építészet : környezet : innováció

Ez történt Velencében - magyar pavilon, az elvesztegetett lehetőség

A BME Urbanisztika tanszék 13 hallgatója írt kritikát az epiteszforum.hu-ra az „Ez történt Velencében” cikksorozat keretében. A cikksorozatot Kissfazekas Kornélia írása nyitotta, és most Kádár Bálint kritikája zárja, amelyben a szerző a magyar pavilon szerepét keresi a nemzetközi diskurzusban.

Az "Ez történt Velencében" sorozatot végigolvasva egyértelművé válhatott, miért is volt különösen értékes a 2014-es Építészeti Biennále: a nemzeti pavilonok a modernizmusban felvetett építészeti kérdések és kihívások sajátos értelmezéseit mutatták be, amelyekkel összességében az építészet történetének számunkra legfontosabb, máig kiható periódusának soha nem látott mélységű bemutatására került sor. Egy valódi párbeszéd alakult ki nemzetek, kultúrák, és irányzatok között a modernizmus jelentőségéről épített világunkban. 

Ez történt Velencében

Itthoni perspektívából a 14. Velencei Nemzetközi Építészeti Biennálénak három olyan fontos eseménye is volt, amelyek lényege az örömteli közös munka, a „kaláka”. Egyrészt a magyar pavilonban rendezett „építés/building” kiállítás kurátorai, Jakab Csaba DLA és Márton László Attila a kárpát-medencei építés-kalákákat mutathatták be nyertes pályázatuk megvalósításaként. Másrészt a legtöbb nemzeti pavilon Rem Koolhaas felhívására ténylegesen reagálva meglepő együttműködésben, spontán „kalákában” mutatta meg, miként hatott a világban a modernizmus az egyes nemzetek építési kultúrájára az 1914-2014 közötti évszázadban. Fontos megemlíteni, hogy volt egy harmadik esemény „Lifting the Curtain – Central European Architecture Networks” címmel, amely a Biennále hivatalos kapcsolódó rendezvényeként az eredeti felhívásra mesterien reagálva mutatta be, miként alakultak és alakulnak a modernizmus korától kezdve Közép-Európában építészeti együttműködések, kölcsönhatások és hálózatok. Szemerey Samu a KÉK kurátoraként a magyar építészettörténet kapcsolódási pontjait szőtte bele ebbe a nagyszabású kiállításba, bizonyítva, hogy Magyarországról is van mit hozzáadni a modernizmus globális vitájához, érdemes nekünk is beszállni nemzetközi kutató és alkotó „kalákákba”.

Ebben az írásban megpróbálom a magyar pavilon 2014-es kiállítását három kérdés alapján elemezni. Először is tárgyalni kell a magyar részvétel kapcsolódását a 14. Biennále időben meghirdetett tematikájához. Itt a teljes magyarországi szakma és az eredeti pályázatot értékelő zsűri felelősségét érdemes vizsgálni. Ez után azt vizsgálom, hogy a kiválasztott pályamű tudott-e önmaga témáján belül kapcsolódni a modernitásról meghirdetett nemzetközi diskurzushoz, mit tettek, és mit tehettek volna a kurátorok ennek érdekében. Végül mindenképp érdemes önmagában értékelni a magyar kiállítást, megvizsgálva, hogy mennyire volt érthető és értékes a kurátorok koncepciója és annak megvalósítása.

A magyar pavilon, fotó: Klaniczay János

Alapkérdés: Absorbing modernity

Rem Koolhaas 2013 Januárjában jelentette be a 2014-es Velencei Biennále témáját. A „Fundamentals” fő cím alatt az építészet alapvető elemeire és történeti alapjaira építette koncepcióját, és miközben az általa rendezett központi kiállítás az épületek alapelemeit vizsgálta, világos felhívást tett közzé a nemzeti pavilonok felé, melyben annak vizsgálatát kérte, miként változott meg 1914 és 2014 között a nemzetek építészete a modernizmus uniformizáló hatására. Az „Absorbing Modernity 1914-2014” cím a nemzeti pavilonok többségét valóban megmozgatta. Meg volt a lehetőség, hogy Magyarország is csatlakozzon egy roppant érdekes, építészet-történetileg mindenképp egyedülálló diskurzushoz. Az elmúlt évek kiírásainak egyik problémája volt, hogy túl későn jelent meg a biennále kurátori felhívása, ehhez a Műcsarnok által a megelőző év őszén kiírt pályázat nem tudott már csatlakozni.

