Röviden a hazai építészképzésről

A Debreceni Építész Tanszék kiállításához kapcsolódóan kerekasztal beszélgetést rendeztek a hazai építész oktatás helyzetéről. A debreceniek, mint szervezők, vendégül látták a győri, a soproni és a budapesti képzés 1-1 képviselőjét is. Bár lenne még mit megvitatni, és inkább csak a felszínét érintették a problémáknak, jó kezdeményezés volt a debreceniek részéről, hogy legalább elkezdődjön a kommunikáció. 

A meghívott vendégek között képviseltette magát a győri (Cseh András), a debreceni (Falvai Balázs, Szentirmai Tamás), a soproni (Herczeg Tamás) és a budapesti (Nagy Márton) építész képzés is, így majdnem az egész országot lefedő képet kaphattunk a meghívott vendégeken keresztül a fentebb említett témáról. A beszélgetést Boda István diplomamunkája, és Nagy Marianna Holokauszt Emlékfala vezette be, mint két olyan terv, mely jól reprezentálja a debreceni egyetem elmúlt éveinek sikereit.

A beszélgetés során nem voltak világmegváltó gondolatok; érintették a regionalitás kérdését, hogy a vidéki egyetemek milyen kapcsolatban állnak a várossal, honnan érkeznek a hallgatók, és hogyan próbálják a képzést gyakorlatiassá tenni, a város számára is hasznosítható formában véghezvinni. A téma megvitatásában a vidéki egyetemek aktívan részt vettek, míg a BME, mint fővárosi, viszonylag kevés konkrétumot fejezett ki. Milyen kapcsolata is lehetne az egyetemnek a fővárossal, hiszen a fővárosról beszélünk?

Cseh András beszámolója alapján a győri egyetemről az a kép rajzolódott ki, hogy egyre több szálon kapcsolódnak a városhoz, a környéken már megvalósult néhány hallgatók által tervezett projekt (kilátó, piactér), a gyerektábor is nagy tömegeket vonz a Műteremházba, a diplomások pedig megtalálják a helyüket Győrben, ha maradni szeretnének. A debreceni egyetemről a győrihez hasonló pozitív kép alakult ki, ők is keresik a csatornákat a városhoz, de problémát jelent, hogy a frissen végzettek inkább Budapesten dolgoznának, a képzés után elhagyják a várost, ami a jobb kapcsolat kialakulását is akadályozza.

A soproni képzés a város léptékéhez képest óriási, mégis családias légkörrel rendelkezik. Az oktatók többségében másik városokból érkeznek, és a hallgatók is más városok felé orientálódnak a képzés befejeztével, maximum a közeli Ausztria vonzása miatt maradnak, sajnos nem feltétlenül építészként. A városban összesen egy iroda van, ahol szívesen dolgoznának a hallgatók, Sopron pedig még finoman szólva nem ismerte fel, hogyan használhatná ki a képzés kapacitását. A helyzet javítására van igyekezet, Herczeg Tamás egy az egyetem melletti „Alkotóház" létrehozásának gondolatát vázolta fel, ahol külső cégeket és irodákat működtetnének, s ami talán ott tartaná a hallgatókat és az oktatókat is. Ami a vidéki egyetemeknek Budapestet jelenti, az a budapesti egyetemnek külföldöt, sokan mennek Svájcba, Londonba, Németországba. A tanulság és a probléma majdnem mindegyik egyetem részéről hasonló volt, így egy ujjként mutattak Budapestre, Budapesti pedig külföldre, ami elrabolja a hallgatókat.

A beszélgetést Prof. Puhl Antal Habil DLA hozzászólása zárta, aki kilépve az építészet zárt köréből úgy gondolja, hogy egy építésznek nem csak szakmájáról, hanem a világról is átfogóan kell gondolkodnia, nem lehet csak a technikával vagy csak a módszerekkel foglalkozni, a dolgokat kontextusában kell nézni, pontosan ezért kell más programokat – mint például a filmklub - is szervezni a képzésen belül. A beszélgetés során senki nem említette, hogyan működhetnének együtt az egyetemek, nem is reflektáltak arra, hogy nem csak a város felé szükséges nyitni, hanem egymás felé is. Miért kell versengeni és egymást működését ellehetetleníteni, miért akarja meggátolni a BME, hogy 5 éves képzés lehessen Debrecenben? Ez volt Puhl Antal záró gondolata – ami egyébként megválaszolatlan maradt.

A beszélgetés előtt, közben és után pedig megtekinthető a hallgatók munkáiból összeállított kiállítás, mely Puhl Antal számára, a tanszék 5 éves vezetésének befejezéseként tulajdonképpen egy búcsúzás az elmúlt évek munkájától.

Horváth Réka Lilla