Zalaváry Lajos 85 éves
Zalaváry Lajos az elmúlt ötven év igazi szemtanúja: a ”dániai évfolyam” tagja volt, látta a szocreál erőszakos bevezetését és megszüntetését, a Mesteriskola megalapítását; már az ötvenes években dilemmák elé állította a modern lakótelepek problémája, s azon kevesek közé tartozik, akik Magyarországon valóban értették a posztmodernt.
Zalaváry Lajos 1923. június 1-én született Budapesten
Zalaváry Lajos az elmúlt ötven év hazai építészetében lezajló nagy fordulatok egyik legfontosabb szemtanúja. Az ún. „dániai évfolyam” tagjaként végzett a Műegyetemen: 1944–1945-ös skandináviai tartózkodása természetesen jelentősen hatott későbbi tevékenyégére. Hazatérve – még egyetemistaként – olyan jelentős építészek irodájában kezdett dolgozni, mint Kismarthy-Lechner Jenő, Virágh Pál vagy Rácz György.
Id. Janáky Istvánnak az Építéstudományi Intézetben működő műtermébe 1948-ban nyert felvételt (a műterem az intézet átszervezése után a Középülettervező Intézetbe /KÖZTI/ került át 1949-ben). A csoportot a korszak legjelentősebb építészetei alkották, hosszú időn át Szendrői Jenővel, Lauber Lászlóval, Németh Pállal, Farkasdy Zoltánnal dolgozott együtt. Ott volt, amikor Janáky vezetésével megalakult a Mesteriskola, melyet később „elitizmusra” hivatkozva megszüntettek (az 1970-es évek elején aztán újra elindulhatott). Az első ciklus 1955-ös zárókiállításán – mint írja – „érezhető volt a pozitív változás előszele”.
Korai alkotásai közé tartozik a kétoldalú bevilágítással kialakított osztálytermekkel rendelkező feldebrői iskola (1952), a budapesti Lukács utca 3. szám alatti lakóépület (1958) és a Zsigmond téri lakóháztömb (1954). A csepeli Csillagtelep nevű városrészre (1955-től), vagy a gyöngyösi Vásártér lakótelepére (1954-58) a laza, oldott csoportfűzés, a házak ritmikus, de mindig szigorúan logikus elrendezése és az élénk színezés jellemző. A barátságos hangulatot a telep belsejében kialakított kis központok, terek teremtik meg. Maga Zalaváry úgy látja, hogy „a lakótelep képe az akkori idők szemléletét tükrözi. Visszapillantva, sokan úgy látják, hogy ha a kor politikai felső vezetése (...) nem volt képes a munkásság számára egy Wekerle-telepi feladathoz hasonló megbízást megfogalmazni, legalább kidolgozhatott volna egy olyan koncepciót, hogy ez a lakótelep(fajta) kiindulásul szolgáljon egy emberibb környezet kialakítására (...)”. A Zsigmond téri lakóház a háború előtti modern téglaházak legjobb hagyományát idézi fel.
Kétségtelen, hogy az 1958-ban elkészült jászberényi tisztasági fürdő a korszak egyik legérdekesebb hazai épülete, s egy egészen sajátos törekvést képvisel Zalaváry építészetében. A népi építészet ihlette formákat magas technikai felszereltségű és azt kifejezésre is juttató struktúrákra alkalmazta, a kor aktuális szakmai újdonságaiból eredő jellegzetességekkel együtt jelenítette meg. Ezt a „folklórista” irányt azonban Zalaváry nem tudta folytatni, a későbbiekben e kísérletei csak a tervezőasztalig juthattak – a jászberényi épületet azonban mindjárt elsőként az 1950–1960-as évek építészetének legszebb alkotásai közé emelte. Az épület mesteri kompozícióját a tervező finom formai ellentétekre, eltérő plasztikai minőségek szembeállítására alapozta.
A két medencét egy-egy felfelé ívelő, cserépkorsóra vagy búboskemencére emlékeztető kör alaprajzú építmény foglalja magába – a két lágyan hajló, finoman lesimított betonból alkotott forgástest összeér, az átjárást biztosítva rövid szakaszon áthatja egymást, önállóságukat mégis teljesen megőrzik. A két alakzat kemény egyenesek kristályos egyértelműséggel szerkesztett rendszerével, a különböző kiszolgálótereket rejtő szárnnyal kapcsolódik össze – a medenceterek ívelő, organikus formája egy elvont arányokon, pontosan kidolgozott kompozíciós elveken alapuló intellektuális formarenddel él együtt.
Fontos változást jelentett tevékenységében, hogy 1965-ben ő vette át a műterem vezetését Janáky után. Zalaváry 1960-as évekbeli épületeinek gyakori megoldása, hogy a széles, nagy üvegfelületeket javarészt téglával burkolt falfelületekkel párosítja, ezzel kelt „nemesebb”, elegánsabb hatást (pl. a Budapesti Műszaki Egyetem kollégiuma és étterme, 1965–1968; Nagyothallók Állami Intézete, Budapest, 1965–1966). A ´60-as évek végétől a közelmúltig több, Budapest városképét jelentősen meghatározó helyen építendő mű tervezésére kapott megbízást. A Hotel Atrium-Hyatt a pesti Duna-korzó egyik meghatározó, monumentális eleme (1979–1982, ma Sofitel).
A veszprémi Ifjúsági Ház (1983) a magyarországi posztmodern törekvések egyik korai példája. Szintén exponált helyre került a ’90-es évek fontos építészeti alkotása, a pesti East-West Center, mely tükörképként igazodik a környező épületekhez, ugyanakkor az akkori legfrissebb, idehaza is elérhető építészeti technológiák alkalmazásával ill. a régi pesti bérházakra, banképületekre és áruházakra jellemző tömegformák felidézésével igyekezett reprezentatív hatást elérni. E posztmodern jellegű tervezési mód más munkáin is megjelenik: a gödöllői Biotechnológiai Kutatóközpont épületén (1990) a történeti formákból merítő részleteket is alkalmaz. A Nagykanizsai Könyvtár épületével az volt a célja, hogy „a harmincas években épült mintázatos modern református templom és a valamivel korábban megépült (…) Medgyaszay-féle színház- és moziépület közé egy harmonikus városképet megteremtő objektumot helyezzek el.”
Haba Péter
idézetek: Zalaváry Lajos. Architectura – Vallomások sorozat, Kijárat Kiadó, 2002.; fotó: Dömölky Dániel építészhallgató (MOME)
