Az utóbbi évtizedek dzsentrifikáció-kutatásainak irányai

A dzsentrifikáció kutatásmódszertana egyre finomodik. Az ezredforduló elején készült, London hat kerületére kiterjedő felmérés már hangsúlyozza a betelepülők célkerülethez való viszonyának sokrétűségét.

A dzsentrifikáció kutatásmódszertana egyre finomodik. Az ezredforduló elején készült, London hat kerületére kiterjedő felmérés már hangsúlyozza a betelepülők célkerülethez való viszonyának sokrétűségét. Vizsgálták az újonnan érkezők társadalmi hovatartozását és életstílusát, mérték a helyi mikrokörnyezet változását a betelepülők arányának függvényében, és figyelmet fordítottak a hétköznapi élet egyéb területeire. Ez utóbbiak közül meghatározó jelentőségű az oktatás volt, mint a kerülethez való viszonyt alapvetően befolyásoló tényező. A gyerekeik minél jobb taníttatását szem előtt tartó középosztálybeli háztartások kiemelt figyelmet fordítanak a helyi iskolák színvonalára – amit gyakran aggasztónak tartanak egyrészt a nagyszámú helyi és kisebbségi gyerek jelenléte, másrészt az intézmények szűkösebb forrásai miatt. Ez az aggodalom a köztereken és a szomszédsági viszonyokban is feszültséget generál, és a társadalmi osztályok és etnikai csoportok együttélésének megítélésére is negatívan hat. A helyi beiskolázás negatív megítélése a társadalmi hovatartozástól és lokális viszonyoktól függően a betelepülő családokat különböző stratégiája kialakítására sarkallja a kerületi iskola fejlesztéséért való kampányolástól egészen az intézmény elkerüléséig és a távolabbi kerületi- és magánintézmények felé fordulásig.

A betelepülő új középrétegek meghatározása továbbra is nyitott kérdés marad a kutatásokban, mert azon munkák, melyek erre részletekbe menő választ kívántak adni nagyon szerteágazó eredményekhez vezettek. A dzsentrifikáció terminus használatának veszélye lehet, hogy túlzott mértékben összemossa azokat a társadalmi folyamatokat, melyek eltérő természetűek.

Egyes párizsi kerületek esetében például rámutattak a beköltöző középosztály társadalmi heterogenitására. Az összetétel jellege nagyban függött attól, hogy az adott kerület jobb módú, polgárosodottabb, vagy szegényebb, esetleg másik, átalakulóban lévő kerülettel határos-e. Az átalakuló területek dinamikáján keresztül megfigyelhető a középosztály kategóriájába besorolt rétegek viszonyának alakulása úgy az alsóbb osztályok és bevándorlók, mint a felsőbb rétegek felé. Ezek a viszonyulások nem homogének, és széttartóak is lehetnek.

Bár érezhető a konvergencia a dzsentrifikációt indukáló, betelepülő középosztály pontos szociológiájának meghatározására – továbbá a társadalmi folyamatok leírásának irányában –, a kutatások tárgyának meghatározásában még mindig nagyok az eltérések.

Ezek egyike annak a fogalomnak a tisztázása, hogy mi is tekinthető a város központjának. Ez az angol-amerikai dzsentrifikáció egy alapvető eleme, és az erősen kétpólusú, a sűrű belvárost a külvárosokkal, elővárosokkal szembeállító szemlélet sarkköve. Egyrészt nehéznek tűnik a belső kerületek újraértékelésének szemléletét egy az egyben átültetni az európai városokra melyek központját a közép- és felső rétegek folyamatosan lakták, és megtalálták benne a sajátos „kiváltságos" kulturális közegüket. Másrészt több külvárosban ill. peremkerületben is megfigyelhető a középosztály jelentős térhódítása, melyek központisága igen viszonylagos. Valószínűleg egy sokkal tágabb szociális átalakulást kell vizsgálni, és eltekinteni attól az általános nézettől pl. Franciaországban, hogy a város széle a szegénynegyedek zónája.

A másik különbség a közösségi politika szerepvállalásának módja. Míg az angolszász irodalom a folyamatokat inkább ingatlanpiaci-beruházói megközelítéssel kezelte, addig a francia kutatások nagyobb hangsúlyt fektettek a helyi politika szervező erejére.

