Borvendég Béla: A lajbi begombolása

"Az építés és építészet ügyében is azonnali cselekvésre van szükség, és mi sem volna könnyebb, mint egyszerűen sutba dobni a ránk kényszerített kényszerzubbonyt. Felszámolni a Báb-Kamarát, az Ál-Szövetséget, megszüntetni a tervtanácsokat, szélnek ereszteni az építésügyi apparátust, és szétszaggatni a kizárólag a Hivatal packázásának leplezésére szolgáló paragrafushálót. Ámde ez az út több okból is járhatatlan [...]" Borvendég Béla építész egyik írása sem egyperces, de mind gondolatébresztő és élvezetes olvasmány. Most is azon dolgozik, hogy elhiggyük magunkról, képesek vagyunk változni és változtatni, és erre most épp elérkezett az idő: aktuális kérdések történelmi kontextusba ágyazva éppen egy izgalmasnak ígérkező kamarai tisztújítás pillanatában.

Borvendég Béla építész 2012. október 6-án volt 81 éves, és őt hívtuk meg, hogy legyen idén a Média Építészeti Díja díszvendége. Hogy miért éppen őt? Mert Ybl- és Kossuth díjas építészünktől a mai napig 60 írás jelent meg nálunk, és ő volt az első, aki 12 évvel ezelőtt a pártunkat fogta, mert kiemelten fontosnak tartotta, hogy a magyar építészet mielőbb rajta legyen a világhálón. Már akkor, 2000-ben volt e-mail címe és lelkesen szörfölt a neten - 69 éves korában(!). Egyik írása sem egyperces, de mind tanulságos, gondolatébresztő, és nem utolsó sorban élvezetes olsvasmány. Az alábbi írásában, miközben látszólag elkalandozva érdekes történeteket mesél, súlyos szakmai-közéleti problémákat tár fel, és a végén konkrét megoldási javaslatai vannak. Minden történetével azon dolgozik, hogy elhiggyük magunkról: képesek vagyunk változni és változtatni.

12 éve, október 16-án indult el „hivatalosan" az epiteszforum.hu, fél éves próbaüzem után. Ebből az alkalomból (is) köszöntjük őt, olvasóinkat, szerzőinket, partnereinket, támogatóinkat, névtelen és neves hozzászólóinkat, valamennyi volt és jelenlegi munkatársunkat, mindenkit, aki az elmúlt 12 évben hozzájárult eme szakmai fórum létéhez és fejlődéséhez. 12 éve napi 150 olvasónk volt, ma átlag 6000, akik százezernél több képet nézegethetnek és húszezernél több cikket olvashatnak - nagyrészt kortárs magyar építészetről. Ahogy "Borbeni" (ez BB internetes nickneve) ennek a cikknek a végén a szöveg megszületésének okát és célját oly szépen leírja, lényegében azonos azzal, ami miatt 2000-ben az Építészfórum is létrejött. Bár a cikkben Béni többször is hangsúlyozza a véletlen szerepét az építészetben, ez kivételesen nem az. Most tulajdonképpen kedves barátja, Vargha Mihály alapító-főszerkesztőnk helyett is megfogalmazta azt, amiért mi mindannyian - valamilyen formában - szorgalmasan itt ügyködünk ezen a fórumon.    

Pásztor Erika Katalina

---

Borvendég Béla: A lajbi begombolása

Ha a lajbi csáléra áll, végig ki kell gomboljad, hogy minden gomb a saját lyukába találjon.

Olyan népi tapasztalás ez, amire Deák Ferenc is hivatkozott. Ő pedig igen bölcs ember volt, és olyan messzi előre tekintő politikus, aki egyrészt pontosan tudta, mikor kell a folyóba  belegázoljál, de azt is, hogy ugyanabba a vízbe kétszer beleóvatoskodni sem lehet. Sőt megeshet, hogy tudta, vagy legalább sejtette azt is, hogy könnyel és vérrel kell fizessél még azért is, hogy a folyó partjára merészkedtél, vagy mert ehhez akkor nem volt merszed. Mert a világon mindennek van rizikója, de ára is.

1876-ban, amikor az ő és elvbarátai kitartó erőfeszítései és Bécs végzetes itáliai katonai kudarcai reá kényszerítették az Udvart a dualizmus kompromisszumának elfogadására, és I. Ferenc Józsefet tehát nagy pompával magyar királlyá választották, Deák távol maradt a nagy ceremóniától. És ő alkalmasint pontosan tudta, hogy miért. Ha résztvevőként jelenik meg, magára zúdítja a turini emigrációban élő rendíthetetlen forradalmár Kossuth és itthoni híveinek haragját. Ha a Kiegyezést támogató, de az azon belül sokkal nagyobb önrendelkezésért harcoló és az építkező Széchenyire hivatkozók táborához csatlakozik, elvesztheti korábbi támogatóit, akik - mint hogy nálunk legalább is a legtöbb politikai mozgalomnak mindig szüksége volt valamilyen ellenségre, sőt árulóra - megteszik Görgey Artúr, a zseniális hadvezér, majd nemzetáruló bűnbaknak kikiáltott, és ezért belső emigrációba kényszerített férfiú főparancsnok társává. Aki  tudására és stratégiai sikereire mérhetetlenül büszke és hidegfejű stratéga volt. Egykor. Amikor még Ferenc Jóska és Windischgraetz próbálta móresre tanítani a szabadságért kardot rántott nemzetet.