De 2013-ban több mint fél év eltelt Rem Koolhaas kiírása és az októberben kiírt magyar kurátori pályázat között. Mégis, a húszból csupán hét (szigorúbban nézve négy) reagált a nemzetközi kiírásra, és sokan még a „Fundamentals” témáját sem szőtték bele koncepciójukba. A zsűri is fontosabbnak tartotta a téma önmagában vett relevanciáját és a bemutatás várható színvonalát, mint Koolhaas kérését. Ez a pályamunkák ismeretében részben indokolható is volt, bár az eredményhirdetés után kiderült, hogy a helyszíni kalákában építés és a közönség bevonása nem lesz az eredeti koncepció szerint megvalósítható, így a nyertes mű egyik nagy értéke rögtön veszélybe is került. Összességében a pályázat lebonyolítása azt az érzetet keltette, hogy itthon az önmegvalósítás, a saját zárt építészeti világunk problémái és a jó kompromisszumok sokkal inkább meghatározzák az építész szakma nemzetközi megjelenését, mint a nemzetközi kooperáció keresése, az elmélyült kutatás és probléma feltárás.

Az „építés/building” kiállítás koncepciója igenis akart kapcsolódni a biennále témájához, ténylegesen abból eredeztethető. Sajnos a kurátorok megálltak az általános hívó szónál, és az építés alapjainak egyik fontos értelmezésére vállalkoztak. Az építés cselekedetének közösségi lehetősége végül is jól ellenpontozta Rem Koolhaas szomszédos kiállításának technicista építés-tárlatát. Jakab Csaba és Márton László Attila koncepciója ráadásul erősen és tudatosan kapcsolódott az előző két építészeti biennále magyar kiállításához is, koherens trilógiát alakítva a három legutóbbi megjelenésünkből. A rajz és a modellezés után az építés maga az építészet alkotói folyamatának utolsó eleme, kár, hogy ezt a hat éves távlatot lehetetlen volt Velencében értelmezni. Mindezek mellett a Kárpát-medencei építőtáborok feldolgozásában ott volt a kapcsolódási lehetőség a nagy nemzetközi modernitás-diskurzushoz is, hiszen a visegrádi építésztáborok ténylegesen az iparosított, így elvesző magyar építés-kultúra ellenében jöttek létre, átértékelve az építész szerepét a modernizálás korában.

Itt hagyták ki az első nagy lehetőséget a kurátorok. Ahelyett, hogy az 1989 előtti táborok keletkezés-történetét, majd azok továbbélését vizsgálták volna a modern építészet és társadalom kontextusában, kifejezetten a 2000 utáni táborokra koncentráltak. Csak elnagyolva végezték el az ígéretes történeti feldolgozást, és inkább olyan eredet-történetekre koncentráltak, amelyek megalapozottsága erőteljesen kétséges – a székely kalákákkal való direkt rokonság – illetve teljesen értelmezhetetlen – a Kunkovács László által kutatott és dokumentált ősépítményekkel való kapcsolat. Pedig nem irreleváns, hogy az erőteljes modernizációban a hetvenes évekre jellegét és gondolatiságát vesztő magyar építészet az építés közös fizikai megélésével az alapoktól próbálta újra kiépíteni az építész szakma gyakorlásának erkölcsi és gondolati alapjait. Ez a gondolat kiugró nemzetközi figyelmet jelenthetett volna az „Absorbing Modernity” címszó alatt kiváló történeteket bemutató nemzeti pavilonok diskurzusában.

