A több néha kevesebb – Kritika a felújított Kútvölgyi Klinikai Tömbről

2022 végén tartották meg a Szent János Kórház és Szakrendelő Kútvölgyi Tömbjének átadását több mint egy évig tartó felújítása után. De milyen is lett ez az épületrehabilitáció? Ehhez ismerni kell magát az eredeti épületet, amelynek értékei és karaktere sokak számára talán nem alapvetés: Zuh Deodáth kritikájában erre hívja fel a figyelmünket és mindarra, amelyet ez a fontos épület elveszített felújítása után.

Az építészet eszmetörténetében járatosak jól tudják, hogy a kevesebb általában több, illetve, hogy az ördög mindig a részletekben rejlik. Ennél is fontosabb, hogy ezeket a sommás gondolatokat előszeretettel kötik a modernista mozgalom (vagy: mozgalmak) működéséhez, illetve olyan elveket látnak bennük, amelyeket a modernista művészek, építészek öleltek keblükre. Bárki is mondta a modernista architektúra történetében először, hogy a „kevesebb–több" elve szerint kell építeni¹, az elv maga két, egymástól különböző dolgot is jelenthet. Az egyik szerint az vált ki nagyobb hatást (tehát az tesz többet), aki kevesebb díszítőelemet használ. A másik szerint pedig az ér el többet az adott feladat tekintetében, aki bizonyos részletek kidolgozását tekinti elsődlegesnek egy épület megformálásában.² A megkülönböztetett figyelemmel kezelt részletek meghálálják az azokra fordított időt, és a közönségben is pozitívabb visszhangot váltanak ki.

Ha csak arra gondolunk, hogy a megfelelő anyaghasználat megsokszorozhatja egy épület ellenállóképességét, máris jobb esélyünk van azt értékelni (hiszen több ideig lesz szem előtt). Kicsit tovább menve pedig azt sem szabad elfelejteni, hogy egy építőanyag használata a maga fizikai valóján és funkció-diktálta alkalmazhatóságán túl jelentéseket is közvetít. A megfelelő anyag nem csak tovább lesz szem előtt (mert nem porlad el, vagy ha igen, akkor porladás közben is megőrzi alapvető tulajdonságait). Hanem továbbra is közvetíthet információkat a régió nyersanyaglelőhelyeinek sajátosságairól, az építés körülményeiről vagy egyszerűen arról, hogy maguk az építtetők és az építők mit akartak kifejezni az épület tömbjének látható, és így esztétikai értékelésnek alávethető elemeivel.

Ha például egy egyszerű hasábformát travertinnel burkolunk a Kissvábhegy és Virányos között, a Kútvölgy bejáratánál 1942-ben, azzal: egyrészt természetes, és megfelelő kezelés esetén rezisztens, bár olcsó természetes kővel tudunk szerethetőbbé tenni bármilyen formájú építményt; másrészt utalhatunk a teljes Pannon-medence alacsony domborzati elemeinek gyűrődéses keletkezéséből származó kőzettani sajátosságaira; harmadrészt: a helyben (a budai dombok között) fellelhető építőanyagok természetére; ezáltal – negyedrészt – pedig arra, hogy az építők mindennek tudatában voltak, és így nem csak az épület lokális vonatkozásait emelték ki, hanem szándékoltan kötötték azt a hely és a kor anyaghasználatának sajátosságaihoz és ahhoz a materiális és szellemi környezethez, amely nemcsak racionális számításokat végzett, hanem azt érzelmek, vágyak, törekvések hatották át. Vagyis az alkotók az épületet olvashatóvá, értelmezhetővé tették. Akárcsak az ember materiális kötöttségeit és szárnyaló gondolatait egyszerre megjelenítő regényeket és novellákat.