Ezt megelőző írásomban építészetünk és az építésügy helyzetéről szólva megkíséreltem azt, hogy kigomboljam azt a bizonyos „lajbit". Ám miközben ezzel bajmolódtam, egyre inkább kezdtem fölismerni, hogy a mi ruhadarabunk nem csak rosszul van gombolva, de még a posztóját is rég elcsórták a szoclib félreszabók. Mert azok biz’ ilyen galádságokban a szakemberek. No meg abban, hogy úgy forgathassák ki-be a valóságban már rég nem létező ruhadarabot, mintha csupán a gombjaival foglalatoskodnának. (Lsd.: Öszöd, nem öszöd, fejedre szólsz, ha szót emelsz!)

Be kell lássuk, hogy a MÉSZ jelen formájában az építészeknek odavetett gumicsont, a Kamara pedig olyan mint a Samu nadrágja. Vagy a gyalog paszuly karó nélkül. Egy csak a különbség. De az nagy! Ezek egyike sem árusít  kötelező kredit pontokat, és nem a tagok pénzén ropja a táncot úgy, ahogy a felügyelő minisztérium húzza a talp alá valót. Magyarán: nem az a baj, hogy Kamaránk van, a kórság az, hogy ilyen pszeudo akármi egyáltalán létezhet. S Európában alkalmasint kizárólag nálunk.

Sok építész úgy véli, hogy építész kamarára egyáltalán nincs szükség. E sorok írója azonban több okból sem nem osztja ezt a véleményt. Főként azért nem, mert az építészet igen összetett és bonyolult társadalmi műfaj, és bizonyos tekintetben a modern közlekedésre hasonlít. Ami lehetetlen lenne bizonyos szabályok, alkalmas tájékoztatás és a rend betartatásáért felelős szervezetek nélkül.

Az építésnek, illetve az építészetnek ugyanis legalább öt aktív főszereplője van. Az egyik kétségtelenül az építész személye, a másik az építtető, a harmadik a megvalósító, vagyis a kivitelező a negyedik a társadalmi környezet, végül az ötödik a különféle külső tényezők szerencsés, vagy éppen szerencsétlen együttállása.

1. Az építész személye, tudása, felkészültsége, tapasztalata, motiváltsága meghatározó. Hogy a jó építész mi mindent kell tudjon, nem sorolom fel, mert e listának nem jutnék a végére. Még annak sem, hogy mi mindenről legalább tájékozott kell, hogy legyen. Mert a skála mondjuk a környezet tudatossággal kezdődik, az acél- és vasbetonépítés követelményein keresztül a műemlék helyreállítás szabályaiig tart. De ne feledkezzünk meg némi kommunikációs, sőt pszichológiai, és a szervezésben való jártasságról sem. Az építészet ugyanis nem csak része a mindenkori kultúrának, hanem mintegy gyűjtőedénye is. A jó építész az, aki hasznos, biztonságos és szép házakat képes megtervezni. És itt van a bökkenő! Mert ez a három követelmény tartalma nem stabil. A ház funkciója, a vele szemben támasztott követelmények hol lassan, hol nagyon is gyorsan megváltoznak. Amit ma csúfnak, torznak ítélünk attól, még lehet a jövő becses műemléke is. S gyakran megesik ennek az ellentettje is. A jó építész tehát holtig tanul, és mindenkor mélyen gyökerező, s ezért tartós közösségi értékek létrehozására törekszik, s igyekszik versenyt futni az egyre gyorsabban változó világunkkal.

2. Építtető nélkül nincs építészet sem. Az építész valójában mindig is az építtető tolmácsa volt, hisz’ az adja az anyagiakat, a hatalmat de még a helyszínt is ő választja ki az építkezés megvalósításához. Sőt még meghatározó a szerepe abban is, hogy az építkezést kik fogják majd megvalósítani. Ezért hát az építtető és a tervező építész közötti viszony milyensége az alkotás létrejöttének elsődleges meghatározója. Szép és jó házat ugyan a mégoly kifinomult ízlésű építtető sem tud létrehozni, ha erre alkalmatlan építészhez fordul, de az ügyes és rátermett építész még a bizonytalankodó építtetőt is a helyes irányba tudja fordítani. Lépésről lépésre. Azokban az időkben, amikor az építtető teljhatalmú úr volt, ez a kérdés nem létezett. Hausman báró átszabathatta Párizst, Hitler Albert Speer tudását igénybe véve megterveztethette az új Berlint, Mussolini az EUR-t, és Sztálin is elrendelhette a szocreált.

