg: A színész és a nézők, valamint mindaz, amire nekik ténylegesen szükségük van. Egy díszlet (épület) ami egy kellő méretű térben vagy szabadtéren is felállítható. A nézők külön ajtókon lépnek be kabinjaikba, ahol az „egy háztartásban élők" (ez a faj új neve!) tartózkodhatnak csak egyszerre. A színpadot két oldalszínpad egészíti ki, ahol az öltözők is vannak. A hangosítás miatt fontos, hogy akusztikailag megfelelő kialakítást kapjon az épület (díszlet). A színház szempontjából a funkcionális elvárások teljesülnek, ugyanakkor a higiéniai szempontok is kezelhetőek.

Biztos vagyok benne, hogy sok ehhez hasonló ötletet prezentálhatnánk. Őszintén szólva, a vírus okozta leállás elején vártam az izgalmasabbnál izgalmasabb terveket, álmokat, ahol az építészek sokféle jövő képét tárják a világ elé.  A víziók helyett azonban olyan óvatos jóslatokat látok, amikben mindenki nagyon igyekszik a tévedést elkerülni. Az akkurátus becslések és kutatások azonban egyet mulaszthatnak el a jövővel kapcsolatosan: megváltoztatni azt. Ha leragadunk a realitásnál nincs módunk álmodni. Ezért sem foglalkoztam tervemmel kapcsolatban az üzleti modellel vagy a projekt egyéb akadályaival.

Számomra a Voyeur-színház egy lehetőség. Ahogyan a látványokat készítettem elgondolkodtam a piros szín, a test-használat és a színházi világ atmoszféráján, ami érdekes módon keveredett a darabok által ábrázolt normalitás ellentmondásaival és párhuzamaival. Egy drámában látható jelenet sem nélkülözi az élet perverzióit, talán a lámpák piros fénye sem szükséges ahhoz, hogy ez láthatóvá váljon. Ha a darabokban látott tragédiáknak nem fordítunk hátat, akkor a prostituáltak helyzetét nézve miért jövünk zavarba? Sok kérdés merül fel, legtöbbjükre nincs válasz, de talán pont ez a terv tanulsága. Engem most a legjobban az érdekelne, hogy milyen darabot vinne színre egy rendező ebben a térben?

Kőszeghy Flóra
építész és képzőművész

Szerk.: Pleskovics Viola