A kútvölgyi úti kórház az ezerkilencszáznegyvenes évek elejétől a hetvenes évek végéig
A Csánk (Rottmann) Elemér (1897–1969) tervei szerint 1941-42-ban megépített és további részleteiben a kor jó nevű, megbízható művészei által dekorált kútvölgyi úti kórháztömb tökéletesen példázta azt, amit a fentiekben leírtam. Mesterien ötvözte a funkcióteljesítést és a jelentésközvetítést már az anyaghasználat szintjén is. Ugyanakkor a kor lenyomataként szolgált. Jól példázta, hogy hogyan vette át a teljes irányítást a modernista építészet a kor Magyarországán (főleg 1936-38-tól kezdve), illetve hogy ezt hogyan lehetett egyesíteni a konzervatív kurzus monumentalizmus iránti igényével, valamint az allegorikus szimbolizmussal és az emberléptékű, érzékeny dekorativitással. Csánk több korabeli terve jelezte, hogy az egészségügyi létesítmények funkciója (Országos Közegészségügyi és Bakterológai Intézet, a mai Országos Gyógyszerészeti és Élelmezés-egészségügyi Intézet)³ mind az itáliai inspirációjú monumentalizmus építészeti tömegei (Ciszterci gimnázium, Székesfehérvár, 1937-1939) tekintetében jól körvonalazható vízióval rendelkezik.

Ráadásul – eredeti nevén – az Állami alkalmazottak Horthy Miklós Gyógyintézete igazi funkcionalista csemege volt. Az épület szárnyait a másodlagos égtájakhoz tájolták, vagyis optimalizálták (néhol temperálták, néhol felerősítették) az egyes szobák és termek bevilágítottságát. A kereszt-alaprajz, vagyis a négy fő szárnynak egy középtengelyből kiinduló, négy felé tájolt elrendezése elősegítette, hogy az egyes osztályok folyosóit ugyanaz a központi orvosi és ápoló-felügyelet lássa el, valamint ide kerültek az ágynemű és szennyesraktárak is. A szakorvosi rendelőket ugyancsak ide összpontosították, úgy hogy azoktól egyetlen folyósó vége se essen messzebb 30 méternél.⁴ A kórtermek között már ekkor szerepeltek egyágyas, intenzív terápiás pihenést szolgáló helyiségek, valamint a kórtermek az emelt belmagasság teljes metszetében üvegezettek voltak, így több fényt tudtak beengedni, miközben a kórtermi ablakokat meleg színű, vörös-bordó árnyékolók védték a túlzott sugárzástól.

Két jóléti, illetve higiéniai újítás adta az egyébként a legmodernebb központi gépészettel szerelt épület ma is figyelemfelkeltő sajátosságát. Az egyik, hogy az épület tervezője különös hangsúlyt fektetett a betegek szakszerű élelmezésére, tehát nagyszabású, teljes emeletet elfoglaló konyhát helyezett az épületbe. Azt azonban a kórtermek fölé, vagyis közvetlenül a lapos tető alatti legfelső emeletre annak érdekében, hogy a modern szagelszívók dacára is kikerülhetetlen ételgőz felfelé áramoltatása révén a kellemetlen szagokat elválassza a gyógyulni vágyóktól és az egészségügyi dolgozóktól.

Az épület belsőépítészeti és iparművészeti finomságai miatt azonban legalább ennyire fontos viszonyítási ponttá vált. A belsőben helyet kapott egy római katolikus kápolna, amelynek üvegablakait Sztehlo Lili tervezte, a gyermekosztály fali szekkóit Prakatur Zsuzsa, a kor keresett mesekönyv-illusztrátora készítette, a várótermek és az igazgatói-, illetve tanácstermek bútorzata pedig feltehetően Kaesz Gyula tervei szerint készült.⁵ Erdei Dezső egy fehérmárvány Kormányzó-szoborral járult hozzá a róla elnevezett intézmény berendezéséhez. Ezek mellett a legfeltűnőbb társművészeti munka a délnyugatra tájolt főbejárat fölött húzódó, fríz-szerű allegorikus kerámiamozaik volt, amely felülről, a főbejárat előtetőjenek áttört luxfer szerkezetén át természetes megvilágítást kapott. A mozaik Metky Ödön (1906–1985) munkája volt, aki ritkán kacsintott ki alapvetően plasztikai munkásságából⁶, viszont az 1940-es évek elején többször kísérletezett mozaiktervezéssel. Itt egy sokalakos frízet alkotott, melynek elemeiről a kortárs felújítás során kreált új mozaikkal való összehasonlítás során beszélek részletesebben.

