A Heatherwick-hatás. Mondhat-e újat egy designer az építészet számára?

“Az épületek azért kezdtek el érdekelni, mert ezek a létező legnagyobb tárgyak. Nem tudom megérteni, miért kell ilyen sterilnek lenniük. Ha egy épületet összehasonlítunk mondjuk egy fülbevalóval, akkor látni fogjuk, hogy a fülbevaló formailag messze komplexebb tárgy."Paul Goldberger cikke Thomas Heatherwick brit designerről a The New Yorker 2008. május 12-i számából.

A londoni Paddington pályaudvar mögött futó csatornára néző új irodaház környékén az utóbbi néhány évben egyre több a lézengő érdeklődő. Nem az irodaházat, hanem az amellett megépült gyalogoshidat akarják látni. Az acél és fa szerkezetű, amúgy egyáltalán nem rendkívüli híd nyolc rövid elemmel köti össze a csatorna két partját. Ha hajó közeleg, ízei a skorpió farkához hasonló módon nyílnak fel sorban hátrafelé hajolva, majd a másik parton szabályos nyolcszöggé tekeredve állapodnak meg.

 

 

A “guruló híd" Thomas Heatherwick brit designer legismertebb műve. A tervező nemrégiben elmondta nekem: a híd tervezésekor abból indult ki, hogy egy felvonóhíd általában akkor néz ki jól, ha nincs felnyitva. Ha felnyitják, “olyan mint egy törött lábú focista", mondta. Így egy olyan átlagosnak tűnő hidat tervezett, amely csak a felnyitáskor fedi fel titkát. Ehhez egy speciális, a hídkorlátba épített hidraulikus emelőrendszert dolgozott ki, így a hídnak sem látható pillérei, sem pedig kábelei nincsenek. A “guruló híd" teljesen zajmentesen nyílik fel, olyan akár egy bűvészmutatvány: mintha saját magától mozogna. A híd működését most már olyan sokan akarják látni, hogy irányítói minden péntek délben beiktatnak egy felnyitást függetlenül attól, hogy jön-e hajó, vagy sem.

Heatherwick munkái gyakran vannak nagy hatással az emberekre. Tavaly például egy olyan tengerparti kávézót tervezett Littlehamptonba, a partmenti kis városkába, amely rozsdaszínű acélszalagjaival leginkább egy partra úszott bálnára hasonlít. Nem is igazán épület, hanem inkább szobor, amiben mellesleg meg is ebédelhetünk. A kávézónak köszönhetően Littlehampton az építészet iránt érdeklődők zarándokhelyévé vált. A Wellcome Trust nevű brit egészségügyi alapítvány már három évvel korábban a Heatherwick-hatás igézetébe került, s megbízta a tervezőt London belvárosában megépült új központjuk átriumának kidekorálására. Heatherwick egy hétemeletes, 26 ezer acélhuzalról felfüggesztett mintegy 142 ezer üveggömbből álló szobrot helyezett el a térben, amely összességében vízbe cseppentett, és ott megszilárdult ólomcseppek alakját adja ki. Az alapítvány irodaháza ugyan nem áll nyitva a nagyközönség előtt, de akkora érdeklődés övezi az üvegszobrot, hogy most már havonta egyszer csak emiatt kinyitnak.

 

 

Heatherwick alkotásai hihetetlenül népszerűek. Ez is jól mutatja, mennyire fontos a tervezőnek, hogy műveit a művészethez amúgy nem konyító emberek is megértsék. Néhány éve egy londoni kórház kérte fel, hogy modern, szigorú, új épületének bejáratot tervezzen. Heatherwick elmagyarázta nekem, hogy arra gondolt, milyen lenne, ha idős néniként, betegen az unokája hozná be kocsival a kórházba. Ahogy ezt elképzelte, látta, hogyan kell átszerveznie a kórház bejáratának közlekedési útvonalait, hogy át kell tennie a parkolót, és ki kell cserélnie a világítást és a feliratokat. Végül a kórház homlokzatának egy részét hatalmas, hullámzó, szövött textúrájú rozsdamentes acéllemezekkel borította – ettől az épület felülete itt-ott kidomborodó sodronyhoz hasonlít. A közlekedés átalakítását a tervező nemcsak praktikus megfontolások miatt kezdeményezte, ahogy a homlokzat burkolását sem különítette el esztétikai értelemben a terv egészétől. Számára a cél, hogy a nagymama a bejárathoz minél közelebb szállhasson ki az autóból, és hogy felcsillanjon a szeme a kinetikus homlokzat láttán, ugyanannak a folyamatnak a része volt.

