építészet : környezet : innováció

"Az ember soha nem a díjakért dolgozik" -Tima Zoltán

A Prima Primissima-díjra jelölt Tima Zoltán építésszel Lányi András beszélgetett a KÖZTI helyzetéről, az építészek válság utáni megítéléséről, saját alkotási mechanizmusáról, reményekről és kudarcokról, amely kapcsán a Liget projekt is szóba került.

Lányi András: Mindenekelőtt gratulálunk a Prima Primissima jelöléshez. Milyen érzés volt, amikor megtudtad?

Tima Zoltán: Jó. Jelentős elismerésnek tartom a Prima Primissima díjat, ha végig nézzük az elmúlt időszak díjazottjait, akkor hozzájuk képest én viszonylag fiatal vagyok, ez külön jólesik. Az igazság az, hogy az ember soha nem a díjakért dolgozik. Túl azon, hogy a szakma valamilyen módon elismeri az ember munkáját ha egy szélesebb kör is elismeri, az mindenképpen jó visszajelzés. Hiszen az építészet nem a sokszor belterjes szakmának szól, hanem a nagyközönségnek, a használóknak, az embereknek. Ha ebből a körből jön a pozitív visszajelzés, akkor az ember elégedett lehet magával. Ilyen szempontból nem is vagyok szerény, mert az embernek ez jó érzés.

Tima Zoltán - fotó: Zsitva Tibor


LA: A Te stúdiód min dolgozik most?

TZ: Két nagyobb munka van most előrehaladott állapotban. Az egyik a Liszt Ferenc repülőtér új szárnya, ahol pillanatnyilag kivitelezői tender zajlik, és a kiviteli tervek elkészítése előtt állunk. Ezen kívül egy nagyobb irodaház terveit készítettük el és az alapján kezdték meg a kivitelezést a Váci út középső, Róbert Károly körút és Dózsa György út közötti részén. Ez a valamikori Schlick vasöntöde hatalmas területén helyezkedik el. Az ottani épületek nagy részét az 1930-as években lebontották, de az egyik sarkában volt egy felvonógyárként működő kisebb öntödei épület. Bő 10 évvel ezelőtt a GTC megvette a területet és most már a második körben terveztünk rá épületet. Először még a válság előtt, amit az el is sodort és most, teljesen újra gombolva ezt a történetet, egészen más szemlélettel készítettük a terveket (jelenlegi terv). Nemcsak a mi hozzáállásunk alakult át, hanem a beruházóé is, de a világ is sokat változott ez alatt a pár év alatt, úgyhogy így alakult ki az új terv, ami alapján jövő év végére el is készül az épület.

LA: A déli Klothild palotát is Ti csináljátok?

TZ: Sajnos nem. A meghívásos pályázatot Puhl építész úr irodája nyerte meg. Van úgy, hogy az ember nem nyer meg egy pályázatot. Nagyon sajnáltuk ezt akkor és talán még egyszer lesz kedvem, hogy publikáljam, amit mi csináltunk, bár kicsit úgy vagyok a nyeretlen tervek mutogatásával, hogy ez a savanyú a szőlő kategória. Nem nyertünk, nem minket találták a legjobbnak, ezt tudomásul kell venni.

LA: Ahogy megnéztem a régebbi munkáidat, nagyon harmonikusnak láttam a régit újjal ötvöző projekteket, mint a Riverloftot vagy a Dorottya udvart. Én a tiszteletet érzem ezekben a munkákban. Van ebben szerepe annak, hogy mesterednek Farkasdy Zoltánnak több háza is került a Várnegyedbe, műemléki környezetbe? Milyen felkészüléssel nyúlsz hozzá egy-egy régi épülethez?

TZ: Arra sajnos nem volt lehetőségem annak idején, hogy Farkasdy Zoltánnal ilyen kérdésekről beszélgessek, már csak azért sem, mert akkoriban nem voltam még elég érett, hogy ilyen nagyon jól megkonstruált kérdéseket fel tudtam volna tenni. Én az építészeti problémamegoldásról - ellentétben sokakkal - azt gondom, hogy sokkal jobb, ha a körülmények meghatározottak.