A mű annak ellenére sem élte túl az 1945 utáni időszakot, illetve az épület tatarozásait, hogy a szocialista realista ikonográfiához mind volumenében mint pedig témájában is képes lett volna alkalmazkodni. Az 1960-as évek elején már teljesen eltűnt, ahogyan az azt felülvilágító, áttört, luxfer előtető is a múlté volt ekkor. Csak a mozaikfríz áramvonalas síkja hirdette annak hiányát, de ezt legalább a modernista korstílushoz illeszkedő betűtípust mutató kiírással. Az épület bontása az 1970-es években került komolyan szóba, amikor az 1940-es évek óta folyamatosan ritkított salakbeton-szerkezetek⁷ felülvizsgálatát a kórház esetében is elvégezték.

Az épület szerencséje az a Pázmándi Margit volt, aki 1970-ben⁸ a teljes épület-komplexum (akkor: Központi Állami Kórház) új egészségügyi tömbjét (megépült 1974-75-ben), illetve annak óvóda-bölcsöde-blokkját (megépült a tervezés évében) is papírra vetette. Az építész ekkor nemcsak a régi épülethez és a tájhoz illeszkedő modern, funkcionális kórházépületeket gondolta el, hanem komoly erőfeszítéseket tett a régi tömb megmentésére. Érvei között szerepelt az eredeti alaprajzi kiosztás időtállósága, az épület illeszkedése annak természeti környezetéhez, illetve, hogy az statikailag két okból is megfelelő: szerkezete merev acélbetétes vasbeton, a födémek esetén pedig téglabetétes vasbeton. Vagyis itt a bauxitbeton használatának eleve teljesen mások voltak a szerkezeti rizikói, mint egy hálós vasvázas konstrukció esetén.

Amikor az 1970-es évekbeli rehabilitációt vezető építész „a környezethez való példaértékű illeszkedésről" beszél, akkor nem árt tisztázni, hogy ezalatt legalább két olyan dolgot lehet érteni, amelyek kölcsönösen egymást erősíthetik. Az egyik az, hogy a díszítetlen szabályos hasáb formailag semleges, így sem az alapvetően vertikalitás felé tendáló természeti, sem pedig az eklektikus épített környezetből nem lóg ki. Sokkal semlegesebb, mint a természeti formákat utánzó hullámzó ereszvonalak és a komplikált diagonális fa tartószerkezetek. Ráadásul hegyvidéken, völgyben sohasem áll fenn az az alföldön egészen nyilvánvaló veszély, hogy az épület látványosan túlnő a maximális magassági referenciaponton (a hagycsúcson). A másik ennél is fontosabb: az épület burkolata szinte teljes egészében travertinlapokból épül fel, amelyek éppen a budai Hegyvidék és az Dunántúli Középhegység mészkőanyagát idézik meg, illetve különösképpen rímel a Városmajor és Virányos mögötti karsztformákra. A travertin mellett szól az is, hogy nehezebben degradálódik mint a fa, és ugyanonnan, az építési környezetként szolgáló dombok közül vett anyaggal bármikor pótolható moduláris lapokból áll. Mindeközben pedig az anyaghasználat révén is kerüli a feltűnést.

A felújítás utáni állapot
A legújabb épületrehabilitáció az A & D Stúdió Kft. illetve Lázár Antal és Stocker György munkája. Az igyekezet, hogy visszaállítsák a toronyépületen az évtizedek alatt lehullott, vagy eltávolított héjazat egységét, illetve az, hogy valós rekonstrukciós szándékkal nyúltak hozzá a főbejárat fölötti frízhez, mindenképpen dicséretes. A megvalósítás mikéntje azonban (függetlenül az épület a kor gyógyászati igényeihez igazított belbecsétől), sok kívánnivalót hagy maga után. Két ponton mondanék itt kritikát. Az egyik a burkolatot, a másik a bejárat dekoratív elemeit illeti. Ez utóbbiak egyébként a legfontosabbak, mert ezekre összpontosult annak idején az épület jelentéses elemeinek zöme. Ennek volt hivatott hirdetnie a gondolatot, hogy aki ide belép, az a gyógyulás reményével tegye azt.

