Búcsú Makovecz Imrétől

Makovecz Imrétől búcsúzik a szakma. Dévényi Sándor, Finta József, Ertsey Attila megemlékezése, Kálmán Ernő és további 10 építész tokiói távirata, Vadász György, Bachman Gábor, Nagy Ervin országos főépítész és Sánta Gábor után a B-A-Z megyei Építész Kamara elnökségének nevében Bodonyi Csaba búcsúztatóját adjuk közre.

Makovecz Imre emlékére

Mindent elértél, amit ember elérhetett e földi létben. Közösséget teremtettél, nemzetet irányítottál a nemzetté válás útjára. Iskolát teremtettél, a közös tevékenység örömét nyújtottad. Építészetet teremtettél, egyetemes értékeket hoztál létre. Gyötrő kérdésekre tudtad a választ, és azt elmondtad nekünk. Tetted mindezt türelemmel, derűs nyugalommal és örömmel, mindennapi munkád mellett.

 

 

Pár éve megkérdezted, hogyan folytatjuk majd a munkát, már nélküled. Akkor adósod maradtunk a válasszal. Most jött el az idő, hogy lássuk, tanításodból mit értettünk meg.

Köszönjük, hogy eddig segítettél!

Isten áldjon és kísérjen utadon!

2011. szeptember 28-án, Szt. Mihály napjának vigiliáján

 

---

Makovecz Imréről

Ebben a válságokkal teli, kultúrájában széteső, filozófiáját vesztő, a totális motorizáció és az információs robbanás által szétfeszített világban, s egy – Trianon óta – magára nem lelő Országban, amelyben – talán a vizuális nevelés majdnem teljes hiánya miatt – az építészet, az ember által tervezett világ nem téma (immáron több, mint fél évszázada) élt egy ember, egy építész, aki mindezeket nem fogadta el, s elkezdett magának (-és embertársainak) egy saját – sajátos életteret teremteni, konok elszántsággal, megingathatatlanul, és feltétlen hittel. Hogy mi lesz immáron befejezett harcának üzenete a jövőre nézve, nem tudom. Azt azonban igen, hogy hátrahagyott évtizedeink egyetlen építész – mestere – prófétája volt, a mester-habitus minden erényével, és vitathatóságával. Óhatatlanul mind Hozzá mértük magunkat – még ha ez a kalibrálás irreális is volt. Most ez a mérce elment.

60 éves születésnapjára írtam egy verset – az utolsó két versszaka így szól:

            „Te szerencsés vagy, hinni tudsz még,

            S hogy a hitnek is van joga –

            S hogy ez az Ország édes otthon,

            Nem külvárosi szálloda.

            Más nem találja meg az ösvényt,

            A rengetegbe belevész;

            Te biztosan jársz, hisz annyi Isten

            Fából faragott szeme néz…"

---

Makovecz

S amikor a határon levő hivatalnok Kung mestert megismerte, felkiáltott: "Nincs baj, barátaim! Nincs még elveszve semmi! Azt hittem, Isten szava már örökre elnémult a földön, s most itt ez a nagy harang!"¹

Egysoros hír, kedd délelőtt. Ridegen koppannak a szavak. Az ember először a sírással küszködik. Mit siratunk? Magunkat. Mert egyedül maradtunk. Nem mehetünk hozzá többet. Elhagyta ezt a létszférát, sohase ülhetünk be már hozzá a szobájába, nem fürödhetünk többé a fényben, ami belőle áradt. A fájdalom, az önsajnálat rohamai elmúltával az ember fölébred.

Ki volt ő itt köztünk, és ki maradt ő az egyetemes létben?

Mint ember, egy titán volt. Erő áradt belőle. Mindannyian, akik körülötte voltuk, belőle, általa éltünk.

