Közelítések – Zarándokközpont Szentkúton

A költői szépségű mátraverebélyi hegyek lábánál várja a feléje közeledőt a Nagy Tamás DLA tervezte zarándokközpont. Az álomból ébredő kegyhely a ferences szellemiséghez hűen illeszkedik a természethez, a hely egészére kiterjedő rekonstrukció alatt a tervezők fő célja a profán és a szent, a régi és az új közötti egyensúly megteremtése volt. Somogyi Krisztina írása. 

Budapest felől érkezünk Szentkútra. Fizikai és szellemi értelemben is. A Cserhát és a Mátra alján kanyarog a 21-es főút. A zarándokok közül a legtöbben autóval és buszokkal érkeznek, a jeles ünnepek alkalmával tömegesen, évente megközelítőleg kétszázezren. Úti céljuk, a szent forrás mellé épült kegyhely, amelyet Szűz Mária kegyeibe ajánlottak. A XVIII. század második harmadában épült fel a völgyben a barokk kegytemplom és a ferences rendház, majd az 1930-as években a zarándokház. Szent hely ez, amely költői szépségű tájban, hegyek lábánál várja a feléje közeledőt, ugyanakkor nagyon is profán funkciókat kiszolgáló épületegyüttes épült meg 2015 augusztusára. Az évi többszázezer imádkozni, elcsendesülni vágyó hívő és érdeklődő számára parkolókat, mosdókat, információs irodát, kegytárgyboltokat, étkezőhelyet, szállást, de még rendőri felügyeletet is szükséges biztosítani.

Az igényeket Kálmán Peregrin ferences testvér, a kegyhely igazgatója fogalmazta meg azt követően, hogy a budai Pasaréti gyülekezetből hét éve odakerült vezetőnek. A zarándokhely épített környezetének újragondolására kezdeményezett beszélgetést Nagy Tamás építésszel, aki úgy emlékszik, hogy a kezdetekkor az építéshez szükséges forrás teljes hiánya felszabadító volt számukra: egy ideális állapot kitalálásán gondolkodhattak. Céljuk a hely összefüggéseinek, a prioritások, a téri lehetőségek keresése volt, a funkciók, igények és szükségletek megfogalmazása. A mai állapotot látva foglalkoztatta őket a természetbe való illesztés kérdése is, nemcsak a hely okán, hanem mert a ferences szellemiséghez ez hozzátartozik. A beruházás megvalósítása sokáig lehetetlennek tűnt, de a sok kisebb, sikertelen pályázat után kiemelt projektként egyben és egyszerre épült meg a program egésze, olvashatóvá téve a valós térben is a kezdeti összhangot megbízó és építész között.

Haladunk tehát a Mátrán át, közeledünk szellemi értelemben is Szentkúthoz.
Idilli tájon át vezet az út, ám olyan falvakon keresztül, melyek szegénysége, nyomorúsága szívszorító. Az út bal oldalán egyszer csak bódék tűnnek fel: lacikonyhák és kegyhelyárusok. Aki már járt ott, tudja, mindjárt befutunk a Bazilika elé. Mennyiben lesz más ez a megérkezés, mint korábban volt? Mi fogad majd minket? Nagy a várakozás, sok a kérdés: vajon a csipkerózsika álomból ébredő kegyhely mennyiben őrízte meg korábbi báját, azt a templom környéki, a gyóntatóudvar tömzsi oszlopai melletti vagy a lourdes-i sziklakápolna előtti, monarchiabeli hangulatot?

Az építés nagy programja, a hely egészére kiterjedő rekonstrukció, olyan jelentős léptékű beavatkozás, amely veszélyekkel is jár. Ha nem kellő finomsággal valósul meg a templom, rendház és meglévő szállásépület felújítása, a külső terek, a gyóntató fülkék és kültéri imahely újragondolása, illetve új építésként kolostorkert, zarándokház és fogadóépület építése, akkor az új bántóan felülírhatja a régit, akár a profán a szentet. Ezért az egyik nagy kérdéskör a régi és az új közötti egyensúlyra vonatkozik. Legalább ilyen fontos - ez is a beruházás méretével függ össze - az építettség és a meglévő természeti környezet közötti viszony alakulása. Megőrizhető a korábbi, tájközeli állapot az új építések ellenére vagy az új épületek átveszik a dominanciát?