Kezdjük a burkolattal. A lábazati/magasföldszinti terméskövet restaurálták, ellenben az emeleteket borító régi, kétárnyalatú travertint egy kétárnyalatú drapp kompozit lemezborítással váltották ki. Bár nem vagyok az ipari eljárással létrehozott, emberalkotta anyagok ellen (hogy egyszerű példát mondjak: a vasbeton is ilyen), de itt éppen azt sikerült felszámolni, amit fent a környezethez való illeszkedés példaértékűségéről mondtam. Az eredeti forma megidézése más anyagban (vagyis: anyagváltás révén) igen jól ismert építészeti műfogás. Amikor a gyémántkváder formáját fába faragják, az azt hirdeti, hogy a használt anyag bár nem kő, de az ezzel díszített kapupanel hasonlóan masszív, mint a természet adta és ember metszette sziklatömb. Csakhogy a forma önmagában, vagyis a keskeny és a széles téglalap mint olyan semmit sem jelent. Ezeknek a burkolólapoknak az egyetlen jelentése a lokális forrásra mutató, vagy arra emlékeztető anyaghasználatban rejlett. Ráadásul, ezen felül, travertinnek volt még egy történeti vonzata.

De persze ezek olyan utalások, amelyekhez történeti ismeretek szükségeltetnek. A természetes kő azonban elsődlegesen azért vált ki hatásokat, mert kő, nem pedig azért, mert téglalap formájú, és főleg nem azért mert történetileg telített. Mit jelent ugyanakkor a kétárnyalatú kompozit? Talán csak azt, hogy kompozit, hogy építőanyaggyártók technológiai virtuozitásának terméke, melynek éppen csak lokális kötődése nincs. A baj csupán az, hogy így máris eggyel kevesebb marad az épület megőrzésre érdemes erényeit felsoroló érvekből.

Térjünk most rá a nehezebben emészthető kérdésre. A bejáratnál ugyan visszaállították az eredeti, vékony pálcatagos modernista üveg-kapuzatot, a hajlított áramvonalas ablakszemekkel együtt. Előttük azonban, a lépcsőfeljáró oldalfalazatán az egykori monumentális virágtartókat (amelyek az épület olasz iskolás mintáit is jól példázták), klasszikus példákat mímelő, mesterségesen patinázott egészség-tematikájú szobrokkal helyettesítették. Ezek megfejtése azért is problémás, mert egyetlen antik, az orvosláshoz köthető istenséget sem lehet bennük felismerni. A gyermekkel fellépő félmeztelen alak eszükbe juttathat egy bármelyikünk általunk ismert sportos családapát, anélkül, hogy ennek mélyebb jelentése vagy köze lenne bármihez Aszklépiosztól Teleszfóruszig. A görög istenségek megidézése annak idején nem volt véletlen: bár alakjukban emberiek voltak, de rendelkeztek egy nem mindenki által birtokolható, nehezen elsajátítható tudással, amellyel az egyszeri sportos családapák rendelkezhetnek is, meg nem is. Ugyanígy az orvostudomány értéke, hogy csak magasan képzett, nem hétköznapi ember művelheti, és erre érdemes emlékeztetni mindazokat, akik az egészség ilyen templomaiba zarándokolnak. Ezt viszont még el lehet nézni mint a túlbuzgó kortárs igyekezet eredményét.