Az 1960-70-es éveket a városokat bulldózerrel „renováló" politika jellemezte. A fejlesztések, modernizáció pénzügyi és jogi kereteit az állam jobbára önhatalmúlag, saját érdekeinek megfelelően szabta át. A ’70-es évek elejétől ezzel párhuzamosan kifejlődik ennek a „renoválunk-deportálunk" politikának a kritikája, mely az épített örökség védelmére hívja fel a figyelmet. Teszi ezt kulturális indíttatással, és a városi politizálás új irányára, a privát szektort ösztönző, a régit becsülő, partnerségre fókuszáló szemlélet felé fordul. Azóta a rehabilitáció és renováció politikája által megérintett kerületek népességének összetétele progresszíven változik, néha az eredeti, a kerület lakosságát megtartani célzó, csak az életkörülményeket javító önkormányzati szándék ellenében. Emelkednek a lakásárak, változik a társadalmi környezet és a bérlők összetétele. Az átalakulás, dzsentrifikáció ezen szakaszában inkább az alsóbb és középső rétegek együttéléséről, együtt lakásáról van szó, mintsem radikális elkülönüléséről.

A „elhervadt" kerületekbe első hullámban a „hétköznapok kalandorai" költöztek a ’70-es évektől. Munkájukkal áttételesen vagy közvetlenül az állami szektorhoz kapcsolódtak, és adott iskolázottsági szinten álltak. Megjelenésük inkább az angolszász spontán dzsentrifikációt idézi, míg a második hullámban, az 1990-es évek folyamán már inkább a magánszférából, szolgáltatási szektorból kerültek ki a „hódítók". Őket sokszor az explicit önkormányzati akciókon túli faktorok csábítják beköltözésre, melyek a lakókörnyezet rehabilitációján, feljavításán túlmutatóan a jövőbeli fejlődés útjait is sejtetik.

Az előbbiekből úgy tűnhet, hogy ellentét feszül a francia kutatások közösségi politikára való fókuszálása és az angolszász modell kereslet-kínálat vezérelte megközelítése között. Ez az ellentét a látszatnál sokkal enyhébb. Az 1960-as években, Franciaország radikális állami beavatkozásainak idején az ingatlanpiaci beruházók anyagi érdeke is dobogós helyen állt – és senki sem kérdőjelezi meg az utóbbi évtizedekben ezen piac dinamikájának növekvő fontosságát. Ezzel párhuzamosan amerikai kutatók az Egyesült Államok városaiban elemezték a közszféra szerepét a megjelenő növekedési szövetségekben (growth coalition). És a dolgok fejlődnek: az észak-amerikai és nagy-britanniai városokban a dzsentrifikáció ma már úgy jelenik meg, mint a városi politika határozott célja, főleg a new urbanisme megerősödésével, mely a közösségi érzést, a városi „falvakat" és a társadalmi keveredést hirdeti. Több kutató is áthelyezte a hangsúlyt a városi politika dzsentrifikációra ható direkt és indirekt hatásainak vizsgálatára. Gyakorlati beavatkozások elemzése helyett a dzsentrifikálók élethelyzeteit, praktikáit boncolgatják.

Természetesen – ha a kerület gazdasági felértékelése a cél – a növekedési szövetségnél sokkal szélesebb az önkormányzati politikák „dzsentrifikációs" palettája. Előfordulhat kifejezetten nyílt, az alsóbb és bevándorló rétegeket kiebrudaló politika is a „visszavágó dzsentrifikáció" keretében, amikor például egy addig baloldali kerület élére jobboldali vezetés kerül, és hatalmát megszilárdítandó próbálja visszafordíthatatlanná tenni a bevándorlási, „feljebb pozicionálási" folyamatot. Létezik olyan önkormányzati stratégia is, amely a lakókörnyezet feljavításával a szociális változatosságot kívánja megvalósítani a nagyon leromlott kerületekben, vagy ahonnan hiányzik az ingatlanpiac húzóereje. Más kerületek – melyek korábban a szociális bérlakás piacra összpontosítottak – dönthetnek úgy, hogy színesebbé teszik lakáskínálatukat nyitva a középső rétegek felé, többnyire nem is azért, hogy betelepülőket vonzzanak, hanem hogy a helybeli, képzettséget szerzett, társadalmi ranglétrán emelkedőket helyben tartsák. A vizsgálatok szempontrendszeréből gyakran kimarad az a lényeges  szempont, hogy a középosztály bővülését sokszor a felemelkedő alsóbb rétegek beolvadása jelenti.