A kegyhelyhez vezető út mentén elsőként a szemközti hegy lábánál végigkígyózó új sáv, egy diszkrét, de magabiztos horizontális elem válik láthatóvá, megnyugtatóan vetítve előre az építész attitűdjét. Erről a többször is megtörő, 300 méter hosszan húzódó, épített szalagról később kiderül, hogy a hegy lábához illesztett zarándoképületeket sejteti. A megelőlegezett látvány közben eltűnik, befut az autó egy új, földszintes épület elé, amely jobb oldalról egy buszfordulót övez. A buszokkal érkező zarándokok itt kiszállnak, a busz megfordul és a távolabbi, szépen kialakított parkolóba áll.

Akarva-akaratlanul a Pasaréti téri buszpályaudvar képe villan be elsőként. Talán nem spekuláció ez a hasonlat, hanem utalás egy emlékképre, hiszen építész és megbízója is erősen kötődik a Pasaréti térhez. Egészen pontosan az ott lévő, Rimanóczy Gyula által tervezett épületcsoporthoz, a magyar modernizmus kiemelkedő alkotásaként számon tartott 1934-es ferences templomhoz és az azzal összhangban megtervezett buszpályaudvarhoz. A szentkúti buszforduló épülete profán és szent terület között áll. A látszóbeton oszlopok mögötti halványszürke vakolatú köríves épület sokféle feladatot lát el. A kollonádok mögött mosdó, információs iroda, kiállítótér is található.

Az épületet körbejárva meglepetésként éri a látogatót, hogy az épület háta erőteljesen megformált, önálló esztétikát hordozó látvány. Az épület ezen az oldalon lábakon áll, a völgy irányába körcikkelyekkel határolt épületrészek lépnek ki. Elgondolkodtató, hogy, bár a ház erőteljes gesztussal mozdul a völgy és a sziklába vájt remetelakokat magába rejtő szomszédos hegy felé, mégsem néz rá, hiszen majdnem zárt a felület. A karéjok közé fákat ültetettek, így ha ezek megnőnek, a ház elbújik majd és messziről nem lesz épített tömbként értelmezhető. A finn építészetet megidéző érzékeny megoldás ez, igaz, ott a ház kúszik a fák közé, nem fordítva. Hogy mi volt az ihlet? A tervezői szándék váratlan és szép választ ad, az ötletet Nagy Tamás képzőművész feleségének, Lovas Ilonának egyik műve adta. Az eredeti mű egy ostyakészítő műhelyben tett látogatás kapcsán fogant, amint a nagy kerek ostyalapból kiütik a kis kerek szentostya darabkákat. A folyamat során fennmaradó átlyuggatott, „kiharapott" maradék mind Lovas műalkotásában, mind a fogadóépület esetében a szent funkciók mellett megjelenő profán „maradék" jelentésével bír. E tartalom az épületet bejárva bár nem adódik, a narratíva utólagos ismeretében még is átértelmezésre kerül a tapasztalás.

A fogadóépületen túli világ már nem vár semmilyen külső értelmezési segítségre: egyszerűen, természetesen hat a látogatóra. A konzekvens anyaghasználatnak és nagyon kevés új formai elemnek köszönhetően nem is mindig tudatosul a látogatóban maga a tervezettség. Az új építésű elemek diszkrétek, a tér egészében helyre kerültek a hangsúlyok, a korábbi értékek tisztábban, olvashatóbban jelennek meg. Külső és belső terek, profán és szent helyek között fokozatosan haladunk, mialatt végig az érezzük, hogy egy nagyobb egészhez tartozó részben, egy koherens világban maradunk.