A kapitalizmus korának hajnalán azonban, amikor az építésben is betört a haszonelvűség, az építtető is piaci szereplővé válván az ő döntései is e szerint alakultak. És a tervező építészek közt is a mindig meglévő vetélkedés helyébe a piaci verseny lépett. Később aztán a polgári demokráciákban létrejöttek azok az építész szervezetek, amelyek felvállalták az építészek szakmai felkészültségének a szavatolását, és érdekeik képviseletét, másrészt az építtetők védelmét a kontárokkal szemben. Talán nem fölösleges emlékeztetni arra, hogy ekkoriban az építészek még nem hirdethették magukat illetve tevékenységüket, viszont megbízásokhoz nálunk általában csak sikeres tervpályázati szereplés révén lehetett jutni.   

A polgári demokratikus társadalmakban azonban megjelent egy olyan új erő is, amivel mind az építésznek, mind az építtetőnek számolnia kell. Ami nem más, mint a közvélemény, és az azt közvetítő, tompító vagy erősítő médiumok mögött a napi politika leple mögé rejtett globális lobbi érdekekkel. Ezek közt pedig a kultúra csupán turistacsalogató reklám, illetve anyagi haszonnal kecsegtető szolgáltatásként viselhető el.   

3. A kivitelező szervezetek mára gyakran olyan globális hálózatokká és csoportosulásokká nőtték ki magukat, melyeknek tevékenysége, technikai felkészültsége szakmai tapasztalata sok tekintetben nélkülözhetetlen. Mivel azonban a megvalósítás költsége, ideje és minősége ténylegesen és nagy mértékben a választott építőipari szervezettől függ, nálunk például kifejezetten tilos volt a tervező és a kivitelező közötti állandó vagy alkalmi kapcsolat. Mára azonban a piaci verseny ezt a kapcsolati rendszert is megfordította. Miután a nagy pénz a kivitelezésben van, a vállalkozó padkára szoríthatta a korábban a megvalósításra is vállalkozó építészt, sőt a tervezőt is beszippantotta a maga stábjába. Nálunk például ennek az lett a következménye, hogy az új épületek közül soknak nem csak a megjelenése, nem csak a használhatósága csapnivaló, de gyakran még a műszaki megvalósításé is, miközben az ellenőrzés hiánya tágra nyitotta az építésügy kapuját a rafináltan kitervelt svindli és a körbetartozás  rablólovagjai előtt.

4. Az építészet és az építésügy társadalmi környezete valójában felnagyítva mutatja mindazokat a jelenségeket, és szinte már végzetes szövődményeket, melyeket bárki, aki e honban él, nap mint nap maga is tapasztalhat. A túltengő, ámde haszontalan bürokrácia packázását, a közpénzek arcátlan lenyúlását, a közállapotok tudatos lezüllesztését, az általános következmény nélküliséget, a gátlástalan blöff kultuszát és az erkölcsnélküliség vörös iszapjának szinte akadály nélküli szétáradását, stb. Nem hiszem, hogy mindezek okát itt most boncolgatni kellene. Ez a helyzet, ebből kell kikecmeregni. És belátni, hogy a baj forrása nem a gazdasági válság, hanem éppen ez az egész világot többé-kevésbé „liberalistá"-nak álcázott, ám valójában tőről metszett kommunista népámítás gyakorlatának alig álcázott terméke. Meg azé a politikai belharcé, hogy adott esetben kit illeti a rabló, és kit az orgazda szerepe?

5. Építők, építtetők, építészek, meg a véletlenek

5.1 Például a szegedi tér

Az ország egyik legszebb tere, amit egykor Kuo-Mo-Csing elvtárs ugyan átmenetileg Beloiannisz elvtársról neveztetett el, ám e névvel a bikkfanyelvű szögedi nemzet megbirkózni nem tudván inkább Báló János-nak mondott. Ha megszorongatták. Nos e páratlan szépségű építészeti tér létrejöttében az alkotó munka és a véletlen állandó és folyamatos kölcsönhatása figyelhető meg.

A települést már a rómaiak korában is fontos hellyé tette az, hogy az a Maros itt ömlik a Tiszába, amelynek hátán bárkák a „Transz Szilvániá"-ban bányászott sót és aranyat ide szállíthatták. A honfoglaló magyarokat azonban - nem lévén kalmárok - ez az adottság eleinte nem érdekelte. Annál inkább fontosnak tartották a hatalmas és legeltetésre kiválóan alkalmas síkságot, és azt, hogy nagyjából itt van a Kárpát medence közepe. Így lett a közeli Pusztaszer az a hely, ahol a törzsek felosztották maguk közt az immár véglegesen meghódított területet. Várossá Szegedet ugyan III. Béla még nem nyilvánította, de a települést a Szabad Királyi Sóelosztó Központ rangjára emelte. A mai Dóm téren már 1199-ben állott egy templom, melyet Szent Demeter tiszteletére emeltek. Nem felesleges megemlíteni egyrészt azt, hogy ezt a vértanút különösen a görögkeleti egyházban tisztelték, másrészt azt, hogy Csanád vezér mindvégig Szent István eltökélt ellenfele volt. Az említett egyházat aztán még többször átépítették és végső, immár barokk formáját csak a XIX. században nyerte el.