Ilyen meghatározottság lehet közlekedési, városépítészeti szempont és egy jelentős meghatározottságot jelent egy ott lévő épület is, amely részben vagy egészben megmarad. Én ezeket pont ezért szeretem, mert van egy kályha, amitől el lehet indulni. Rendkívül izgalmas dolog visszamenni gondolatban abba a korba, amikor az épület készült és végiggondolni, hogy mi miért történt. Nem feltétlenül ugyanazzal a logikával kell folytatni az épületet, mint az elődeink, én jobban hiszek a lezárt történetekben, de mégis egy gondolatszálat át lehet húzni az újba és talán ezért érzed azt, hogy van egyfajta megbecsülés bennem a régi épületek iránt. Minél idősebb vagyok, egyre inkább azt gondolom, hogy őriznünk kell az épített örökséget, egyre jobban ragaszkodom én is a régi dolgokhoz. Rendkívül szomorúan látom, hogy épületek elpusztulnak akár Pesten, akár Budán, mert az a kor és az a városkép nem lesz soha többet visszahozható.


Lányi András - fotó: Zsitva Tibor


LA: Az MMA akadémiai székfoglalódban több mesteredet is megemlítetted. Te hogy adod át a tudásodat és a tapasztalatodat?

TZ: Zömmel nálam fiatalabbak dolgoznak a műtermemben. Én nem tanítom őket, nem tartok órákat, hanem azt próbálom elmondani, hogy mit, hogyan és miért csinálok, és nyilván próbálom őket ebbe az irányba terelgetni, hogyha azt látom, hogy bizonytalanok bizonyos kérdésekben. Inkább egy korrektori szerepkört próbálok felvállalni és mivel sok párhuzamosan folyó munkánk van, adódik a lehetőség arra, hogy többé-kevésbé önállóan dolgozzanak, de ott vagyok a háttérben és segítem, hogy jó irányba haladjanak. Korábban, amikor még egy picit több időm volt, akkor középülettervezés tanszéken tanítottam, korrigáltam, diploma konzulens is voltam néhány évig. Ez egy nagyon időigényes dolog, és ha az ember rendesen akarja csinálni, akkor az sok időt elvesz. A kapcsolatom az egyetemmel a diplomavédések idejére korlátozódik, egy-egy napi elnökösködésre. Annak, hogy a fiatalok itt vannak nálunk, nagyon nagy motivációs ereje van, mert ők fogékonyabbak mindenre. Nyilván a világlátás és az építészeti kitekintés módja is rengeteget változott az elmúlt évtizedekben.

LA: Visszatérve a régi épületekhez, tudod, hogy hány épület tervezési jogosultsága van a KÖZTI-nél?

TZ: Rengeteg. Ezres nagyságrendű. Tavaly volt a KÖZTI 66 éves, az évfordulóra sokak közös munkájával létrehoztunk egy kétkötetes könyvet, ami a cég történetét tekinti át. Az első kötet pont a magántársasággá alakulásáig – nagyjából a rendszerváltásig – tart, a második kötet pedig a modern, posztmodern utáni időszakot öleli fel. Viszonylag intenzíven vettem részt a könyv szerkesztésében és az anyaggyűjtésében is, és magam is megdöbbentem, hogy milyen elképesztő mennyiségű épület tervei készültek a KÖZTIben. Különösen a '60-as, '70-es években, amikor Közti létszáma a 600 főt is elérte, mai szemmel akkoriban gyakorlatilag egy tervgyár volt. Az is előfordult, hogy a mennyiség a minőség rovására ment, és pont akkora esett a típustervek időszaka, bár azokból készültek elképesztőn jók is.

LA: Évről-évre mennyi munka jön úgy, hogy hozzá kell nyúlni a nálatok lévő tervhez?

TZ: A dolog természeténél fogva elég sok, hiszen ezalatt a hosszú időszak alatt folyamatosan készültek a tervek. Magyarországon nem úgy van, hogy megépítünk egy épületet, utána karbantartjuk, és akkor 25-30 év múlva is ugyanabban a műszaki állapotban tud maradni, mint amikor megépült. Magyarországon megépítünk egy épületet, hagyjuk lerohadni, amíg az összedőlés közelébe nem kerül, és akkor felújítjuk annyiért, mintha újonnan építenénk. Ezek a ciklusok körülbelül 40-50-60 éven belül következnek be, így ebben az összefüggésben folyamatosan van munkánk. A tervek számát tekintve a legbőségesebb időszak épületeinél most jön el ez a kényszer és sok épület van napirenden.

LA: Most hányan vagytok összesen?

TZ: Összesen 85 fő körül vagyunk. Körülbelül 50 építész van, illetve mérnökök és az adminisztrációval foglalkozó kollégák.

LA: Létezik olyan, hogy KÖZTI stílus?

