Cságoly Ferenc (szerk.): Középületek — Gyürki-Kiss Pál könyvkritikája

Több mint harminc év telt el azóta, hogy hasonló tematikájú tankönyv született Gádoros Lajos irányításával, 'Középületek tervezése' címmel, az akkori funkcionalista szemlélet tükrében. Rémisztő távlat ez, s nem csak az építészhallgatók generációira gondolva, akik alkalmasint kénytelenek voltak a vizsgájukhoz - jobb híján - a menthetetlenül avuló elődöt használni; hanem az egyetem, mint tudásbázis lététől és működésétől elválaszthatatlan interpretációs technológiák birtoklásáról elmélkedvén is.

Szerkesztette: Cságoly Ferenc
Kiadó: Terc Kft.
Terjedelem: 630 oldal + DVD melléklet
Illusztráció: kb. 1036 fekete-fehér illusztráció
Megjelenés éve: 2004.
Ár: 7600 ft

---

Hosszú idő óta először jelent meg építészettel - kiemelten tervezéssel - kapcsolatos egyetemi tankönyv. A 'Középületek' című vaskos kötetet a Műegyetem Középülettervezési Tanszékének vezetője, Cságoly Ferenc szerkesztette, szerzői¹ a tanszék munkatársai, illetve a könyv születése idején a tanszéken posztgraduális képzésben résztvevő doktoranduszok; nem mellékesen szinte mindannyian gyakorló építészek.

Több mint harminc év telt el azóta, hogy hasonló tematikájú tankönyv született ugyanitt Gádoros Lajos irányításával, 'Középületek tervezése' címmel, az akkori funkcionalista szemlélet tükrében. Rémisztő távlat ez, s nem csak az építészhallgatók generációira gondolva, akik alkalmasint kénytelenek voltak a vizsgájukhoz - jobb híján - a menthetetlenül avuló elődöt használni; hanem az egyetem, mint tudásbázis lététől és működésétől elválaszthatatlan interpretációs technológiák birtoklásáról elmélkedvén is². Így a műegyetemi építészoktatás életében, és tágabb értelemben is rendkívü fontos esemény egy ilyen kötet megjelenése. Ennyi idő elteltével, és immáron egy teljesen megváltozott gazdasági-politikai-kulturális környezetben bármilyen hasonló vállalkozás rendkívüli kihívások elé néz. A kihívásokra adott válasz pedig egy meglepően vastag, nehéz, keménykötésű, lexikon-kiállású könyv formájában érkezett, DVD melléklettel kiegészítve (erről később).

A médium maga az üzenet, a kötet nem is kíván aktuális diskurzusok dokumentációja, vagy évente frissített kompendium lenni, sokkal inkább olyan újraolvasásra szánt írásmű, amelynél az élményhez a Gutenberg-galaxisban megismert könyvtest fogása, fellapozása szorosan hozzátartozik. Ezek után nem meglepő, hogy az előszóban a szerkesztő a "legismertebb és legfontosabb középületfajták"³ ismertetésére vállalkozik, és noha "nem a teljességre, hanem a lényegre koncentráltunk"⁴, ez így együtt valamiféle enciklopédikus⁵ tudás ígéretét hordozza. Szkepticizmusra adhat okot, hogy vajon lehetséges-e ilyen tudás (vagy annak ígérete) egyáltalán ma, lehetséges-e ha nem is mindent, de minden lényegeset tudni? Nem csak a tudásrobbanás, a tudásanyag gazdagodása, specializálódása, hanem a digitális forradalom, a képernyők uralma korában szemünk előtt zajló olyan mélyreható változások, amelyek átírják az írás-olvasás kultúráját, megrengetik a tudás áthagyományozásában eleddig szerepet játszó intézményeket és azok technológiáit - nos, ezek mindannyian az enciklopédia-gondolat és fokozottan mindennek egyetlen könyvben történő megjelenése ellenében hatnak. A technikai akadályok sora sem elhanyagolható: hasonló vállalkozásoknak tetemes időre, hatalmas apparátusra, és ennek megfelelő szellemi potenciálra van szüksége bármilyen szempont szerint válogatott tudásanyag egy kötetbe rendezéséhez. Mind az elméleti aggályokon, mind a technikai problémákon túl felmerül a kérdés: a felhalmozott információ összeáll-e majd bejárható és releváns tudásegésszé?

