Zárás helyett nyitás – Élet a Pók utcai lakótelepen járvány idején
Milyen az élet a lakótelepen járvány idején? A megváltozott városi lét új tudások irányába mutat, a téri adottságok mellett az új térhasználatok megélése és megmutatása lehetőség a jó tapasztalatok átmentésére és új beavatkozások tervezésére. Götz Eszter a Pók utcai lakótelepről személyes nézőpontból írta meg gondolatait.
A karanténban töltött tavasz mindenkit megviselt, és miután még nem tudjuk, mire számíthatunk, fel kell készülnünk akár több ilyen időszakra is. A pánikkezelő módszereken és azon túl, hogyan osszuk fel a lakásunkat a megszokott funkciók mellett irodára, óvodára, iskolára és játszótérre, azt sem árt végiggondolnunk, hogy a közvetlen lakókörnyezet hogyan terheli vagy enyhíti a szobafogságot.
Panelházban élek több mint tíz éve, igaz, Budapest egyik legjobb lakótelepén, a Pók utcain. Laktam már a „pesti csikágóban" és a Rózsadombon, külvárosi, fűtés nélküli szoba-konyhában és kertes családi házban, s mivel nem autózom, viszont imádok sétálni, mindegyik otthonom környékét, működését alaposan felmérhettem. Szeretem figyelni a városrész életét, az utcák napi ritmusát, a lakók habitusát, a közlekedés, a szemetelés, a kutyatartás helyi szokásait, belehallgatni a bolt előtt dohányzók párbeszédébe. Az utóbbi tizenvalahány évben megtapasztaltam a panel minden előnyét és hátrányát, de csak most, a karantén idején jöttem rá, hol is élek tulajdonképpen. A jelek szerint ezzel nem vagyok egyedül.
A Pók utcai lakótelep már a szocializmus végén született, egy utolsó házgyári roham meglepően sikeres eredményeként. 1984-től három ütemben, öt éven át épült ki a Római-part és a Szentendrei út közötti területen, 3, 4 és 10 emeletes házakban több mint 4000 lakást alakítottak ki, a sztenderd lapostetős mellett a Római út mentén és a telep déli szélére néhány sátortetős, cserépfedeles, nagyteraszos változat is került. A lakások mérete és alaprajza jól átgondolt, a garzontól a 87 négyzetméteres, kifejezetten tágas, szinte polgári lakásokig mindenféle előfordul, normális méterű nappalikkal, kis erkélyekkel, világos lépcsőházakkal – még garázsok is kerültek a telep szélére, két kisebb, félig zárt műhelyudvar köré. Távolról sem az az embersiló, mint az Árpád híd pesti hídfőjétől induló lakótelep világa, kisebb és beláthatóbb, mint a háromszor akkora békásmegyeri rengeteg, a házak telepítése is városszerű, bár az első hónapokban rendszeresen eltéved az ember a kígyóforma utakból elágazó, majdnem egyforma házszigetek között.
Persze a telep fő vonzereje nem a hatvanas évek óta sokat fejlődött paneltechnológia, hanem az innen pár percnyire lévő Római-part. Budapest egyetlen fövenyes folyópartja, ahol a kilencvenes évek óta ugyan már nem dübörögnek a csónakházak (alig öt maradt a part egész hosszán az új lakóparkok között), de változatlanul a város egyik legkellemesebb, legizgalmasabb szabadidős helye ártérrel, halsütödékkel és kertvendéglőkkel, sporttelepekkel és játszóterekkel, mászható uszadékfákkal és kavicsdobálással, egyszóval maga a Paradicsom, persze csak ha nincs lezárva, mint most, a karantén idején többször is.