TZ: Szerintem nem. KÖZTI szellemiség, az viszont létezik, ami sokkal fontosabb. Itt építő generációk nőttek fel két emberöltőnyi idő alatt. Nagyon szépen levezethetők a mester-tanítvány kapcsolati szálak egészen Janákytól, Rimanóczytól, Zalavárytól Marosi Miklósig és Skardelli Gyuriig. Hozzám is elér ez a szál. Ez szerintem a szellemiségnek az a fajta összetartó ereje, ami a mai napig meghatározó a KÖZTI-ben. Építészek vannak, akiknek van egyfajta, egymáshoz közel álló építészeti felfogásuk, akik a cég építészeti arculatát meghatározzák. De semmifajta egyeztetés nincsen, hogy hogyan is kell csinálni.


Tima Zoltán - fotó: Zsitva Tibor


LA: Van olyan, hogy egy pályázaton két stúdiótok is indul? Szurkoltok egymásnak vagy versenyeztek?

TZ: A magyar tervpályázati rendszer miatt nem tudunk többen indulni, egy pályázaton egy stúdió indulhat, egy cég egy pályázatot adhat csak le. A rendszert nem KÖZTI méretű cégre találták ki. Ezért egyeztetni szoktuk, ki akar indulni egy pályázaton, illetve van még egy másik kérdés is: hogyha valamelyikünk a tervpályázat zsűrijében vesz részt, akkor a szabályok szerint megint csak nem tud közülünk elindulni senki. Ennek ellenére elég sok tervpályázaton indul a KÖZTI, csak mi idén legalább 3 vagy 4 pályázatot csináltunk. A nyilvános és meghívásos pályázatok száma is szaporodik mostanában és jó, hogy a magánépíttetők is kezdik felismerni, hogy a "pályázatosdinak" nagyon sok előnye van. Az épület értékéhez képest kis anyagi befektetéssel egy csokor tervhez és építészeti koncepcióhoz jutnak hozzá, amitől egy kicsit jobban kinyílik a világuk. Az Excel táblákon és a World dokumentumokon túl rajzokkal is alá tudják támasztani a saját vágyaikat. Ez szerintem egy jó felismerés.

LA: A Magyar Építészeti Múzeum elvesztését hogyan élted meg?

TZ: Nagyjából úgy, mint a déli Klothild palotáét, bár az a különbség kétségtelen, hogy ott ezen a pályázaton mi első díjat nyertünk. A mai napig abszolút büszke vagyok arra, hogy egy nemzetközi pályázatot meg tudtunk nyerni. Azt, hogy ez az épület nem épül meg, azt pedig tudomásul veszem, van ilyen az ember életében. Nem ez az első épület, amit megterveztünk és nem épül meg. Túlléptem rajta. Tudni kell elengedni a dolgokat.

LA: Sok tervetek került fiókba a válság kapcsán? Olyan, amit kifizettek és rendben volt?

TZ: Igen és most szinte mind kezd előkerülni a fiókból, mert szerencsénkre általában olyan projektekben vettünk részt, amelyek jó helyen, jó témájú épületek voltak és ezek mind kezdenek kimászni a fiókból és újból beindulni. Ilyen volt egyébként például a GTC Váci úti épülete is.

LA: Mennyiben változtatta meg az építész és megrendelő viszonyát a válság?

TZ: Bizonyos szempontból én kényelmes helyzetben vagyok, mert van egy olyan megbízói kör, akikkel én nagyon régóta dolgozom együtt. Az ő viszonyuk az építészeti terveinkhez egészen más, sokkal bensőségesebb. Működik egyfajta bizalmi elv. Ők úgy megbízók, ahogy az elnevezésben benne van a bizalom, és én ezt maximálisan megkapom. Nem kell nekem naponta bizonyítani, hogy én milyen nagyszerű srác vagyok, milyen kiválóan tudok épületet rajzolni. Én korábban bizonyítottam és elhiszik nekem, amit mondok, és ez óriási erőt ad a további munkához.

Ebben a körben úgy veszem észre, hogy a minőségi építészetre nagyobb az igény, mint korábban volt. Most megint indul egy tömegtermelési időszak, hiszen elképesztő az a növekedés, ami az elmúlt egy évben Budapesten végbement. Nagyon sok munka van, nemcsak nálunk, hanem építész barátaimmal, kollégáimmal beszélgetve, szinte mindenhol. Azt nem tudom, hogy olyan erős-e ez az időszak, mint a válság előtti utolsó években volt, ami akkor olyan hajmeresztő mennyiségű munkát adott, amit szinte nem is lehetett normálisan megcsinálni. Ahhoz képest az igényelt építészeti minőség magasabb. A megrendelők a jobbat akarják és ezért pályázatokat hirdetnek. Az általuk jónak gondolt 6-8-10 építészt meghívják és így kerülnek a megbízások az építész irodákhoz.