Nem volt hibátlan. „A hibátlanság és a tökéletesség az ostoba ember álomképe."²

Mint építész, kimondhatjuk, magyarok közt a legnagyobb volt. Ellenségei is kénytelenek voltak annyit elismerni, hogy nemzetközi színtéren a legismertebb magyar építész volt. A kortárs építészek közt volt idő, amikor az első tízbe sorolták, volt, amikor az első hatvanba, százba. Hogy ki és miért? Mindegy. A siker, az elismerés nem számít. Ő maga mondta, hogy nem a sikerre gyúr. A kérdés ugyanis nem ez. Ki ő az egyetemes emberi kultúrában? Elfogultság nélkül, tárgyilagosan. Nehéz egy ilyen kérdésre válaszolni abban a világban, mely tagadja az igazság létét. Narratívák vannak, melyek időleges érvényűek, horizontálisak. Aki abszolút igazságról beszél, az – ebben a logikában – kirekesztő. A narratíva ugyan itt önmaga csapdájába esik, mert axiómát állít. Makovecz az igazságban hitt.

Makovecz érdeme, hogy az antropozófiát, mely a jövő impulzusát hordozza, s melyet a kommunizmus magánlakásokba száműzött, ahol évtizedekig titkon tartott összejöveteleken művelték, kihozta a napvilágra, és megmutatta, méghozzá épületekben, közösségekben manifesztálódva, bátran és szabadon, miközben dühöngött a szenteltvíz varangyos békáin, és azokon, akik a kereszténységből dogmát, vagy azokon, akik a Hazából gyakorlóterepet csináltak, amit saját ambícióik kiélésére használtak. Épületei önmagukért beszéltek, a szív intelligenciájához szóltak. A vájt fülűek elemezhették előre-hátra, a nép értette és szerette, mint ahogy a pásztorok megérezték, ki jött el hozzájuk a szent éjszakában, noha nem voltak ők napkeleti bölcsek.

Épületei imaginációk, épület-lények. Az anyagot felemelte a szellemhez. Kijelenthető továbbá az is, hogy ő volt világméretekben az egyedüli, aki Rudolf Steiner szellemi forrásából merítve meg tudott szabadulni mesterétől, és szuverént alkotott, ezzel egyedüli hiteles médiumként közvetítette a világba Steiner építészeti evangéliumát. Mert joggal mondta Portoghesi, hogy ez a jövő építészete, dacára annak, hogy most épp nem trendi.

A szecesszió addig jutott, hogy klasszikus alaprajzi és szerkezeti rendszerre növényi analógiákat illesztett. A századforduló művészeti forradalmát elsöpörte az első világháború, és jött a Bauhaus. A modernizmus kezdetben spirituális-meditatív okkult tartalmakat és szociális gondolatot hordozott, majd Loos és Mies van der Rohe után a „kevesebb több" logikája mentén a spiritualitás elpárolgott és maradt az üresség.

 

 

Steiner Goethe természettudományos munkásságából merítve továbbépítette a goetheánus megismerési módot, mely az emberiség szellemi evolúciójában a természettudományos korszak után következik, egyúttal válasz a megismerés határaira vonatkozó kérdésre, melyet Heisenberg tett fel lassan száz éve. Míg Goethe felismerte a növény ős-ideáját, az ősnövényt, Steiner ezt a megismerési utat továbbvitte, az ősjelenséget volt képes megragadni az állatok természeti birodalmában, és továbbment, az emberig. Megragadta a természet formáló princípiumait, ezzel egy új építőművészet alapjait rakta le. Eleddig Makovecz volt az egyetlen, aki az epigonságból kiemelkedve képes volt ezen eszközökkel élni, azokat gyakorolni.

Mit hagyott ránk?

Elhagyta a fizikai síkot, de nem hagyta el a létet. Itt van, erőteljesen és figyelmeztetően. A tekintetét mindig a hátunkban fogjuk érezni.

Majd jönnek a magyarázók, az értelmezők. Reneszánsz ember volt? Mester-típus? Népies volt, vagy „New Age"-es? Pogány gnosztikus? Szabadkőműves, sátánista? Magyarkodó, vagy kozmopolita? Náci vagy zsidóbérenc? Hadd mondják. Őt ez nem érdekli. Minket igen, hogy lenyomatát, melyet e világban hagyott, megőrizzük tisztán. Ameddig erre képesek vagyunk, addig a népszellemmel kapcsolatban tudunk maradni.