A felújítást tervezők és kivitelezők balszerencséjére sajnos fennmaradt az eredeti, 13x2 méteres alkotás több fényképe (a főalakról részletfotó)¹¹, és emellett annak korabeli leírása is, amely részletesen taglalja a kompozíciót és a színhasználatot, ráadásul a műalkotáshoz használt anyagokat is ismerteti. Ennek nyomán kijelenthető, hogy az újításvágyon kívül semmi nem indokolta azt, hogy a Metky-mozaik helyébe éppen ez a kompozíció kerüljön. Az újításvágyat némileg megtöri, hogy az új mozaik megpróbál hasonló alakszámmal és kompozíciós egységekkel dolgozni, miközben az allegória alapegységeit (a szimbolikus alakokat) sem képes felismerhetővé tenni, és közben a rajzok minősége is egészen más szintet képvisel. Metky alakjainak naiv elnagyoltsága a bizánci emberábrázolás naivitását tükrözte, az új műalkotás viszont a kulturált tinédzserkönyvek illusztrációinak emészthetően rajzfilmes naivitásával lép fel.

A legnagyobb kiviteli probléma az, hogy az 1943-as leírás szerint a fríznek nem volt arany háttere, hanem egyszerű szürkéségét éppen az előalakok színessége ellensúlyozta. Azt is tudjuk, hogy a művész tizenkét színű metlachi-csempetörmeléket használt,¹² és hogy alakjai szimbolikus jelentéssel bírtak. Tehát ezek értelmezéséhez el kell vonatkoztatni attól, amit tulajdonképpen látunk. A „gyógyulás", az „egészség" maguk is olyan fogalmak, amelyek nehezen adják meg magukat. Szaktudás, jóakarat, hit, szerencse és rengeteg türelem kell ahhoz, hogy ezek megvalósuljanak. Éppen ezt az összetett folyamatot hivatott jelezni egy elvonatkoztatást, értelmezést igénylő műalkotás. Hygieia a központi alak, aki a hagyomány szerint  a betegségek megelőzésének folyamata, vagyis a gyógyszerészet, a felügyelet és az egészségre törekvő életvezetés fölött őrködött.

Ugyanakkor a mozaik pontosan ilyen tevékenységekre utaló jeleneteket tartalmazott. A gyerekeikre vigyázó szülők, a nyugtató természeti környezet, az ápolás és az orvosi vizsgálat képei különböző, de szervesen összetartozó folyamatokat vittek színre. Az új mozaikon ezzel szemben nincs orvos. Csak vidám sokgyermekes családok járnak örömtáncot egy derékig sliccelt ruhát viselő korsós hölgy mellett, vakító és túlzó arany háttér előtt. Ráadásul a mozaik újdonsült változatáról lekerült az eredeti megkerülthetetlen eleme, vagyis a két magvas, bővített mondatot tartalmazó felirat. Az egyik a hazaszeretet alapjairól és legadekvátabb erősítéséről szól, a másik pedig az önnön határaival tisztában levő orvosló személyek hitvallását tartalmazta. Hygieia két kitárt karja ráadásul egyszerre fogta át az alatta sereglő, és az ülő orvos elé járuló gyermekeket, illetve terelte mintegy a két mondat felé a szemlélő tekintetét.

Ez utóbbi az előzőhöz képest nem kevéssé magasztos, egyetemes üzenetet hordoz: nem a halál, hanem a romlás az emberiség nagy ellensége. A szöveg ma is teljesen valós és megfontolandó mondanivalót közvetít. Elmaradása pedig szomorú képet fest társadalmunknak a szövegértéshez fűződő viszonyáról. Ha nincs szükségünk erre az üzenetre, akkor mire is lehet valójában?

Hogyan lehet pontot tenni ennek a cseppet sem felvillanyozó leírásnak a végére? A vélemény leplezetlen kimondásával. Elkeserítő, hogy miközben ez az épület továbbra is olvasható, amit a kiolvasás után érteni vélünk belőle, az csak az eredeti szándék kifordítása. Nem vagyok benne biztos ugyanakkor, hogy a paródia itt az új művet alkotók elképzelése szerint állt elő. Márpedig a paródia kevésszer jó, ha nem annak szánták.

