A képek magukért beszélnek
Először nem értettem, hogy miért olyan nagy szám ez a szekrény, ami - egy francia ingatlanfejlesztő cég (Groupe CMH) által kiírt - nemzetközi design pályázaton második díjat kapott.
Először nem értettem, hogy miért olyan nagy szám ez a szekrény, ami - egy francia ingatlanfejlesztő cég (Groupe CMH) által kiírt - nemzetközi design pályázaton második díjat kapott. Ja, igen. Ez csak egy egyszerű polcrendszer, a jóízlést súroló feltűnően nagy virágos mintákkal, nincs benne semmi különös. Na és? Aztán Berta elküldte nekem ezeket a fotókat, amelyeket valamilyen szerencsés véletlen folytán, szándékával talán éppen ellenkező sorrendben töltögettem le az email-jeim közül. Először láttam a kicsit sután elkapott képet egy népes roma családról, melynek apraja-nagyja a virágmintáktól hemzsegő nappaliban ült össze egy tipikus családi amatőrfelvételhez. Pontosan olyanhoz, amilyenhez minket is összeterelnek gyengéd erőszakkal távol élő rokonaink és ismerőseink, amikor Magyarországra látogatnak. Csak mi sokkal kevesebben vagyunk egy ilyen képen.
Nem értettem, azt hittem Berta tévedésből küldte. Majd szép lassan letöltődött az archívnak látszó kép az akkurátusan elrendezett üvegezetlen csipketerítős vitrinnel, amely akár az előző lakásban is lehetett volna, csak a kép fekete-fehérsége utalt régiségére. Aha. Kezdtem érteni, s kezdett valami meghatódottság erőt venni rajtam. Olyan érzes, mint amikor az ember egyszercsak valami profán és hétköznapi dologban kapisgálja a fenségest, amikor valami húzza befelé.
Majd jöttek azok a képek, amelyekről nem tudom, hogy hol készültek, mert nem voltak rajtuk félreérthetetlen jelek. Amott az ablak mérete és arányai alapján majdnem biztos, hogy valamelyik pesti belvárosi lakásban készült a fotó. Ezeken a képeken viszont visszaköszöntek a minták, ünneplőbe öltözött gyönyörű lányokon, falon, padlón, ágyterítőn. Majd a végén egy ugyanolyan szekrény, mint az előbb, roskadásig csipkékkel és terítőkkel, a polcok vízszinteséből kibuggyanó haszontalan tárgyak kavalkádjával.
S volt itt egy intim-játékos kép is, mintába kunkorodó négy különböző korú gyerek egy földön megvetett ágyban, amelyből csak úgy áradt az összebújó emberi melegség, a harminchat-és-fél-fokos együttlét biztonsága. Úgy tíz évvel ezelőtt, amikor a mi kis családunk is összegyűlt, nagy ritkán egy-egy szombat délutáni díznis kalandfilm előtt a gyerekekkel együtt nyúltam el a nagyszülők egykori franciaágyán. Lábak, fejek, karok és párnák folytonos mocorgással organikus mintázatba rendeződtek, mintegy a falon végigfutó festőhengeres minták nagyított folytatásaként. A gyerekek azóta felnőttek, s a családban (és azon kívül is) mindenki betartja a saját fizikai - és persze szociális - távolságát mindenki mástól, amelyet kiszab individualizált civilizációnk íratlan szabálya.
Majd végül jött a három kis kép a díjnyertes bútorról, a többszörös méretre nagyított redős selyemszoknya-mintával. Már láttam az üvegtelen vitrinpolcokon az ösztönös kompozíciós elvek szerint elrendezett kicsi tárgyak, a kihúzható ágyon pedig a kicsi emberek sokaságát egyetlen kicsi szobában, tökéletesen beleolvadba a létezés végtelen mintázatába. Na ja. Most már mindent értek.
Nyilván nem ideális harmincöt négyzetméteren sok embernek együtt élni, nyilván ez a sűrűség elviselhetetlen feszültséget is hordoz egyben. Itt a vizuális információ természetszerűen sűrűbb, mint az ember, hogy hajlékony virágmintákkal szelidítse a végletekig kompresszált térben élők érzelmi feszültségeit - figyelmet elterelő - esztétikai kalanddá. Ezek a fiatal tervezők (Katona Berta, Koósz Norbert, Bartha Krisztina) a teret ugyan nem képesek fizikailag kitágítani, de képesek voltak olyan tárgyat tervezni, amely pont úgy simul egy öntörvényű világ határoló falához, olyan magától értetődően, ahogyan el kellene tudnunk fogadni annak másságát és felfedezni értékeit.
Pásztor Erika Katalina
epiteszforum.hu