A várost szinte teljesen elpusztító Nagy Víz után a város közössége az újabb hasonló pusztulásoktól történő égi oltalom elnyerése céljából 1883. januárjában új templom építését határozta el. A tervek beszerzésére sebtében ki is írták a tervpályázatot, még mielőtt döntöttek volna a monumentálisnak szánt épület helyszínéről. A pályázatot Schulek Frigyes annak rendje és módja szerint meg is nyerte a budai Halászbástya, azaz a párizsi Sacré-Coeur modorában megfogalmazott tervével. Így Foerk Ernő a lombardiai téglaépítészetet idéző terve egyelőre a fiókba került. Ámde mit tesz a sors?

Egyrészt a városi vezetés sokáig nem tudta eldönteni az új templom helyét, mert erről a város újjáépítési terve nem intézkedett, másrészt sokallani kezdték nem csak az építkezés költség előirányzatát, harmadrészt pedig azt, hogy a város még az új plébánia kegyúri költségeit is vállalja. Végül oda lukadtak ki, hogy egyrészt lebontatják a Szent Demeter templomot, és a Fogadalmi templomot ennek helyén építtetik fel, és Schuleket új és kisebb összegből is megvalósítható terv elkészítésére kérik fel. E sorok írója azt gyanítja, hogy a professzort valójában tapintatosan teljesen ki akarták ejteni a játszmából, mert ő ugyan kedvetlenül elvégezte javaslata módosítását, de a városi vezetés a kivitelezési tervek elkészítésére olyan rövid határidőt szabott, hogy azt már nem vállalta. Foerk Ernő azonban igen, s így lett ő 1912-től a templom tervezője. Azzal a feltétellel, hogy nem kell figyelembe vennie elődje elgondolásait.

A városi vezetés mentségére szolgáljon, hogy a városnak akkorra tényleg elfogyott a pénze, több adót meg kivetni nem tudott. Ráadásul akkor már mindenki tudta és várta is a háborút. Így csak a templom alagsora, és a tornyok lábazata készülhetett el. Aztán meg jött az, melyből világégés lett, s amit a monarchia szétesése követtett. Meg a forradalmak, a város francia megszállása, és Trianon. Aztán jött az ellenforradalom és ennek egyik kimagasló vezére, a lánglelkű ország- és nemzet-újjáépítő gróf, Klebelsberg Kuno kultuszminiszter. Az a nagy műveltségű, széles látókörű, távoli jövőbe tekintő politikus, aki Szegeden talált új otthont a Kolozsvárról kiebrudalt magyar egyetemnek, Pécsett a Pozsonyból elűzöttnek, és végül Debrecenben a Kassáról kiutáltnak. Ő volt az is, aki olaszországi tanulási lehetőséget nyújtott annak a festőművésznek, akit akkor még csak itthon ismertek, ám a párizsi világkiállításról aranyéremmel tért haza mint kimagasló tehetség, akit az elképedt és akkorra már világhírre vergődött Picasso állítólag egyszerűen barbár zseniként aposztrofált. Klebelsberg az ő hazatérése után is figyelemmel kísérte Aba Novák Vilmos tevékenységét, és igyekezett számára monumentális méretű művekre történő megbízásokat szerezni.  

5.2. Klébi, Rerrich, Móra, Lux és a tettre bátor többiek

A templom már szinte kész volt, de a környezete még hiányzott. Klébi - ahogy a szegediek szerették becézni képviselőjüket, Klebelsberg Kuno grófot - elűzte ezt a gondot is. Ide telepítette Kolozsvárról az ottani „Ferencz Józsefről" elnevezett tudományegyetem ama intézeteit, melyek számára hirtelenjében nem tudott ilyen célra másutt könnyen átalakítható épületet találni. És itt helyezte el azt a Csanádi püspökséget is, melynek egyházmegyéjét Trianonban Romániához csatolták. Nem utolsó sorban ebbe az épületbe helyeztette a Hittudományi Főiskolát és annak kollégiumát is. Minthogy azonban meggyőződése az volt, nem igazi egyetem az, amelyben nem folyik kutató munka, és nincsen klinikuma, Korb Flórissal a Tisza partjára megterveztette az orvostudományi egyetem épületkomplexumát, melynek vezetését arra az Oxfordból hazahívott Szent-Györgyi Albertre bízta, akit később itt végzett kutatómunkája elismeréseként Nobel díjjal tüntetek ki.

Ámde csak kevesen tudják, hogy Klebelsberget katonatiszt apja ugyanerre a pályára szánta, bár a fiút inkább az építészi hívatás vonzotta. Édesapja viszonylag fiatalon meghalt, így Kuno jogot kezdett tanulni, és ezen belül is az államtudomány érdekelte. Nem utolsó sorban azért, mert e tudás birtokában remélte azt, hogy viszonylag hamar magas pozícióba kerülhet. Ami be is következett. Még 1912-ben államtitkárrá nevezték ki. Végül mégis olyan kultúrpolitikus lett, aki barátaival megalapította az akkori fogalmak szerint jobb oldali konzervatív Egységes Pártot, mintegy az erősödő marxista mozgolódások lefékezése céljából.