Mint ahogy halála napján féltucat intézmény versengett, ki tekintheti saját halottjának. Egyik sem. Ő a Nemzet halottja. Megérdemli, hogy ravatala az Ország házában legyen, és testét ágyútalpon vigyék a Nemzeti Sírkertbe.

Ez is fontos, de a legfontosabb, amit ránk hagyott.

 

 

A Kárpát-medence szenvedélyes szeretetét. A feltámadásra váró Közép-Európa ideáját. Hogy a magyarság nem vérségi alapon vezethető le, hanem választás kérdése. Hogy a második Magyarország él, létezik, még mindig. Gyarmati sorba taszítva, megalázva, kifosztva, de létezik. És feladata van.

Előttünk az Isten országa.

Ahogy Herczeg Ágnes írta a halálhírre: Az angyali seregek vezére várja!

Örvendjünk, felebarátaim, itt, ebben az árnyékvilágban. A Mester megérkezett.

 

---

1: Kung mester beszélgetései, Hamvas Béla bevezetése saját fordításai elé
2: Hamvas Béla, Scientia Sacra

---

Kedves Építész barátaim!

Mely megdöbbenéssel kaptuk a hírt, amit nem vártunk, de éreztük, hogy közeleg. Hát eljött érte. Mi itt tízen az UIA XXIV. kongresszusán képviselve a magyar kultúrát és építészetet, méltóképpen fogunk megemlékezni róla. Mindannyian büszkék lehetünk, hogy általa, vele végleg lezártunk egy zsarnoki korszakot, utat mutatva  a népeknek. Emlékét és a mester szellemét megőrizzük az utókor számára.

Tokió, 2011 szeptember 27-én

Csanády Gábor, Földes László, Lévai Tamás, Patonai Dénes, Magyar Péter, Wesselényi Garai Andor, Vukoszávlyev Zorán, Csontos János, Novák Lajos

---

In memoriam Makovecz Imre

Makovecz Imre hatalmas, teljes jelentőségében csak az utókor által feldolgozható életművéből a gyász pillanatában ki kell emelnünk azokat az értékeket, amelyekkel hozzájárult a magyar társadalom építéséhez.

Aligha akad hozzá hasonlítható építész, aki műveivel és közösségi szerepvállalásával olyan mélységben átformálta és olyan eredményesen emelte volna az épületeit használók életminőségét, kedvet, büszkeséget, méltóságot adva az épületeivel kapcsolatba kerülőknek.

Minden munkájában az építés drámáját tartotta szem előtt: azt a hatást, amelyet egy ház tervezése, megvalósítása és használata a közösségre gyakorol. Számára ez minden stilisztikai, művészeti kérdésnél előbbre való volt.

Épületei eszközök voltak, hogy gyógyítólag nyúljon bele elrontott faluszerkezetekbe, tönkretett tájakba, manipulált és megnyomorított közösségekbe, katasztrófa sújtotta életekbe. Ehhez ezeknek az épületeknek is életteli műalkotásoknak kellett lenniük a települések, a tájak, a közösségek életébe szervesen illeszkedő jegyekkel.

Tevékenységének szociális hatása az egész országot átfogta és túlnyúlt az országhatárokon. Erdélyi és felvidéki szervező és tervező munkájával a kisebbségben élő magyarság közösségeit erősítette, segítette, ahogy korábban, a rendszerváltás előtti évtizedben a faluházakat építő mozgalom irányításával egyik kezdeményezője volt a kistelepülések fennmaradását szolgáló közösségfejlesztő munkának.

Építészeti munkássága kezdettől szembenállást jelentett a fennálló kultúrpolitikával, az alkotói szabadság határainak folytonos feszegetésével a hatvanas, hetvenes és nyolcvanas években egész szakmája számára új utakat nyitott.

A magyar kultúrában ritka módon sikeres iskolateremtő művész volt, aki rendkívüli energiát fordított az újabb nemzedékek szemléletének alakítására. Építészetének és gondolkodásmódjának követői ma már egészen egyedülálló módon hozzájárulnak az ország építészeti arculatának alakításához.