Nagy Tamás és munkatársai magabiztosan pozícionált beavatkozásokkal érik el, hogy a térben korábban széteső elemek egy rendszer, egy világ elemeivé váljanak. A kevésbé tudatos, de nagyon is meghatározó döntések egyike a konzekvens anyaghasználat, így a térburkolat, amely a külső terekben kiskockakő a fogadóépülettől egészen az erdő széléig. A különféle rakásmóddal lerakott kő szőnyegként terül szét a téren, összekötve a rajta lévő elemeket. A horizontális egyneműség mellett fontosak a szegélyeket jelölő fa korlátok és rácsok, amelyek kontúrt adnak és belülről tagolják a teret, ahogy a bazilikával szemben lévő hegyoldalban elindítják a stációk mellett húzódó erdei utat, vagy jelölik a patakot és a rajta átvezető hidacskát. A fa szegélyek jelenléte pontosan mutatja a határokat, segítve a tájékozódást a különböző helyszínek között. Az épített elemek az anyagok (kő és fa) okán belesimulnak a környezetbe, mégis magán viselik a tervezettség rendjét, a szándékos alakítás gesztusát. Éppen csak annyira vannak jelen, hogy erősítsék a meglévő szépséget. Éppen csak annyira.

Az építészeti elemek tervezése során a természeti környezetre való odafigyelésre több szép példa is található: a gyóntatóudvar felé vezető fedett-nyitott folyosón pár szép fa beépült a házba, a szabadtéri miséző helyen a fák tányérját padként is használható körperemmel vették körbe, amely izgalmasan lyukasztja át a padok és sorok raszterét. Ez a külső tér is érzékenyen alakult át: a korábbi Lourdes-i barlang a pásztorlánnyal és Mária-szoborral elkerült a keresztút alatti támfalba, az ivókút közelébe. Helyére Marko Rupnik szlovén jezsuita szerzetes mozaikkompozícióit helyezték, amelyek közérthető módon jelenítenek meg képeket Mária életéből, avagy a magyar ferences vértanúk életéből.

A láthatóan kevés eszközzel, pontosan, szűkszavúan és minél természetesebben fogalmazó építészeknek feltehetően nem lehetett könnyű közelíteni a Nagyboldogasszony Bazilika burjánzó barokk és rokokó világához. A felújítás olyan nehéz dilemmák elé állíthatta őket, mint Pannonhalmán a John Pawson által vezetett rekonstrukciót. Utóbbit Nagy Tamás jól ismeri, hiszen az átalakításról pár éve éppen ő készített kiállítást a bencések felkérésére. Bár az előtanulmány biztosan sok tanulsággal járt, nagy a különbség a hegytetőre építkező bencések apátsága és a szentkúti völgybe húzódó ferencesek jelenléte között. Míg az egyiket erős intellektuális érdeklődés és csend jellemzi, addig a ferencesek szellemiségét, a szentkúti közösséget minden kétséget kizáróan, a természethez való közelség, az ott végzett munka és az erdei séta határozza meg. Azonban a szándék közös, hogy pontosan artikulált, kevésbé „misztikus" és jól használható templomtér alakuljon ki a felújítás során.

Szentkúton a templomtérrel való találkozás nem a bejárattal, hanem még kültéren, a gyóntatóudvarra való megérkezéssel indul. Ennek fontosságát jelzi, hogy a bazalt kiskockakő a sokkal nemesebb és puhább travertinre vált, amely később a belső közösségi terekben mindenütt megjelenik. Ez a gyóntatóudvar egészen különleges hely volt korábban is, érdekesség, hogy az épület mellett elhelyezett U alakú gyóntatófülkék teteje egyben a rendház terasza is. A lefelé szélesedő, kúpos oszlopok most sokkal egyszerűbbek, az új teraszkorlát megnyugtatóan keretezi a formát. Ez az udvar átmeneti tér, nemcsak kint és bent között, hanem átvezet a természet világából a szentségek kiszolgálásának teréig is.

A gazdagon díszített barokk Nagyboldogasszony Bazilika műemléki felújításon esett át, a túlformált elemeket, a burjánzó részleteket és a koncentráltságot zavaró részleteket eltávolították vagy tompították. Így elkerült a kifejezetten hangsúlyos vaskapu, jelentősen világosabb lett a templomtér a travertin burkolatnak köszönhetően és az új fapadok is szépek. A barokk főoltár is egyszerűsödött, aurája vonzza a tekintetet, a fénynyalábok által közrefogott anya és gyermeke egyértelműen uralja az oltár mögötti falat. Az új szembemiséző főoltár kőtömbje megnyugtató erő – finom kontrasztban van a barokk kor mozgalmas világával. A mai templomtér még mindig nagyon gazdag, de sokkal tisztábban érvényesülnek benne a hangsúlyok és az irányok. A felújítás sikere itt is az arányosságon múlt: a múlthoz való közeledés is kiegyensúlyozott.