Eközben azonban megőrizte rajongását a jó és szép emberi környezet iránt. Német-, pontosabban bajor országban és Dániában utazgatván közelről megismerkedett az ottani téglaépítészettel, amit nem csak takarékosnak, időtállónak, de szépnek is talált. Feltalálta tehát az Alföld kövét. Azt az építőanyagot, melyet addig az Alföldön burkolatlanul, azaz nyersen nem igen használtak, de elhatározása szerint ő széltében alkalmazni akart az Alföld Tervbe felvett építkezések során. Ez az elhatározása sordöntő volt, hiszen mintegy ötezer falusi illetve tanyasi iskolát épített fel egy szűk évtized alatt. A sors csak ennyi időt szabott ki neki. Az őt ért méltatlan támadások leperegtek róla, de a lázas munkában legyengült testét 1933-ban elvitte a paratífusz. Három adalék azonban ide kívánkozik. Az egyik az, hogy elhatározása addig itt nem ismert munkakultúrát honosított meg, másrészt ebben és a támogató iparágakban új munkahelyeket hozván létre enyhítette a Világválság nálunk is nyomasztó munkanélküliségét.

Talán az is a véletlenek közé sorolható, hogy a Dóm tér kialakítására kiírt pályázatot Rerrich Béla nyerte meg. A zsűri döntése nyilván egybevágott a kultuszminiszter ízlésével, de az már megint csak véletlen, hogy Foerk valójában nem is építész, hanem a parképítés professzora volt, aki a teret is e tudás birtokában javasolta kiépíteni. A miniszter azonban szinte tervező társként vett részt a munkában. Egyetértett a tér középső részének lesüllyesztésével, hogy az mentesüljön a járműforgalomtól, ő javasolta azt, hogy a tér teljesen zárt legyen, melyre csak kapuzatokon át lehet bejutni, és minden bizonnyal azt is, hogy a körbefutó árkádsor alatt létesüljön egy olyan folyamatosan bővíthető nemzeti Panteon, amely emlékezteti az ott sétáló tanulgatókat azokra a nagy szellemekre, akik örökre beírták nevüket a magyar kultúra aranykönyvébe, és példaképeik lehetnek. Arra azonban talán egyikük sem gondolt, hogy körbe zárt dísztér ideális helye lesz a nagyszabású fesztivál színjátszásnak.  

Hanem amikor a Szent Dömötör templomot kellett volna már lebontani, megint csak közbeszólt a véletlen. Robbantásról szó sem lehetett, mivel a bontandó épülethez képest a Szent Gellért püspöknek szentelt Fogadalmi Templom túl közel volt. Maradt tehát a csákány és a feszítővas. Ekkor bukkantak arra a középkori toronyra, amely addig a barokk toronyban várta a feltámadást. Erre megint azonnal kitört a haddelhadd. Akadtak, akik talán addig bűntudatuk sikeres fenntarthatósága és ezzel támadhatatlannak vélt alibijük védelme érdekében a bontás mielőbbi befejezését követelték arra hivatkozva, hogy a torony megbontaná a tér ünnepélyes szimmetriáját. Ám a torony végül mégiscsak megmenekült, hála Móra Ferenc, Lux Kálmán és társaik nem csekély szívós erőfeszítéseinek, hisz’ akkor már Klebelsberg teste a Dóm alatti kriptában aludta örök álmát.

5.3. A nincs és a szerencse történelmi légyottja

Ekkor azonban megint csak közbeszólt a véletlen. Ha ugyan a pénzes láda kiürülése annak - ez esetben pedig kifejezetten szerencsés fejleménynek - tekinthető. Vagyis a térfal északi és északnyugati irányban befejezetlen maradt. Nem bontották le a klasszicista régi Hungária szállót, ami ma az MTA Délalföldi regionális székháza, s megmaradhatott a páratlan szépségű barokk Szerb templom. De ez még nem minden! Legalább az ötvenes évek végéig megmaradhatott az a víz előtti töppedt házacska, amelyben az Ónozóné nevéhez köthető kocsma működött, s melyben a nekibúsult szegedi poéta, a közelben lakó Juhász Gyula is gyakorta szokott volt iszogatni. Ha éppen nem volt érkezése ahhoz, hogy a Tisza partján, meg-meg állva felsétáljon valamelyik tápéi csárdába. De nem épülhetett volna fel az az önmagában nem túl jelentős eklektikus-szecessziós sarki bérház sem, ami ugyan e darabban csupán statiszta szerepet  játszik, de mint látni foguk, jelenése dramaturgiai szempontból mégis kulcsfontosságú. A mellette maradt üres foghíjtelekre Tarnai István, a Délterv Ybl díjas építésze tervezett 1976-ban az előgyártott vasbeton homlokzati elemek ostinato sorolása és a téglaburkolat szerencsés ötvözetét mutató tanulmányi- és laborépületet.