Kezdeményező szerepet játszott a főépítészi rendszer létrejöttében. A települések formálását gazdaként vállaló építészek – többnyire a korlátozó lehetőségekkel dacolva – hosszú évek óta folytatnak sikeres küzdelmet a kulturált környezetfejlesztésért, ami nemzetközileg éppoly figyelemre méltó, mint Makovecz Imre saját alkotásai.

Ugyanígy egyedülálló az a helyreállítási munka, amelyet szellemi irányításával munkatársainak széles köre végzett a 2001-es beregi, a 2010-es Sajó-Hernád-menti árvíz és a vörösiszap-katasztrófa következtében elpusztult településeken. A feladat messze túlterjedt egy építész általános tevékenységi körén, a károsultakkal történő személyes egyeztetések, a régió hagyományos építészetének elemzése, a kivitelezés lebonyolítása, logisztikai kérdések megoldása, a rendkívüli helyzethez alkalmazott adminisztráció kialakítása a lakóházak megtervezésével egyforma súllyal szerepelt és általános elismerést eredményező sikerrel zárult.

Ez a kivételes szervezőképesség jellemezte Magyarország rendszerváltás utáni első nagy nemzetközi szereplését a sevillai világkiállításon, ahol Makovecz Imre nemzeti pavilonja az építész által a siker érdekében kényszerűen vállalt fővállalkozói munkával valósult meg, elismerést hozva a magyar építészetnek és kivitelezői teljesítménynek egyaránt.

Mesteriskoláival, a Magyar Építész Kamara létrehozása iránti fáradozásával, a Kós Károly Egyesülés megszervezésével és annak több mint húsz éve tartó munkálkodásával példát adott a szakmai önszerveződés lehetőségeire és e lehetőségek eredményes kihasználására.

Ezek az értékek követésre érdemes és méltó módon állnak előttünk. Bízunk benne, hogy tanítványaiban lesz erő az életmű folytatására.

Nagy Ervin
országos főépítész

---

Makovecz Imre emlékére

1971-72 között a Budapesti Műszaki Egyetemen építészetet tanultam, de NEM ÉREZTEM OTT JÓL MAGAM. Ezért Pogány Frigyes segítségével a Magyar Iparművészeti
Főiskolának  Építész  szakára váltottam, ahol 1977-ben diplomáztam. Kedvenc tanáraim között voltál Te is, Szrogh Györggyel  és Rubik Ernővel együtt - az akkori főiskolán Te csak egy évig taníthattál. Egy életre szóló bölcsességet tanultam Tőled; soha nem felejtem el, amikor azt mondtad egyik alkalommal, hogy:
"... A HÁZ EGY DARAB ÉG AZ ÉGBŐL, ÉS EGY DARAB FÖLD A FÖLDBŐL..."
Azt hiszem, ezen mondatod erősített meg abban, hogy az építészetet csak ilyen mélységben és összetettségben érdemes művelni az életben. A "SHELTER"-könyvet kölcsön kértem Tőled, melyet hónod alatt cipeltél - ez akkor itthon nem volt hozzaferhető -, Te azonnal odaadtad Nekem. Cserébe én odaadtam Neked a hónom alatt lévő Pink Floyd "UMMAGAMA" lemezt, mely itthon szintén nem volt beszerezhető! A könyv nagy hatással volt rám, rád meg a Pink Floyd lemeze! Azóta a "SHELTER" könyvet megvettem, amit azóta sokszor forgatok kezemben, főleg kínai munkáim közben. Emlékszem milyen fantasztikusan fontos volt az is, amikor a "Bercsényiben", Csetével, Sárossal, Blazsekkel ... stb. csináltál performance-okat, előadásokat, kiállításokat. És rettentően imponáltak Nekünk, fiatal építészek egy csoportjának, amit akkor építettetek! Nagyon inspiráló és megnyugtató volt számunkra, hogy épitésszé válásunk - Sáros L., Kovács A., Nagy T., Szalai T., ....stb - bölcsőinknél ott voltál és figyeltél Ránk! Igaz, már felnőtt építészként útjainak elváltak - sokminden történt az országban - Te sokat építhettél itthon is, engem a világba, és főleg Kínába hívtak, ugyanazt tenni, amit Te itthon. A Te megvalósult szakmai életműved tiszteletet érdemel mindenkitől, HATALMAS, sok-sok nagyon jó épülettel, amivel beírtad Magad, most már visszavonhatatlanul a világ és a magyar építészet történetébe!
Köszönöm Neked!
Nyugodj békében!