Zuh Deodáth

1 A mondás legfeljebb az építészetben egyidős a modernista mozgalommal, mivel hasonló módszertani bonmot-t használ Immanuel Kant is a Tiszta ész kritikája bevezetőjében egy jó évszázaddal korábban, és ott egy szó sem esik építészetről. A mondást hagyományosan Mies van der Rohe-hoz kötik, de az újabb szakirodalom előszeretettel idézi az építész visszaemlékezését, amely szerint azt eredetileg Peter Behrenstől vette, aki egészen mást értett rajta mint ő. Vö. Philip Johnson interjúja Mies van der Rohéval az Architectural League of New York számára (1960, b. 62). Idézi: Franz Schulze–Edward Windhorst: Mies van der Rohe. A Critical Biography. Chicago UP, 2012.

2 Sejtésem szerint így értelmezhető Mies van der Rohe gondolata arról, hogy Behrens mást értett ez alatt, mint ő. Az utóbbi jelentés áll közelebb ahhoz, amire Ludwig Mies feltételezhetően gondolt.

3 Albert Flórián (egykori Gyáli) út 3/a. Az épületről részletesebben: Ferkai András et al.: Pest építészete a két világháború között. Budapest: Modern Építészetért Kht, 2001. 267.

4 Vö. Barna József ismertetőjét a Tér és Forma 1942/12-es számából (189–200.). Az épület jelentőségét jelzi, hogy 1943-as a Tér és a Forma a cikket annak minden illusztrációjával együtt különnyomatban is megjelentette. (Antiqua Rt., Budapest nyomása. Felelős szerkesztő: Mészáros Istvánné).

5  Az 1978-as felújítás ismertetésében ezt Pázmándi Margit említi, kiemelve, hogy a tükörboltozatos hall Kaesz által tervezett bútorait ekkor restaurálták. MÉ 1980/2: 31.

6 Még egy monumentális köztéri mozaikja ismert, amely máig látható a székesfehérvári új kultúrpalota (eredetileg Horthy Miklós Kultúrház; ma: Vörömarty Mihály Megyei Könyvtár–Csók István Képtár; építész: Schmidl Ferenc, 1940-41; mozaik kivitele: 1943) középrizalitján.

7 A salakbeton használata a tízes évek elejétől a húszas évek elejéig nem kérdőjeleződött meg. Molnár Farkas egyik cikke (A lakásépítés racionalizálása, in: Tér és Forma, 1928/3) úgy ír róla, mint az építés korszerű, de kifogásolható anyagáról, amelyet a tartószerkezetek esetében egyre inkább kivezettek az építkezésből, illetve a kitöltőfalak esetében előszeretettel váltottak fel hasonlóan költséghatékony gázbetonnal (pórusbetonnal). A hagyományos acélhálós salakbeton-födémek a negyvenes évek elejére gyengültek meg annyira, hogy sok helyen ez volt bizonyos formailag korszerűtlen épületek eltakarításának legfontosabb érvévé (lásd például az Alföldi Takarékpénztár klasszikus esetét Debrecenben, in: Tér és Forma 1939/3:68. (Szabó Tibor: A debreceni Nagytemplom környékének rendezése)

8 MÉ 1970/2: 20–21., illetve 22.

9 MÉ 1980/2: 28-31./28. Pázmándi Margit cikke elején csokorba szedi az érveket, amelyek az épület értékeit regisztrálják, és ezekhez tér vissza, amikor közli az épület védelem alá helyezésének tényét. Lásd még a felújításról: MÉ 1995/5: 15 (Kaiser Anna interjúja és műtárgylistája). A Főváros 2022.01.10-i rendeletében a Pázmándi Margit féle új épületet is helyi védelem alá helyezte.

10 MÉ 1980/2: 30.

11 A vasbeton portikusz szimmetriatengelyében levő Hyhieia-alak megformálásáról részletgazdag fényképet közölt Domby József, A legújabb magyar monumentális építészet című cikke (Szépművészet 1943/10: 197.)

12 Szépművészet 1943/10: 198.

Szerk.: Pleskovics Viola

A cikket a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.