Absorbing Modernity összegzés a Stirling pavilonban, fotó: Kádár Bálint

A magyar hozzájárulás a biennále katalógusához szomorú bizonylata annak, hogy a kurátorok ezt a párbeszédet el sem akarták indítani. Idén a Giardini központi helyén álló, James Stirling által eredetileg könyvesboltnak tervezett pavilonban „Absorbing Modernity” címszóval egy nagy montázst lehetett megtekinteni, amely elemei a fő katalógusban is szerepeltek. Minden nemzeti pavilon 2-4 képet adott évszámmal és rövid magyarázattal, így állt össze egy laza montázs a nemzetek építészetéről 1914-től 2014-ig. Kegyetlen dolog volt látni vizionárius koszovói, indonéz, szlovén, görög, horvát és ukrán késő-modern középületek között Magyarország felirattal egy szedett-vetett galambdúcot 1975-ből, egy pusztában álló szalmatetőt 1982-ből, és legelésző libákat 1983-ból. A kísérő szövegekből kiderült, hogy generációról generációra így építkeztünk… A látogatóban könnyen kialakulhatott a kép, hogy míg Koszovóban a világszínvonalhoz mérhető építészeti teljesítmények születtek 30-40 éve, Magyarországon valami miatt még mindig nomád körülmények voltak. Természetesen nem ez volt a kurátori szándék, ám itt tényleges hibát vétettek a magyar kurátorok azzal, hogy nem figyeltek oda, mit is kérnek tőlük a nemzetközi megjelenés okán. Amennyiben a nyolcvanas évek építő-táboraiból kerültek volna ide szemelvények, nem érhette volna kritika a magyar részvételt.

Absorbing Modernity összegzés a Stirling pavilonban, fotó: Kádár Bálint

Kárpát-medencei modell

A magyar pavilon koncepciója így nem kapcsolódott a többi résztvevő párbeszédéhez, de volt benne ambíció, hogy mégis releváns mondanivalója legyen a világ felé. Az építés alapvetései közül a közösségért-közösségben építés gondolatát fejtette ki egyfajta speciális Kárpát-medencei modellt kínálva, amely a kurátorok szerint bizonyos tulajdonságaiban túlmutat a világ egyéb táján zajló hasonló kísérleteken. Véleményem szerint itt hagyták ki a második nagy lehetőséget a kurátorok, mégpedig meglepő módon azzal, hogy nem sikerült elég megalapozottan bevezetniük a közösségben építés „Kárpát-medencei” modelljének brandjét.

A „Kárpát-medencei” modellel az első alapvető gond, hogy a világon nagyon sok helyen magától kialakultak hasonló gyakorlatok, méghozzá hasonló okokból. A valóságban a magyarországi építő-táborok kialakulásának társadalmi-szakmai okai visszavezethetőek az építész-értelmiség egy részének szükségszerű felismerésére, hogy az iparosított építési gyakorlatban nem tudják a szakmát elsajátítani kívánó diákok megtapasztalni, mit is jelent közösen, közös célokért, valós fizikai erőfeszítéssel építeni. Márpedig a technológiaivá váló építési gyakorlat korában az emberi lépték újbóli megtalálása vált a posztmodern építészeti gondolkodás egyik fő motívumává – mindenhol. Természetesen leginkább az oktatásban tudott a közösségben tervezés-építés mindenhol megjelenni, ott is volt a legnagyobb jelentősége. Ma a világ számos építészképző intézményében vannak rendszeres építő-táborok vagy kurzusok, ezek egy része sokkal jobban integrálódott az építészképzésbe, mint Magyarországon. A leghíresebbek között van a Yale, a zürichi ETH, a Rural Studio, vagy a londoni Royal College of Art, de a példának okáért érdemes a Rigai Műszaki Egyetem projektjeit, vagy norvég, padovai, denveri, portói egyetemisták munkáit megismerni. Sok világhírű magán-kezdeményezés is létezik, szervez építőtáborokat a Raumlabor, a Studio Weave, vagy a malajziai Arkitrek.