---

Imrének!

Pohárköszöntő, - az Erődhöz.
Hiszen Te Vagy, - Maga a Fa!

Egyszerűen kiléptél az ajtón.
Hangtalanul.
Mert várt az Út.

De végül itt maradtál, - ezertestű fáidban.
Fáidból Kápolnákban, - Fáidból templomokban, -
Fáidból boltozatokban, - Boltozataidból Oltárokban és Kupolákban, -
Faoszlopaidban és Kapuidban, -  Szárnyasangyalaidban és Egekig érő Tornyaidban, -
Ámuló emberi szemekben, emelkedő szívekben, - és  Templomaid emberi suttogásokból remegő imáiban.

Most hol jársz?
Melyik csillagot hagytad el, - és melyik fénylik ott, - távol?
Vár már az Isten, - ott, - a Szórja-Mórja Vár kapujában?
Biztosan kijön Eléd.

A Szivárvány milyen volt lábaid alatt?
Lágy, vagy ezerfényű?
Istenem!
Már ott Vagy az Úton!

Semmit sem tudunk.
Csak úgy élünk, - „bele a Világba".
Senki sem tudja, hogy miről van szó.
Csak az Út!
Az Ő birodalmában fognak megépülni elmaradt Templomaid, - és minden Égi Paloták.
Meg Kunyhók is.
Templomok, - Kunyhók, - meg Zeneakadémiák.
Meg a Jóság.
És Jöttödet ünnepelni - a Szív.
Az Óriási, - Világot Befogadó Szív.

És ha majd újból találkozunk, -
leülök Melléd, - és Te, - ott, - mint a Teremtő, -
Hosszan, -
Mindent, -

Elmesélnél.

 

 

 

---

Makovecz Imre emlékére

A mítoszok és a valóság egybefonódásáról Tőled hallottam először.

Visnu második, teknősbéka megtestesülése - Kurma, aki a hátán hordozta a világhegyet, melyet a démonok és az istenek köpülőfának használtak közös vállalkozásukhoz, a Tejtenger javainak elnyeréséhez. Kurma a tenger fenekére merült le, hogy az iszapban megbicsakló hegynek szilárd támaszt adjon. A örvénylő forgás és az áramlatok adják a kulcsot Tejtenger kiköpülésének mitoszához és így a tengerek és óceánok mibenlétének megértéséhez is. A köpülés során hatalmas energiákat szabadít fel a világ teremtésének jó és rossz oldalán együttműködő történelem előtti lények köre. Nem nehéz ráismerni a mitoszban az indiai-óceáni ciklonok keletkezésének szimbolikus ábrázolására.
A délszaki tengerek sötétkék vizeinek meleg áramlatai és az atlanti-óceáni hideg szürke vizek Dél-Afrika partjainál keverednek és az eltérő tulajdonságú folyamok pusztító forgószeleket támasztanak a légkörben, melyek szörnyű károkat okozva  bolyonganak a térségben Afrikától Ázsiáig. A forgószelek legendás ereje egyszerre átok és áldás. Amerre járnak, ott ugyan kő kövön nem marad, de a szelek hatásának peremvidékén a lassú járású esőfelhők mélyen behatolnak a szárazföldek belsejébe. Ezek a szélviharok úgy juttatják el az óceáni esőfelhőket a monszunidőszakban Délkelet-Ázsiába, mint a diszkoszvetők a korongot, rendszeresen megteremékenyítve az esővizzel az ottani termőföldeket. A tengervizek áramlásának hihetelen erejű, planetáris dinamikája az egész bolygó időjárására hatással van.

Körkörös világban élünk, aki most elment közülünk hamarosan újra visszatér.