Végül három tendenciát érdemes kiemelni:

1. Egyrészt a városi politikának figyelnie kell arra, hogy részt vegyen az általa elindított átalakulási folyamatban, melyet két ellentétes elv jellemez: javítani az alsóbb rétegek életszínvonalát – ez a szociálpolitikai megközelítés; vagy magasabb státusú osztályok számára vonzóvá tenni a kerületet – ez pedig a gazdasági felértékelés elve. A társadalmi kevertség, a multikultúra politikája elmosódva e kettő között helyezkedik el.
2. Másrészt ezen irányvonalak kialakítása a helyi szereplők széleskörű bevonásával zajlik. Utóbbiakat nem lehet egyszerűsítve csak a saját érdeküket védelmező csoportokként meghatározni; egy dinamikus, szövetségeket kötő és szembenálló, projekteket kialakító közegről van szó. A dzsentrifikáció fő motorja a közszféra és a középrétegek viszonya.
3. Végül a politikai akaratnak meghatározó koordináló szerep jut a spontán folyamatokban is. A dzsentrifikáció mikéntjére nagyban hat a fényüket vesztett kerületekhez való viszonyulás. A retorika számtalanszor támaszkodik a „városi hanyatlás" elutasítására, melyet egy meghatározott, a városi atmoszférát kedvelő, jellegzetes fogyasztási szokásokkal bíró réteg hangoztat. Attól fogva a meghatározás magában foglalja a lehetséges kimeneteket. Kortól és helytől függően ez a felújítás szükségessége, rehabilitáció, megújulás, regeneráció, felfrissítés vagy akár reneszánsz is lehet.

A dzsentrifikáció a közösségi politika és a piac dinamikájának egyik meghatározó eleme, és mint ilyen, sokszor érv és igazolás egy ideális urbánus társadalom kialakításának elősegítéséhez.

Így teljesedik be Robert K. Merton „forradalmi" erejű amerikai szociológus 1949-es jóslata:
„egy helyzet kollektív meghatározása  (próféciák és előrelátások) részei az adott helyzetnek és befolyással bírnak annak későbbi fejlődésére (…) a kreatív-alkotó jóslat a helyzet téves meghatározásával kezdődik mely egy újfajta magatartásformát idéz elő, ami az eredetileg hibás koncepciót valóssá teszi."¹

Seprűs Zoltán

¹Merton R. K. 1997. Éléments de théorie et de méthode sociologique. Paris: Armand Colin. (1. Kiadás 1949) 

Felhasznált irodalom:

• Alonso, W. 1964. Location and land use: Towards a general theory of land rent. Cambridge, MA: Harvard University Press.
• Atkinson, R. 2000. Measuring gentrification and displacement in greater
• London. Urban Studies, 37, 149–165.
• Atkinson R. 2004. The evidence of the impact of the gentrification: New lessons for the urban renessance? In: European Journal of Housing,  4. kötet, N° 1, p. 107-131.
• Authier J.-Y. (szerk.) 2001. Du domicile à la ville. Vivre en quartier ancien. Paris: Anthropos
• Bidou C. (szerk.) 2003. Retours en ville. Paris: Descartes et Compagnie
• DonzelotJ. 2004. La ville à trois vitesses: relégation, périurbanisation, gentrification. In: Esprit N°303, p. 19-34.
• Kazepov Y. (szerk) 2005. Gentrification of Old Neighborhoods and Social Integration in Europe. In: Cities of Europe, p. 210-233
• Ley, D. 1996. The new middle class and the remaking of central city: Oxford geographical and environmental studies. Oxford, New York: Oxford University Press.
• Oberti M. 2007. L’école et la ville. Ségrégation ou mixité? Paris: Presses de Sciences Po.
• Préteceille E. 2006. La ségrégation sociale a-t-elle augmenté? In: Sociétés Contemporaines N°62, p 69-93.
• Préteceille E., Filajkow Y. 2006. Gentrification – Introduction. In: Sociétés Contemporaines N°63, p 5-15.
• Smith, N. 1996. The new urban frontier: Gentrification and the revanchist city. London, New York: Routledge.