forrás: www.trestykker.com

Sok egyéb példát is lehetne említeni, de a fenti véletlenszerűen felsorolt példákban közös, hogy mind hasonló célokkal és módszerekkel dolgoznak, mint a magyarországi táborok: diákok szakmabeliek vezetésével közösen megtervezik, majd a helyszínen megvalósítják saját kezűleg, kalákában műveiket, amelyek célja mindig a helyi közösségnek vagy adott helynek egy új, hosszabb távon fennmaradó funkcióval történő kiszolgálása. Ennek fényében megalapozatlannak tűnik a „Kárpát-medencei” modell definíciója. A kurátoroknak feladatuk lenne a Kárpát-medencei példákat nemzetközi kontextusba helyezni, felmérni hol mennyi és milyen táborok működtek, és megérteni, valójában egyedülálló-e a táborok számának regionális koncentrációja nálunk.

De mindez nem abból a célból szükséges, hogy mindenképp lerombolódjon a „Kárpát-medencei” modell mítosza, hanem ellenkezőleg, hogy fel lehessen építeni egy ilyen modellt, amely nemzetközileg is releváns, mint brand és mint módszertan. Lehetne Magyarországról egy olyan hálózatot működtetni, amely összefogja a nemzetközi kezdeményezéseket. Lehetne ennek célja, hogy módszertanilag az egyes táborok szervezői tanuljanak egymástól, és hogy az építész oktatásnak ez a folyamata a világon erősebbé váljék, akár magyarországi vezetéssel. Mindennek eléréséhez nem elég arra hivatkozni, hogy nálunk a székely kalákák működtek még a huszadik században is, és Kunkovács máig talál nomád építményeket. Ezeknek nincs sok gyakorlati jelentőségük – de még elméletileg is csak utólag lehet ilyen kapcsolatokat konstruálni. Igaz, hogy a Kárpát-medencében a sajátos társadalmi viszonyok miatt szinte egybeért időben a modernizációtól még nem elért, önmaguknak építő közösségek működése és a modernizációba már belefáradt, azt kritizáló városi értelmiség természetességet és gyökereket kereső kísérletezése, de valódi fizikai kapcsolat kevés volt a két csoport között. Fontosabb, hogy a közösségi építés módszere iránti igény erős, és többen készek nemzetközileg is tovább építeni azt.

Építés/building

Érdemes az „építés/building” kiállítást önmagában is megvizsgálni, és a Biennále végeztével el lehet most azon gondolkodni, hogy miként kellene ezt a kiállítást itthon is bemutatni – akár az előző három összefüggő velencei megjelenésünket egyszerre kiállítva. Ezt némileg nehezíti, hogy a kiállítás két legsikerültebb eleme hely specifikus, míg a legígéretesebb eleme akciószerű volt, és nem is valósulhatott meg maradéktalanul, mert a helyszíni építést a közönség bevonásával az olasz jogszabályok miatt nem lehetett maradéktalanul kivitelezni.

A magyar pavilon, fotó: Ferdinándy Kinga

Az ígéretes koncepció egyik legnépszerűbb megvalósult eleme a fa ruhacsipeszek által biztosított interaktivitás volt – a magyar pavilonnak szokatlanul kevés figyelmet szentelő nemzetközi sajtóban megjelenő pár írás is ezt a részt emeli ki. E mellett az építészetileg leginkább meggyőző beavatkozás a Giardini területén lévő hiányos padok átértelmezése és így újraépítése volt. A kurátorok pályázatot írtak ki hallgatók számára a pavilonban megvalósuló kapu építmény és a pavilon körül található egykori padok megformálására.