 

 

A 38 éves Heatherwick barátságos, szerény ember, barna göndör hajjal és a prerafaeliták figuráinak puha precizitással megrajzolt arcvonásaival. Legszívesebben farmert visel sötét inggel. Őszinte lelkesedése leginkább egy diákéhoz hasonlítható. London északi részén nőtt fel anyja ékszerkészítő műhelyének épületében. Anyjától már gyerekkorában megtanulta, hogy a tárgyakat ne gyűjthető, hanem elkészíthető dolgokként kezelje. Elmondása szerint zsigerből kényelmetlennek érzi azt, hogy a design kizárólag mint agyi tevékenység jelenik meg. A manchesteri Politechnikán végzett tanulmányai végén diplomamunkaként az iskola egyik udvarára egy csavart kockaszerű pavilont épített fából, fémből és műanyagból. “Megdöbbentem, hogy bár az egyetem már nyolcvan éve működik, ez idő alatt egyetlen építészhallgató sem épített meg semmit," magyarázta. Manchester után a londoni Royal College of Art hallgatója lett, ahol ötletei megtetszettek a design népszerűsítésére nagy hangsúlyt fektető Sir Terence Conrannak. Miután végzett, Conran elhívta, hogy építsen a kertjébe egy kis házikót. Két évvel később Heatherwick megalapította saját stúdióját, ahol ma már negyvennyolc, igten sokféle végzettségű embert alkalmaz (köztük színháztervezőt, építészeket, formatervezőket és technikusokat).

 

 

Heatherwick már tanulmányai megkezdése előtt is korlátozónak érezte a design hagyományos kategóriáit. Nem értette, miért lenne szükség másfajta képességre egy asztal vagy egy épület megtervezéséhez. “Csak a dolgok elkészítése érdekelt," mondta. Ennek megfelelően Heatherwick nem típus szerint kategorizálja munkáit céges weboldalán, ahogy azt a többi designer tenné, hanem egyszerűen három csoportra osztja őket: kicsi, közepes és nagy munkákra. A kicsi dolgok között találunk például egy olyan táskát, amin egyetlen hosszú cipzár fut végig spirálban körbe-körbe – így szétcipzárazva egy jóval nagyobb táska lesz belőle. A nagy tárgyak közé sorolva ott van az a Japánba tervezett buddhista szentély, melynek tervei leginkább egy összegyűrt origami-papírra emlékeztetnek. Mérettől függetlenül szinte minden munkája tartalmaz valami igazán elmés megoldást. Stúdiója nemrég fejezte be annak a kihúzható asztalnak a prototípusát, amely két, szinte teljesen megegyező, egymás hátára csúsztatható asztalból áll. A felső asztal lábai olyan pontosan illeszkednek az alsóéhoz, hogy az összetolt asztalok egyetlen tömör bútordarab benyomását keltik. Ha nagyobb asztalra van szükségünk, egyszerűen leemeljük a felső asztalt, és így két vékonyabb lábú és asztallapú asztalt kapunk. Megragadó bútordarab ez, amely Heatherwick többi munkájához hasonlóan egy matematikai bizonyítás konceptuális eleganciáját és egy tömör epigramma szellemességét is magában hordozza.

Heatherwicknek még legidegenszerűbb szerkezetei is speciális konkrét problémák megoldásai. Nemrég egy, a Yale egyetemen tartott előadásában Heatherwick elmagyarázta, hogy eddigi egyetlen amerikai projektjét, a Longchamp francia luxusáru cég New York-i boltját milyen logika alapján tervezte. “Felhívtak, hogy fantasztikus helyet találtak az üzletnek a SoHoban. Szemeim előtt lebegett egy csodás, öntöttvas szerkezetű régi épület, de kiderült, hogy szó sincs erről: egy teljesen egyszerű modern téglaépület a helyszín," mesélte. “Az eladó terület nagyrészt az emeleten volt, így a terv lényege az emberek felcsábítása volt." Heatherwick egy gigantikus narancsszínű acélszalaggal állt elő, ami három szinten keresztül zubog alá az üzlet hátsó részétől a bejáratig. Az acélszalagot hosszában olyan csíkokra vágta szét, amelyek egymástól függetlenül hullámzanak és adott pontokon lépcsőket, pihenőket és járófelületeket alkotva ismét összeérnek.

Heatherwick sikerei nyomán egyre több nagyobb megbízást kap. Most Bristol közelében épít egy szállodát és egy hatalmas bevásárlóközpontot alakít át Hongkongban. Eljutott arra a pontra, hogy döntést kell hoznia arról, irodáját mennyire engedi az építészet irányába elmenni. “Az építészethez azért vonzódom, mert szerintem helye van a szakmában egy olyan embernek, akit a dolgok elkészítése érdekel a leginkább – és én ilyen vagyok. Az építészek manapság valamilyen homlokzatburkoló rendszert párosítanak a nyílászárókkal és a légkondicináló rendszerrel. A termékekkel foglalkoznak, és nem feltétlenül a tervezéssel." Heatherwicknek nincs nagy tapasztalata az építészetben elkerülhetetlen kompromisszumok világában és bár eddig még nem talált ki egyetlen unalmas tárgyat sem, nem biztos, hogy stíluselemei és formai nyelvezete nagyobb projektekben is megállják a helyüket. A jó minőségű építészet ráadásul nemcsak egy épület formájának megtervezéséről szól, hanem arról is, ahogy a különböző tereket megtapasztaljuk. Heatherwick kísérletei egyelőre az érdekes felületek és formák körül mozognak. Így magyarázta nekem: “Az épületek azért kezdtek el érdekelni, mert ezek a létező legnagyobb tárgyak. Nem tudom megérteni, miért kell ilyen sterilnek lenniük. Ha egy épületet összehasonlítunk mondjuk egy fülbevalóval, akkor látni fogjuk, hogy a fülbevaló formailag messze komplexebb tárgy."

Paul Goldberger

fordította Plótár Fatime

forrás The New Yorker