A tér átellenes oldalán magaslik ama Somogyi Könyvtár modern, ámde tégla-üveg kombinációját mutató, jellegzetes konzolos megformálású épülete, amelynek kiinduló gyűjteményét az a Somogyi Károly esztergomi kanonok adománya képezte, aki adományával az árvíz által elpusztított város kulturális magára találását kívánta előmozdítani. Az impozáns épületet a BUVÁTI két kiváló építésze, Pomsár János és Péterfia Borbála tervezte (1980-82). Mindketten Ybl-díjat kaptak, bár Pomsár János munkásságát más munkák kapcsán is elismerte az adományozó minisztérium.

Hogy e sorok írója mindezt miért tartotta szükségét elregélni? Hát csak azért, hogy egyrészt figyelmeztessen arra, hogy gyakorta a véletlenek is milyen mértékben képesek befolyásolni épített környezünk mikénti alakulását, másrészt azért, hogy a makacsul a mindegyre tökéletesebb megoldást kereső, azaz jó és tehetséges építész mindig tud meg- vagy feltalálni valamit. Legfeljebb nem azt, amit keresett. Az építészet, különösen a városépítés és építészet különös folyamat. Úgy vélem, hogy a  kiragadott példákon keresztül érzékelhető, hogy a Dóm tér és környékének mai építészeti arculata miért válhatott lépésről lépésre hazánk városi építészeti arculata kialakulásának, sőt történelmének mintegy monumentális breviárumává.

 

 

6. Mit, ki, mikor és hogyan?

Építészetünk, építészeti gyakorlatunk jelenlegi helyzete nem rossz, csak szinte reménytelen. Ezt a lajbit nem csak nem lehet, de nem is érdemes begombolni. Valójában nem mellény ez már, hanem kényszerzubbony. Az, amit még a Kremlben szabtak. Nem az a kérdés tehát, hogy mi a teendő, hanem az, hogy ezt ki, miként és mikor kell megtegye annak reményében, hogy végre kiláboljunk a végzetes bajból?

Amivel persze nem tegnap fertőzték meg hazánkat az akkor illetékes minisztériumi bűnben és elvekben társak. Személy szerint már akkor gyanakodni kezdtem, amikor még a Magyar Építészek Szövetsége és Kamarája elnökeként módom volt a kicsit nagyobbra nyílt résen keresztül belelátni abba a boszorkánykonyhába, melynek szakácsai egymás sarkára tapodva tüsténkedtek azon, hogy kifőzzék azt a löttyöt, amely úgy néz ki, mintha reform kaja lenne, holott csupán a régi lekozmásodott maradéka volt. Szerencsémre megbízatásom lejárt, és csendesen becsukhattam magam mögött az ajtót.

Rossz előérzetem oka megalapozott volt. Ha a Szövetség tagsága oly erőst kívánta visszaállítani a Kamarát, a felelős kormányzati illetékeseknek csupán Bécsbe kellett volna átugraniuk, hiszen egy részt annak idején a mi Kamaránk az ottani mintát követve jött létre, és ráadásul az ottani rendet nem fordították ki sarkaiból sem a helyi kommunisták, sem a szovjet elvtársak. Hogy a hazai janicsárjaik és szolgáik mégsem ezt tették, annak nyilván több oka is volt. De talán egyetlen magyarázat is elég. Az osztrák kamara az építészek - mint civil technikusok - olyan független polgári testülete volt, amelyik védte mind tagjai, mind a megrendelők érdekeit, tagjaitól teljes körű szakmai képzettséget követelt meg, akik ezért jogosultságot kaptak bizonyos hatósági feladatok ellátására.

Visszapillantva úgy vélem, hogy a „független", a „polgári", „személyesen felelős", a „tisztességes" voltak azok a kulcsszavak, amelyek kiverték a biztosítékot. S kiverik még ma is a minél nagyobb saját profitért csörtető, gátlástalanul hazudozó utódaik, s elbambított, jórészt immár fogatlan híveik körében is.

Hasonló esetben bármely traumatológus vagy azonnali életmentő műtétet hajtana végre, vagy mesterséges kóma védőernyője alá helyezné a sérültet. Az építészet és az építésügy esetében azonban egyik út sem járható. Az élet ugyanis nem áll meg, sőt több nyomós ok is az építészeti (illetve az ezt alátámasztó) tervezési munkák újbóli sürgős újraindítását sürgetik. Ami nem csak a jelenlegi gyilkos mérget párázó iszapvilág eltakarítását követeli meg, hanem olyan gátak emelését is, amelyek védelmet nyújtanak a hasonló humanitárius, kulturális és civilizációs vészhelyzetek megismétlődése ellen. Ámde nem szabad elfejteni, hogy a sebész, bár pillanatok alatt dönt, de hosszú évek alatt megszerzett tudás és tapasztalat birtokában. Az építés és építészet ügyében is azonnali cselekvésre van szükség, és mi sem volna könnyebb, mint egyszerűen sutba dobni a ránk kényszerített kényszer zubbonyt. Felszámolni a Báb-Kamarát,  az Ál-Szövetséget, megszüntetni a tervtanácsokat, szélnek ereszteni az építésügyi apparátust, és szétszaggatni a kizárólag a Hivatal packázásának leplezésére szolgáló paragrafushálót. Ámde ez az út több okból is járhatatlan, hiszen a liberál-komcsi ördöglakat lényege éppen a permanens zűrzavar állandósítása. Vagyis ugyanaz, amit egy ilyen hebehurgya beavatkozás legfeljebb csupán átnevezni tudna. Nem a tüneteket kell tehát púderozni, hanem a baj kiváltó okát kell alaposan feltárni annak érdekében, hogy a siker reményében lehessen hozzáfogni az alkalmazandó terápia megtalálásához és a tartós kezeléshez. Ami, még akkor is, ha azonnal hozzáfogunk, alighanem eltart egy bő évtizedig. (A zseniális és minden tekintetben felkészült Klebelsberg számára ugyan kilenc év adatott meg, de nemzetépítő tervét még ennyi idő alatt sem tudta befejezni. Kérdés, hogy egy ilyen óriási vállalkozás demokratikus társadalomban egyáltalán befejezhető-e?) Hogy mi a teendő?