A nyertes temesvári csapat „Szakállszárító” jeligéjű munkája végül nem a helyszínen készült, de az összeszerelést már Velencében végezték a fiatalok, a végső mozzanatokba az első látogatókat is sikerült bekapcsolni. A valódi interaktivitást a csipeszek adták, mindenki kidekorálhatta és feltűzhette a fa csipeszeket, ettől az installáció képe valóban változott, és a Giardini területén több helyen is csoportosulni kezdtek a magyar pavilonból hozott csipeszek. Ez a fajta interaktivitás azért is lehetett sikeres, mert az idei biennále erősen teoretikus témája miatt a legtöbb kiállításból hiányzott ez a fajta játékosság, így a megfáradt látogatók hálásak voltak a beavatkozás lehetőségéért. A Giardini kő-padjainak átalakítása pedig ténylegesen megmutatta a kurátorok építés-szemléletének értelmét, ráadásul a temesvári csapat által tervezett és kivitelezett padok meggyőző építészeti minőségűek lettek, így a magyar csapat hozzájárulása a biennále köztereihez csak elismeréseket váltott ki.

A magyar pavilonhoz kapcsolódóan átalakított padok Velencében, fotó: Kádár Bálint

Maga a kiállítás a „Szakállszárítón” kívül három részből állt. A Kárpát-medencei építőtáborokat bemutató tablók, filmek és vizualizációk keveset mutattak a megépült művekből, inkább magát a munkát dokumentálták, amely kissé zavarólag hatott, hiszen kevéssé lehet különbséget tenni két fűrészelés között, így nem vált érzékelhetővé sem a táborok mennyisége, se építésük eredményei. A térképeken szereplő táborok közül csak kevésről volt részletes anyag, és sajnos pont a régebbi, jelentősebb táborok hiányoztak a leginkább szembetűnően. A kiállítás kisebb része a pavilonra kiírt hallgatói pályázattal foglalkozott; ez az anyag szintén nem erősítette az építőtáborok jelentőségének megértését. Mégis a legtöbb zavart Kunkovács László jobb oldali teremben kiállított fotói és filmje okozták. A gyanútlan látogató azt hihette, hogy ezek az építmények is fiatalok által lettek felépítve, esetleg ezek voltak a híresebb Makovecz-féle táborok alkotásai. Ha valaki belemélyedt a magyarázatokba, még inkább elbizonytalanodott, hiszen az egyszerű ősépítmények és a kalákában hallgatók által megépített szerkezetek között még megfelelő háttértudással is nagyon nehéz bármiféle kapcsolatot találni.

Összegzés

Az „Építés/building” kiállítás anyaga már itthon van, és várja, hogy a hazai közönség is megismerhesse. Ehhez újra kell értelmezni a csipeszek itthoni szerepét, új hely-specifikus építési beavatkozásokat is érdemes keresni, és ismét meg kell próbálni az itthoni közönséggel kalákában építeni, miközben a kiállítás anyagát is át kellene gondolni. Sok kritika érheti Jakab Csaba és Márton László Attila kurátori munkáját, de semmiképp sem szándékom öncélúan kicsinyíteni érdemeiket. Fontos témát vettek elő, amelyet a zsűri méltónak talált a nemzetközi megmérettetésre. Bár véleményem szerint itt elvérzett a magyar pavilon, ez nem most fordult elő először – évtizedek óta nem sikerült releváns építészeti mondanivalót Velencébe vinni, ez csak a sokadik elvesztegetett lehetőség. Nem kell, hogy hiábavaló maradjon az idei kiállítás témája; amennyiben annak feldolgozása folytatódik, globális kontextusban is érdekes mondandó kerekedhet ki belőle. Ehhez több munka és több alázat kell. Alázat, mert ha meghívnak egy kiállításra, ahol egy témában kérik a véleményünket, nem érdemes a saját mantráinkat vinni oda is, mert értetlenség vagy nevetség tárgyává válhatunk. Alázat, mert hiába hisszük, hogy itthon gyökereznek a legérdekesebb gondolatok, szét kéne nézni a világban, hogy miért gondolják másutt érdektelennek azokat. Munka, mert mélyen megkutatva saját témáinkat mégiscsak találhatunk olyan gondolatokat, amelyek valóban érdekesek az egész világon. És még több munka, mert Velencéből nézve bizony van honnan összeszednie magukat a hazai építészeknek.

Kádár Bálint

 

6 vélemény | vélemény írásához jelentkezzen be »