Z bácsi szabályoz
A mostani szabályozási ”raktártelepen” hol a sorompó és hová futhatok?
A napokban kollégákkal beszélgetve a szakmai szabályozás volt a téma. Sok apró részlet, nehéz lenne rendszerbe foglalni. Elgondolkoztam azon, hogy a jelenlegi építési szabályokkal kapcsolatos benyomásaimat hogyan tudnám megfogalmazni? Bevallom, érzéseimet és véleményemet teljesen lefedő válaszra nem jutottam. Ekkor jutott eszembe egy régi történet, ami mégis tükrözheti a gondolataimat.
A cégnek, ahol több, mint két évtizeddel ezelőtt dolgoztam, időnként szüksége volt kis mennyiségben PVC ragasztóra. A beszerzés nemes feladata gyakran hárult rám. Egy darabig ment minden simán. Bementem az üzletbe, illedelmesen köszöntem (egy idő után már személyesen is ismertek), kértem a ragasztót, kifizettem a pénztárnál és távoztam. Történt az egyik alkalommal, hogy hiába kértem a polcon kitett ragasztóból, az ismerős eladó közölte, hogy nem szolgálhat ki, mert mióta új vállalati igazgató van - Z bácsi -, átszervezték az értékesítést. Kérdezem: akkor mi a teendő?
- Menj át a központunkba - utca túlsó oldala - és ott ki kell íratni a ragasztót.
Átsétáltam, az első emeleten megtaláltam a Kereskedelmi Irodát, ahol némi várakozás után 5 példányban kinyomtattak egy kiutalást, és további utasításokkal láttak el.
- Menjen a 4. emeletre a számlázásra, aztán onnét vissza az üzletbe!
Így is tettem. A számlázáson a kiutalások egy részét elvették, helyettük kitöltött számlákat kaptam, majd visszamentem az üzletbe.
Az üzletben levették a polcról az áhított ragasztót, a számítógépen hosszasan néztek egy listát, majd a ragasztót visszatették a polcra.
- Nincs szerencséd, ezt a ragasztót itt nem adhatjuk ki, ami itt van, csak bemutatóanyag (bemutató ragasztó!?).
- És hol kapom meg?
- Ki kell menni a külkerületi raktárba, BKV-val kb. 3 óra. Azt javaslom, szállj le egy megállóval előbb, ne a ”kisebbségi telepnél”, és vigyél botot a kóbor kutyák ellen!
Átérezve e mérnöki feladat szépségét, a sarki presszóban megettem életem legrosszabb paradicsom fagyiját (csak ez volt), és nekivágtam az útnak. A tanácsnak megfelelően egy megállóval előbb leszálltam - ez valóban okos dolog volt, mert átérezhettem, hogy milyen lehet egy afrikai emberevő törzs mellett észrevétlenül elosonni -, a kutyákkal szerencsére nem volt gondom. Vagy negyedórányi gyaloglás után feltűntek a raktárépületek. A bejáratot könnyen megtaláltam, ahol egy őr állított meg.
- Hová-hová?
Szó nélkül megmutattam a papírokat, hosszasan végignézte, elkérte a személyimet, aztán, miután mindent rendben talált, betessékelt a portaszobába.
- Itt van ez a nyomtatvány, töltse ki, de vigyázzon, hogy az indigó ne csússzon el. Egyáltalán tudja, hogy melyik fele fog az indigónak? Mert ha nem, inkább megmutatom. Ha valamit nem tud, inkább szóljon, eddig még senkinek nem sikerült elsőre.
A nyomtatványon a szexuális szokásaimon kívül mindenről kérdeztek, de nem hiába az egyetem - kitöltöttem és büszkén adtam át. Emberünk alaposan átnézte, aztán elégedett képpel mondta.
- Nem jó.
- Mi nem jó?
- Nem írta be a rendszámát.
- Azért, mert nincs.
- Hogy-hogy nincs?
- Gyalog jöttem.
- Ide, felelőtlenség.
- Rájöttem.
- Nem engedhetem be, ha nincs minden kitöltve.
- De ha nincs rendszámom, akkor nem írhatom be.
- Akkor sem mehet be, ez az utasítás, amúgy is a telepen gyalog közlekedni balesetveszélyes.
- Tudja mit, beírok egy rendszámot.
- Az nem jó, ha kifelé megy, és a kocsin nem stimmel a rendszám, nem engedik ki.
- De hát nincs kocsim.
- Pláne!
- Mondja, van itt valami vezető? Szeretnék vele beszélni.
- Ha gondolja, felhívhatom a főnököt.
- Megköszönném.
Nem részletezem a főnökkel való beszélgetést, de ”aki tud, az tud”, beengedtek.
A kapu és a raktárépület között ügyesen kivédtem, hogy elüssön egy targonca vagy teherautó, átmásztam néhány raklapon és korláton, célhoz jutottam. A raktárban egy kék köpenyes szemüveges férfi kérte a papírokat. A már megszokott vizsgálatok után nagy örömömre nem vett elő újabb nyomtatványt, hanem felült egy vaskerekű targoncára, behajtott a teherliftbe, és eltűnt. Úgy 10 perc után aggódni kezdtem, hogy elfelejtkezett rólam, de félelmem alaptalan volt: megérkezett a lift és kigördült a targonca. A szemüveges elővett a zsebéből egy tubus ragasztót, és a pultra tette. Önkéntelenül is nyúltam érte, de rám szólt.
- Csak lassan, előbb a ”barakkba” kell mennie, ott a pénztár, aztán adhatom ki.
A barakk a telep túlsó felén volt, ahová kisebb kalandok után eljutottam. Az ajtón belépve megcsapott a fejlődés szele. A kor irodakultúra-divatának megfelelően a falakon új fűrészporos tapéta, friss kávépacákkal, kerámiamintás PVC padló, és az íróasztalon a legújabb csúcstechnika XT számítógép RGB monitorral! A monitor mögött ülő hölgy igen kedves és segítőkész volt, vagy fél óra adatbázis-kezelés után kinyomtatta a számlát, és fizethettem. Igaz, akkor csak átvételi bizonylatot kaptam, mert az új számítástechnikai rendszer miatt a számlát futárral a központba küldik, majd ott ellenjegyezve kipostázzák.
A bizonylat birtokában megkaptam a raktárban a tubus ragasztót, és elindultam a kijárat felé.
Már messziről láttam, hogy a sorompó előtt egy feketeruhás alak áll, oldalán gumibottal, övén vagy kétféle gázspray és egy elemlámpa. Dudorodó zsebei valószínűleg svájci bicskát és túlélőkészletet takartak, amiket a zsebekre tűzött jelvények sokaságával álcázott. Valószínűleg észrevette, hogy felé tartva elröhögöm magam, mert nem valami barátságosan fogadott.
- Mit keres itt?
- Ki szeretnék menni.
- Visz valamit?
- Igen, egy tubus ragasztót, ezt.
- Mást nem? Mutassa a papírokat.
- Tessék.
- Rögtön gondoltam.
- Mit?
- Így nem mehet ki!
- Miért?
- Nincs rendszáma.
Ez volt az a pillanat, mikor a másodperc töredéke alatt döntöttem, félrelöktem, átugrottam a sorompón és elfutottam.
Most azon tűnődöm, hogy akkor volt egy sorompó, amit átugorva elfuthattam, de a mostani szabályozási ”raktártelepen” hol a sorompó és hová futhatok?
Huszti István