7. Kísérlet egy lehetséges úti terv fölvázolására

E sorok írója ugyan mezei építész csupán, mivel azonban a fejét nem csupán arra igyekszik használni, hogy sapkát biggyesszen a búbjára, néhány olyan gondolatát vázolja fel a következőkben, melyek vezérfonalát képezhetik annak az építészeti, építésügyi reform folyamatnak, amely becslése szerint akár egy évtizedig vagy még tovább is eltarthat.

7.1. Az alkotmány

Az első és legsürgetőbb lépés az, hogy lévén a téma teljes társadalmunk mikénti létét érintő, meg kell jelenjen az új alkotmány preambulumában az alábbiak szerint: Magyarország területe nemzeti tulajdon, ezért el nem idegeníthető. A rajta létesült illetve létesítendő objektum magántulajdon. Mivel azonban a Magyarország területén létesülő (vagy létesített) objektum illetve annak használata lényegesen érinti a nemzeti tulajdont, a használat mikéntjét az arra illetékes kormányzati szervek, illetve intézmények  jogosultak  meghatározni.

Ez az intézkedés egyértelműen meghatározná a terület, település és várostervezés és ~rendezés helyét az államigazgatásban, beleértve azt is, hogy mely terület~, település~ és várostervezésre jogosult szerv köteles meghatározni a kívánatos fejlesztési célokat, és megjelölni azon területeket, melyeken a beruházó szerv csak szabályos és sikeres építészeti tervpályázatot követően folyamodhat elvi építési engedélyért, és ezt a megszorítást vezessék rá a telek ingatlan és tulajdoni lapjára.

7.2. Tervezési jogosultság

Meg kell teremteni a tervezési jogosultság és a tervező építész személyes felelősségének az összhangját. Tervezőiroda (stúdió) vezetője csak olyan természetes személy lehessen, aki érvényes építészmérnöki diplomával rendelkezik, magán vagyonnal, illetve érvényes, és a feladathoz képest arányos felelősségbiztosítással rendelkezik, valamint bebizonyította, hogy jártas a szükséges irodavezetési ismeretekben. Alkalmazott tervező esetében engedélyezési tervet aláírni kizárólag az alkalmazó legyen jogosult.

7.3. Nyilvánosság

Az ingatlanfejlesztési célokra történő területfelhasználási javaslatok minden esetben nyilvánosan bíráltassanak el. Ilyen javaslat benyújtását bárki számára szabaddá kell tenni, aki szándékát elbírálható rajzi mellékletekkel és megvalósíthatósági tanulmányokkal támasztja alá. A javaslatot az önkormányzat hozza nyilvánosságra. A végleges és teljes körű hatósági állásfoglalással is alátámasztott döntést követően azonban az ellenvéleményt bejelentő már csak a saját költségére és kockázatára történő felülvizsgálati kérelemmel támadhassa meg azt. Személyre, illetve szervezetre való tekintet nélkül érvényt kellene szerezni annak a szabálynak, hogy ennek megsértőit a tervezett építkezés várható költségével arányos büntetés megfizetésére kötelezze, és arra, hogy az eredeti állapotot állítsa vissza.   

Ez, vagy ehhez hasonló eljárási rend tőlünk nyugatabbra sok országban létezik. Sok befektető azért bírálja, mert látszólag növeli a beruházás megvalósításához szükséges időt. Hazánk esetében azonban ez a veszteség csak látszólagos, mivel megtakarítható az a bizonytalanság, hogy egyik vagy másik hatóság valamilyen okból nem adja meg a hozzájárulását a projekt megvalósításához, vagy a lakosság, netán egyetlen személy vagy csoport utólag kezd tiltakozni a terv ellen. Nem beszélve arról, hogy ez a lépés súlyos csapás lenne az építés és építészet ügyét fojtogató korrupcióra is.  