Nyilván a megbízói kör is változott. A válság nagyon sok szerencselovag céget elmosott a fejlesztői piacon. Mögöttük maradt egy csomó befejezetlen vagy elkezdetlen beruházás, amelyek most átcsoportosulnak más fejlesztők kezébe. Én azt látom, hogy most egy picit komolyabban veszik a mi szakmánkat, mint 2008 előtt.


Tima Zoltán - fotó: Zsitva Tibor


LA: Van munka, amit visszautasítasz?

TZ: Fordult már elő. Nem szívesen teszem, mert az alapelvem, hogy nem szabad munkát visszautasítani, de persze előfordul olyan, hogy valamilyen feltételben nem tudunk megegyezni és akkor a megbízás nem jön létre. Pusztán csak azért nem utasítom vissza, mert nem szimpatikus a megrendelő vagy nem érdekel eléggé a feladat, az ilyeneket szeretem jobban körbejárni.

LA: Neked mi a véleményed a Liget projekttel kapcsolatban, ha teljesen lecsupaszítjuk, és csak építészeti szempontból közelítjük meg azokat a projekteket, amiket oda helyeznek?

TZ: Szerintem kicsit messzebbről kell megközelíteni ezt a kérdést. Egy dologban mindenki egyetért, hogy a Városligetet fel kell újítani. Onnantól kezdve szétválik a kérdés, és indul a hitvita. Az egyik oldal azt mondja, hogy oda semmit nem kell építeni, sőt, ami most beton azt is le kell bontani, vagy zöldíteni kell. A másik oldal, a múzeumépítést támogatók pedig azt mondják, hogy a Liget válhat egy épületekkel megtűzdelt, tematikus parkká, ami be tudja kapcsolni a parkot Budapest vérkeringésébe. Ad absurdum a Városliget most egyébként egy eléggé alul használt hely, amit ez a változás a megfelelő pozícióba emel, mert a Városliget ezt megérdemli. Én ez utóbbiakkal értek egyet. Azt gondolom, hogy szakmailag, városszerkezeti szempontból ezeket az egyensúlyokat megvizsgálva, a tervezett mértékű beépítést a park elbírja. Nem mondom, hogy kiprovokálja, de az biztos, hogy egy jól működő képlet lesz. A véleményem teljesen független attól, hogy kiestünk ebből a projektből, hogy milyen szerepünk van az egészben. Én ezt kezdettől fogva így gondolom.

Szerintem Magyarországon sajnos minden átpolitizált és rettenetesen zavar, hogy nem szakmai érvek ütköznek egymással, hanem szakmai érdekek ütköznek szakmai érveknek álcázott politikai érvekkel. Ez engem zavar és emiatt vannak averzióim az Építészfórummal, mert beleállt ebbe a vitába, ami szerintem rettenetesen szerencsétlen dolog volt. Egy építészeti és szakmai híreket közlő fórumnak nem állást kell foglalnia, hanem tájékoztatnia kell. Ettől nem jutott előrébb az Építészfórum, nálam egészen biztosan nem. 

LA: Az állásfoglalás az Építészfórum főszerkesztőjének a véleményét tükrözte, de hogy kinek van igaza, azt az idő dönti majd el.

TZ: Egyébként - sokak számára - durvább módon is el tudnám képzelni a Liget projektet. Az eredeti koncepció abból indult ki, hogy Budapest szégyenfoltját, a Felvonulási teret több, mint két évtized után sem sikerült felszámolni. Pedig annak a helyén megépülhetne akár térfal szerűen is egy épületsor, ahol lehetnének akár múzeumok is. Én ezt nem tartottam olyan rossz megoldásnak, mert a Dózsa György út bizonyos szempontból határ helyzetben van. Ha nem is teljes hosszában, de részben lenne egy másik oldali térfal, ami szűrőként tudna működni a Liget felé; ez szerintem egy abszolút elfogadható beépítési szituáció lenne, amihez képest a mostani tervek elég Visszafogottnak mondhatóak. Ez a jobb vagy bent a park közepén a több zöld, vagy a West End mellett, vagy a Millenárison, vagy a város szélén, vagy a Csepel-szigeten? Nagyon sok az álom és a vízió. Van, aki szerint a sok elhagyatott régi épületben kellene a szükséges múzeumi elhelyezést megtalálni. Én viszont azt gondolom, hogy egy olyan koncentrált tematikus múzeum park, mint a Liget projekt, egy jó irány. Nekem legalábbis tetszik.

Lányi András

 

 

vélemény írásához jelentkezzen be »