Mit csinál egy lakótelepnyi budapesti, közel tízezer ember, ha otthonmaradásra kényszerül? Fölfedezi az utcát. Errefelé ez nem is annyira utca, mint inkább parkok laza és szövevényes hálózata, az egykori mocsaras vidék jellegzetes növényzetével és az időközben beültetett többivel. Utoljára a tavalyi önkormányzati választás előtti sürgés-forgásban tört ki az ültetési láz, hálistennek a nyáron guruló, télen szánkózó domb alsó pereménél már csak az ültetőgödrök kiásására jutott idő, fa nem került bele, így a gyerekek ép bőrrel megúszták a városatyák ad-hoc ötletelését. Tulajdonképpen az eredeti mocsári, és a telep építése idején beültetett növényzet tökéletesen működik, kiegészülve a kertre vágyó panellakók spontán virágosítási rohamával, ami a karantén ideje alatt hetente újabb ágyásokkal örvendezteti meg a sétálókat. Az ösztönkertészet, ami eddig a ház előtti kis zöld szegélyre szorult, most óvatosan átlépte az enyém-tiéd bizonytalan határát, és az úgynevezett köztéren is megjelent.
A zárlat tehát – ahogy ez a szélsőségekkel lenni szokott – megtalálta a maga ellentétpárját, és a lakótelepiek, magukat is meglepve, kiléptek komfortzónájukból: a köztereken olyan élethelyzeteket kezdeményeztek, amelyeket azelőtt (legalábbis a rendszerváltás óta biztosan) valamiféle íratlan tabu nyomott el. Az első feltűnő jelenség – a virágágyások mellett – az volt, hogy itt is, ott is megjelentek a tollasozók. Harminc éve nem láttam közterületen ember tollasütővel, de most az első óvatos lépések után egész családok vonultak ki ütögetni, a nagyi a legkisebb gyerekkel az ölében, egy műanyag székről drukkolt. Előkerültek a görkorcsolyák. A bezárt óvodák aprónépe rájött, hogy az egykori római vízvezeték romjai prímán pótolják a szintúgy bezárt játszótér mászókáját. A kamaszok április végén kifeküdtek a fűbe rajzolni-festeni, és az aszfaltot mindenfelé elborították a színes krétarajzok. Nem csak az obligát ugróiskola, hanem felbukkant apa, anya, kutyák és a szomszéd lány hevenyészett portréja is, egyik este egy kosárnyi lila kréta várta a sétaút közepén, hogy tulajdonosa reggel befejezze a művét.
Minden jel arra mutat, hogy a bezártság hatására a városlakók használni kezdték a környéküket. Nem csodálkoznék, ha a gyógyszertár előtt harminc éve árválkodó, vaslábú pingpongasztalt valaki önszorgalomból átfestené és életre keltené. Hogy miért éppen a válsághelyzet nyitotta ki a korábban zárt, vagy annak érzékelt lehetőségeket? Ezt a környezetpszichológusok nyilván részletesen fogják elemezni. De ha arra gondolunk, hogy mindössze két hónapnyi másként-lét ilyen erővel törte át az évtizedek óta masszívnak látszó gátakat az enyém-tied, illetve a közös tulajdon között, arra jutunk, hogy volna mit tenni ezen a téren.
A köztérhasználatot szorgalmazó pályázatok, programok, a civilek erőfeszítései konkrét, gondos elemzéssel definiált helyzetekre vonatkoznak, zárt közösségek cselekvési programjait célozzák meg – esetleg a participáció révén a helyiek képviselőinek bevonásával –, de a COVID-karantén a társadalmi aktivitástól eddig távol maradó városlakókat is megmozdította. A mostani tapasztalatok alapján azt mondanám, óriási szükség lenne a közösségszervezőkre, akik válságállapot nélkül is, hozzáértő és folyamatos munkával ráébreszthetik az egy helyen élőket arra, hogy a köztér nem autóút, hanem – köztér. És ha nyitottság van, lesz más is: lesz közösségi kiskert, komposztáló, esővízgyűjtő, madáretető. Mint egy igazi kertben.
Götz Eszter
Szerk: Somogyi Krisztina
A térhasználattal kapcsolatos cikkek megjelenését az Építészfórumon az NKA támogatja.