A funkciójuk alapján tipologizált középület-családokat taglaló fejezetek általában négy alfejezetre tagolódnak (középületek típusai, története, tipikus térrendszerei, funkcionális elemzése), ezekből a legnagyobb hangsúlyt a középület-családok története kapta. A szerkesztői előszó is külön kitér erre: a kor "elbizonytalanító sokszínűségében"."az építészettörténet, általában a történelem ismerete soha nem volt olyan fontos, mint éppen manapság."⁶ A történeti kontextus kiemelt hangsúlya (a négy alfejezetből rendre a történetiek a leghosszabbak), és ezzel fordított arányban a rendeltetésről szóló alfejezetek terjedelme kifejezetten demonstratív: egy olyan egyetemen, ahol vannak még oktatók és érvényes oktatási segédanyagok, amelyek mintha hibernált állapotban vészelték volna át az elmúlt harminc évet, és ahol a funkcionalista tervezési módszerekre még aktívan hivatkoznak - ott a történelmi-kulturális folytonosság hangoztatásával befelé is kommunikál a könyv.

Ugyanakkor a múlt soha nem lezárt történet, s e tekintetben a könyv szerzői is igényt formáltak rá, hogy részben-egészben újraolvassák azt. Az ezzel foglalkozó alfejezetek némelyike szinte a homo sapiens megjelenésétől indít, viszont az antik társadalmakkal már mindegyikük foglalkozik, egészen a 20. század javáig⁷.

Olvasás közben gyakran érezhető, hogy a fentiekből következően kvázi eredetmítoszt író szerzők szükségszerűen olyan kultúra-, eszme-, és mentalitástörténeti fejtegetésekbe bonyolódnak, amely a vonatkozó bölcseleti háttér biztonságos ismerete nélkül néha nehezen visszafejthető magánmitológiák sorává változtatja a történeteket⁸. Ugyanakkor nem állítom, hogy ezek a személyes szűrőn áteresztett történetek nem lehetnek izgalmasak, vagy ne teljesítenék be a szerkesztői intenciót, hogy ti. új szempontokat nyújtanának a témához. A legjobban megírt fejezetek köré sorolható könyvtár és múzeum témakörben például kimerítő részletezettséggel olvashatunk végre mindarról a szellemi háttérről, amelynek ismerete szükséges, de nem elégséges feltétele pl. az építészeti programalkotásnak. Visszatérve azonban a magánmítoszok problematikájához, életszerű feltenni a kérdést, hogy ez esetben miért nem dolgozott szaklektorok sora⁹ a művön, vagy miért nem találni közreműködő neveket a szinte szomszédos Építészettörténeti és Műemléki Tanszékről? Ilyen jellegű vállalkozás esetében nem illik szervezésbéli, vagy egyéb külső körülményekre hivatkozni (noha ez nem kizárt), inkább másról lehet szó. A tanszék egy saját maga által legitimált narratívával kívánt előlépni, és már csak ezért sem vont be külső segítséget. Az eredettörténet megalkotásának joga egyenlő a kánonformáláshoz való joggal. Aminek szemtanúi vagyunk, az egy eleddig befolyásos institúció kísérlete arra, hogy fenntartsa a kánon meghatározásához való jogát, és ennek keretében újra is fogalmazza azt. Ez teljesen érthető részéről, sőt nagyon fontos erénynek tartom, hogy a kanonizáció demokratizálódása idején egy tanszék is beszáll a tudás alakításának birtoklásáért folytatott versengésbe, és rendelkezhetett végre az ehhez szükséges reprezentációs technikával. Fontos tett, hogy az újraalkotás során meghirdetett paradigma elhatárolódik az egyetemen még mindig létező korszerűtlen narratíváktól, és rendkívül tanulságos látni, miként vélekednek a hazai elit szakmai körökhöz tartozó építész-szerzők munkájuk egy szeletéről. Tiszteletreméltó az, hogy közismerten mostoha feltételek mellett ennyi ember időt és energiát nem kímélve asszisztál egy fontos kulturális vállalkozáshoz.

A kortárs építészetbe való bevezetésre, és a globális médiakultúra nyújtotta kulturális kihívásokra a mellékelt DVD kíván válaszolni. A könyvfejezetek tipológiáját követő, azaz a rendeltetésük alapján rendszerezett (és némileg bővített) katalógus segítségével, szinte kizárólag az utóbbi évtizedben megépült házak digitalizált dokumentációját találjuk az adathordozón. Egy-egy dokumentáció képeket tartalmaz, ezeken részben tervek, részben a házak külső-belső fotói találhatóak. A képek forrásául kisebb részben a szerzők saját archívumai, többnyire azonban hazai és nemzetközi nyomtatott építészeti magazinok szolgáltak. Míg az írott kötet esetében véleményem szerint a tartalom és a megjelenési forma szinkronban van, addig e DVD esetében a képek felhasználásának módja szinte kezelhetetlenné teszi a médiumot. Először is technikailag: a képek forrásai szélsőséges szórást mutatnak nyomdai eljárás és méret tekintetében, ennek következtében egyszerre van jelen nagyfelbontásban a Hisao Suzuki-féle perfekcionizmus az El Croquis lapjairól, illetve az elviselhetetlen minőség pixelekre széthullóan, Moiré-effekttel sújtva, az eredeti vékony lap miatt túloldalról áttetsző szövegekkel. A nagyobb méretű alaprajzok, metszetek sokszor nem férnek be a nekik rendelt képmezőbe, így tetszőleges helyen félbemaradnak. Másodszor pedig szellemileg: az nyilvánvaló közhely, hogy az építészet befogadása (is) egyre inkább képeken keresztül zajlik, és így logikusnak tűnt erre felépíteni egy ilyen médiumot.