Ez az egymást kiegészítő, de új összefüggéseket így összességében egészen új helyzetet teremtő beavatkozás jellemzi a rendház és a meglévő szállásépület felújítását is, ahol a színezés vagy anyagválasztás tűnjék ma bármennyire egyértelműnek, hosszas mérlegelések, próbák, és egyszer-egyszer akár viták eredménye. Különleges új téri kapcsolás a rendház és a templom mögötti rész patakig futó völgyszakasza, amelyet a korábban hiányzó templomkert számára alakítottak ki. Nem is egy síkban van ez a belső, zárt kert és nem is szabályos, hiszen a templom apszisa beleharap. Még is szép, belső elmélyülésre lehetőséget adó.

Az épületegyüttes legnagyobb új eleme a zarándokszállás, amely különböző méretű csoportokat képes befogadni, és a hálókon kívül konferenciatermet, mosdókat biciklitárolókat, konyhákat, társalkodókat fogad magába. Nagy kompakt épület is lehetett volna a programból vagy a szállásokat szétszórva is el lehetett volna szórni a völgyben. Egyik sem lett volna jó megoldás, hiszen az egyik nagysága okán, a másik a térben való jelenléte okán zavarta volna meg a völgy természetes arculatát. Mint azt már a fogadóépületnél említettük, a tervezők a zarándoképületet a hegy lábához, kissé alá hajtogatták. Tört vonalban, öt részre bontva, de ezeket egymáshoz kötve oldották fel az építendő feladat nagyságát.

A vonalvezetés következtében az épülethez közel álló számára nem látszik egyben ez a 300 méter hosszú sáv, hanem intim szakaszokra, kisebb udvarrészekre töredezik fel a nagy egész. A távolról figyelőnek a belső terek előtt elvezetett tornácot határoló, beton lábakon álló, egyszerű farács látványa adódik, amely homogenitása és léptéke miatt szépen hozható kapcsolatba a természet adottságaival, a fák ritmusával és a hegy formájával. Ez a fa tornác nemcsak messziről szép, hanem közelről is egyszerű, de nemes megoldásnak érzékelhető. Mögötte olyan köztes tér alakul ki, amely nemcsak a zárt belső és a teljesen nyitott külső teret fonja össze, de az épített és a természet határát is feloldja. A kép kívülről nézve legalább annyira költői, mint belülről, az egyterű hálókból kifelé. Sem a belső tér, sem a hosszan elnyúló völgy nem tárulkozik fel teljesen, de egyik sem marad rejtve. A tornác hol egészen közel halad a belső terekhez, hol kissé eltávolodik, nagyobb közösségek számára is lehetővé téve a tartózkodást ebben a védett, még is nyitott térben. Az épület tetejére ráfut a hegy, a járható felületen a bevilágítók és szellőzők dobozkái, mint elpottyantott fakockák jelennek meg.

A látogató az épület végénél fel is mehet erre a tetőre és visszajuthat egészen a patakig, hogy a templom hát mögött visszaérjen a külső misehelyre, majd tovább sétálhasson az erdőbe vezető utak egyikén. A hatalmas fák között aztán végtelen a nyugalom. Az egyik letérő sziklahasadékhoz vezet, amely a Szent László forrás tábláját rejti. A monda szerint csodálatos módon itt ugratott át a kunok elől menekülő Szent László. A király, ahogyan elrugaszkodott a meredélynek lova olyan erővel rúgta el maga mögött a sziklát, hogy az a patkó alatt megrepedt. A repedésből patak tört a felszínre. A legenda szerint az első gyógyulás csodája pár száz évvel később az 1700-as évek elejére tehető, a verebélyi pásztor néma gyermekének jelent meg Mária és biztatta őt, hogy igyon a forrás vizéből. Szentkút azóta is csodákat őriz. Talán nem túlzás ebbe a sorba illeszteni a hely építészeti átalakulását is, azt a halk metamorfózist, amelynek végeredménye minden látogatónak saját élménye lehet. Szentkútról is visz út Budapestre. Ez az út már csendesebb és személyesebb.

Somogyi Krisztina