Gyásszal es barátsággal:

---

Búcsú az  ÉPÍTÉSZTŐL
A Miskolci Kós-ház épületén fekete gyászlobogó leng. A miskolci építészek, a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Építész Kamara gyászol. Hazánk legnagyobb, iskolateremtő, nemzetközileg is elismert építész mesterét

Gyászoljuk benne a zseniális alkotó építészt, a tanításban mestert, a tartásban példaképet, az országépítő szellemet.
Ő „A megbízható barátság helyének" nevezte a Miskolci Építész Műhelyt. Az is marad, maradékában is. Megtartjuk jó emlékezetünkben, mint a miskolci építészek régi barátját, borsodi jelenlétét, a tokaji építőtáborokat, szakmai együttműködésünket a ’70-es és a ’80-as években a Sárospataki Hild-téri házak létrehozásában, Paks város településrendezési és fejlesztési terveiben, a Kós Károly Egyesülésben, a beregi és felsőzsolcai árvízi rekonstrukcióban, az általa szervezett és elnökölt Magyar Művészeti Akadémiában, a miskolci Makovecz kiállításokat, s az érte kapott politikai dorgálásokat.
Még élhetett, alkothatott volna, de sohasem kímélte magát. Ám így is teljes, térben és időben is nagy hatású életet élt.
Most szellemi örökségének ápolása lesz sokak közös feladata. Ebben a miskolci építészek is vállalják a rájuk háruló kötelezettségeket. Gaudi barcelonai templom hagyatékához, hasonlóan az utókor felelősségeként és feladataként kell tekintenünk a Budapest-Krisztinaváros katedrális tervének megvalósítására; hogy legalább egy poszthumusz műve legyen Budapesten.
A Mester halálával ránk szakadt szellemi – emberi űr, tudjuk, pótolhatatlan. Ezért gyászolunk mély együttérzéssel a Családdal, a Kós Károly Egyesüléssel, a Magyar Művészeti Akadémiával.
Gyász üli meg idén az Építészeti Világnapot is. Az Építészek Hónapjában októberben, a Makovecz-iskola egyik szellemi forrását jelentő Kós Károly tervei szerint épült házon fennmarad a Makovecz Imrét gyászoló fekete zászló.
A miskolci építészek, a területi Építész Kamara, a Városi Főépítész nevében is fájdalommal búcsúzok

---

Arany-Egy Makovecz-Apám!

Minden évnek megvan a maga keserve, de amikor sorra halnak meg avatott Mestereink, akkor a sírás (és a sírÁSás) végtelenül!

Egy hete még Isten-léptékű műveid fotóit csodálhattuk. Te titokban pöfékeltél a tiltás ellenére, és dedikáltad gyönyörű műveid gyönyörű könyveit. Két napra rá megint elgyalogoltunk páran a Várnegyed Galériába, hogy lássuk, milyen, amikor Isten jókedvében alkot, és fölmutatja az egyetlen követhető utat. Másnap Paksra hívtak, mintha tetemre! Karcsú templomod kopottan integet(ett) már Istennek Nap- és Hold-sugarával.

Köszönöm, hogy megosztottad velem néha a Kecske utca csöndjét, a Mátyás-kort idéző csillagos, szobai plafont, de pálinkádat is, ahogy minden fölemelő gondolatodat is!

A hiány hatványa most Te vagy, remélem, a Csillagösvényen megleled szellemi atyáidat, főleg Kós Károlyt, és figyeled és vigyázod gyarló életünket föntről továbbra is. Oly nehéz elveszteni azt, akire mindig és mindenkor FÖL LEHETETT NÉZNI, és KÖVETNI LEHETETT, mert MESTER!

---

szerkesztőségi megjegyzés:

A továbbiakban egy helyen, ezen az oldalon fogjuk közzétenni a hozzánk beérkező nekrológokat, amelyeket a szerkesztőségi e-mail címekre várunk. Kérjük azokat, akik külön írás helyett csak személyes tiszteletüket kívánják leróni, hozzászólás formájában itt tegyék azt közzé. Előre is köszönjük.