A tényleges részvételi demokrácia megvalósítása nélkülözhetetlen előfeltétele az épített környezet minőségének széles körben történő felismerése, és a környezeti értékek iránti tudatos igényesség ébrentartása. Más szóval a nevelés, amit az óvodában kell elkezdeni, hogy belátható időn belül pályára léphessenek azok a megbecsült pedagógusok, akik a rájuk bízott gyermekeket ebben a szellemben lesznek képesek majd nevelni. De már rövidebb távon is minden fronton fel kell venni a harcot az audiovizuális analfabetizmus agresszív terjesztése és terjesztői diktátori hatalma ellen. Ebben a szellemben kell megújítani a köz~, a középfokú és felsőfokú képzést úgy, hogy ezekben a vizualitás fejlesztése ne tantárgy, hanem a nevelés vezérfonala lehessen. Azt sem szabad szem elől téveszteni, hogy az építés és az építészeti tervezés mindenhol és mindenkor az innováció gerjesztője, és kumulatív meghajtó ereje volt, s az ma is.    

7.4. Az építész szakma önszerveződése          

Mint hogy az építészet az emberi élet minőségét a bölcsőtől a sírig meghatározó civilizációs, kulturális és gazdasági tényező, ebben az értelemben egyszersmind közveszélyes tevékenység is,  melynek  gyakorlása egyidejűleg követeli meg a rendet és biztonságot, valamint azt is, hogy viszonylag szabadon működve képes legyen sajátos alkotói érdekeit nem csak megjeleníteni, de megvédeni is. Másrészt fontos  társadalmi érdek, hogy szavatolt legyen polgárai élet-, vagyon-, és kulturális biztonsága a kontárkodás vagy tisztességtelen építési illetve építészeti szolgáltatás lehetősége ellen.

Következésképpen a szakmának két eltérő típusú szakmai szervezetre van szüksége. Az egyik a szakmát, mint mesterséget képviseli, és ezért benne a tagság kötelező kell, hogy legyen. A másik az építészetet polifon kulturális műfajként jelenítve meg szervezi az alkotók egymás, illetve a társadalom közti párbeszédet, s ezért az ebben történő részvétel nem kötelező, viszont exkluzív. Figyelmet érdemel azonban, hogy a szomszédos Ausztriában a Szövetségi Kamara egy szervezeten belül, autonóm köztestületként együtt teljesíti a két funkciót, ezért tagjai bizonyos körülmények közt tagságukat ideiglenesen fölfüggeszthetik.

A mesterséget képviselő szervezet jogosult kell legyen a jogosultság nélküli tervezés megakadályozására és az elkövető szankcionálására, az építészeti tevékenység, valamint felelősségbiztosítás díjtételeinek tételes meghatározására, továbbá az ezzel kapcsolatos esetleges viták rendezésében való szakértői közreműködésre. Jogosult és képes kell legyen továbbá mintaszerződések kidolgozására, az estleges áron aluli vállalkozás felderítésére, és köteles kell legyen ilyen esetben az illetékes szervhez vagy hatósághoz fordulni.

Ha jobban utánagondolunk, ez az új rend távolról sem lenne forradalmian új szisztéma, hiszen ehhez hasonló már működött hazánkban. Ámde ennek 1948-ban történt szétverése óta nagyon sok víz folyt le a Dunán. Teljesen megváltozott a társadalmi, politikai, gazdasági és kulturális környezet. Ez az elkerülhetetlen és egyre sürgetőbb paradigmaváltást különösen nehézzé teszi ugyan, de azért még sem szorítja le a megvalósíthatatlanságok útpadkájára. Egyrészt azért nem, mert még sok olyan java alkotókorában lévő építész él köztünk, aki a saját nyakán érzi a szoclib szabadrablók kését, másrészt már szárnyait bontogatja az a többet és jobbat akaró fiatal építész nemzedék, amelyik biztos egyéni, közösségi, szakmai és társadalmi helyét keresi az ég alatt.

Szöged városában sok mindent tanultam, tapasztaltam. Kilestem, de talán szerencsémre soha nem fogadtam el azt a sajátos Tisza partján leülepedett magatartást, amelyik ugyan minden újításra kalap lengetve kiált vivátot. Ámde azzal a feltétellel, hogy megvalósításáért neki ne kelljen tennie semmit, és ha végrehajtják, semmi estre se rajta kezdjék.  

8. KÓDA

Mezei építészként az előzőkben megkíséreltem legalább öregjiből a választott cím alá összegereblyézni idevágó gondolataimat. Tettem ezt annak biztos tudatában, hogy tarsolyomban nincsen marsall bot, és zsebemben sem zötykölődik csatos szelencéjében a Bölcsek Köve. Valójában három dolog vezetett. Az egyik az, hogy mindent meg kell tegyek a szakma, a nemzet érdekében, amire vén emberként még képes vagyok. A másik az, hogy a szakmát ebben az irományban felvillantott gondolatok - mint remélem - ráébresztik arra, hogy nem csak képes a cselekvésre, hanem ennek most jött el az alkalmas ideje. Végül pedig azt remélem, ők és a politikusok ízletes gyümölcsöt érlelő viták eredményeként végre meglelik azt a kompromisszumot, amely évtizedekre szóló vezérfonálként szolgálhatja majd a nemzet ama jogos igényét, hogy a történeti kontinuitásra alapozott, tartósan fenntartható, egészséges, célszerű, a jóra, a szépre, a szolidaritásra ösztönző környezetben élhessen, és élhessenek gyermekeik, és majd az övéik is.

Borvendég Béla