Az építészettel kapcsolatos képek többnyire ma két formában terjednek, folyóiratokban, könyvekben, szövegekkel kísérve; vagy a hálózatok virtuális világában eredetijét vesztett szimulakrumként. Mindkét közegnek megvannak a saját, belső törvényszerűségei: az előbbinél a szöveg és kép között fennálló konszenzusos szerződés, az illusztráció változó szabályai szerint zajlik minden; míg a digitális közegben terjedő kép/szöveg/hang/mozgókép interaktív, minden eddiginél szabadabban, és gyakorlatilag bárki által alakítható, manipulálható, nem lineárisan felfejthető (vö. hypertext) stb. A hallgatók számára létfontosságú mindkét világ bejárása, megértése, a tájékozódás készségének fejlesztése, mindebben egyfajta otthonosság megszerzése; tágabb értelemben a kulturális termékek befogadási rítusainak ismerete.

Mindannyian tudjuk persze, milyen elképesztő leterheltséggel élnek az építészmérnök-hallgatók, de a felkínált lehetőség illúzió: a könnyen elvégzett munka hamis ígéretét nyújtja, miközben elveszi a tárgyként is szemlélhető folyóirat kézbevételének élményét; az értelmezést szinte lehetetlenné teszi, mert a kísérő szövegeket elhagyja, és legtöbbször már a rajzolt tervek sem érthetők, hiszen a legenda sem fért rá a szkennelt képre. A tehetetlenül, passzívan sorjázó képek nézegetése ugyanakkor messze áll a hálózatokon kutakodás élményétől. Arról nem is szólva, hogy kommentár híján nem derül ki, miért pont ezek a művek kerültek be a válogatásba; vagy ha valaki mégis vissza szeretné keresni a forrást, az eredeti lelőhely hivatkozásával adós marad a szerző/szerkesztő.

Összefoglalásképpen elmondható, hogy az elkészült mű a kánon védelmében fennkölt módon jelöli ki az építészet helyét a magaskultúra bástyájában, azaz határozottan hitet tesz az alacsony és magas kultúra megkülönböztetése mellett; referenciaként a nyugati építészeti tradíció örök értékeit sorolja; jelszavai: időtlenség, múlt, az 'építészet őseredeti eszköztára'; ideái a biztonságos távolságból szemlélt muzealizált építészettörténet csúcsteljesítményei. Mindehhez önmagában következetes formát választ; az elitista, keménykötésű, drága albumban a szöveg dominálta fejezetek a középületek panteonjába kalauzolnak bennünket. Mindeközben az éppen zajló technokulturális változások, a digitális forradalom éppen a kánon fenntartásához szükséges intézményeket és apparátusokat kezdik ki. Az iskolák, egyetemek normateremtő hagyománya korántsem egyértelmű már. A sokszor kárhoztatott új technológiák, ha megfelelő gazdasági erő párosul velük, így vagy úgy átrendezik a nagy kulturális kánonokat. A textusok nagy része pedig már most is hálózatokon kering bitek formájában, az írás-olvasás eddig megingathatatlannak hitt formáit felülírva. A korábban említett versengésben pedig mindennél fontosabb e folyamatok elfogulatlan megértése, tisztázása; a megváltozott tudáskontextus letapogatása, és a tudás ebben való elhelyezése versenyképes formában.

Ha e követelményekkel szembesítem a kész művet, annak tartalmát és formáját, akkor a biztosnak hitt hierarchikus pozíció elfoglalása, az óvatos bizalmatlansággal kezelt jelennel szemben a történeti kontextus biztonsága, a könyvespolcra stabilan nehezedő enciklopédia formája a választott út. Félő azonban, hogy mindez tartósan normaként nem definiálható, és stratégiaként nem tartható. Ez esetben pedig nehezen teljesülhet a szerkesztő azon vágya, "hogy ne csak egy unalmas tankönyv maradjon, amit a sikeres vizsga után örömmel lehet kihajítani, hanem ott ragadjon a többi építészeti könyv között, alkalmasint újra és újra elővehetően."

Gyürki-Kiss Pál

---